EZÜST ÉGBOLT

William Morgenthaler

Ezüst égbolt

regény

William Morgenthaler

William Morgenthaler

Ezüst égbolt

© 2012 William Morgenthaler

Olvasószerkesztő: Fodor Brigitta

Szerkesztő: Szabó Erika

A borítót Szabó Erika készítette

ISBN: 978-615-5238-01-7

Kiadja: E-book Könyvház és Kiadó

Tartalomjegyzék

Prológus. 7

I. Adelaide. 15

II. Hodge. 22

III. Raquel 34

IV. Adelaide. 43

V. Lizzie. 49

VI. Hodge. 55

VII. Adelaide. 61

VIII. Adelaide. 73

IX. Hodge. 78

X. Adelaide. 84

XI. Emma. 100

XII. Adelaide. 122

XIII. Basil 140

XIV. Adelaide. 146

XV. Eleanor. 152

XVI. Raquel 159

XVII. Lizzy. 165

XVIII. Adelaide. 177

XIX. Basil 192

XX. Eleanor. 199

XXI. Basil 206

XXII. Janet. 226

XXIII. Adelaide. 240

XXIV. Basil 254

XXV. Basil 271

XXVI. Eleanor. 288

XXVII. Richard. 301

Epilógus. 315

Prológus

Eleanor idegesen járkált fel-alá a sötét irodában. Időnként megállt az ablaknál és letekintett az éjszakai városra. Az irodaház hetedik emeletéről csodás kilátás nyílt az út túloldalán fekvő parkra. A város fényei csak a szélső bokrokat világították meg, beljebb a fáknak csak a körvonalait lehetett látni. Az égen ragyogó félhold még kísértetiesebbé tette a látványt. Eleanornak mégis tetszett, erőt merített belőle. Főleg akkor volt rá szüksége, amikor sokáig dolgozott. Egyre gyakrabban fordult elő, hogy éjszakáznia kellett. A legjobb gondolatai ilyenkor jöttek, márpedig mostanában sok probléma megoldásához volt szüksége jó ötletekre.

Három éve került vezető beosztásba a cégnél. Munkába állásától fogva ezért dolgozott, bármit elvállalt, bárkivel összefeküdt, hogy sikerüljön. Végül erőfeszítéseit siker koronázta. Harminc évesen a vállalat történetének legfiatalabb igazgatója lett. A hatalmat megszerezte, és bármi áron meg akarta tartani. Biztos bolt benne, hogy ez sikerül is neki.

Egész megjelenéséből áradt a profizmus. Legtöbbször elegáns kosztümben volt, más ruhában nem is nagyon mutatkozott. Vállig érő, szőke haját mindig feltűzve hordta, amitől még komolyabbá vált a kisugárzása. Vékonykeretes szemüvege pedig egész megjelenésének intelligenciát kölcsönzött. Valójában nem volt semmi baj a látásával, de a beosztottai előtt mindig feltette. Folyton összeszorított ajkakkal járt-kelt az emberek között, szigorú tekintetével pedig szinte keresztüldöfött mindenkit.

Korábban sem sokszor nevetett, de amióta igazgató lett ügyelt is arra, hogy még csak ne is mosolyogjon az alkalmazottai előtt. Jókedvét magával vitte az irodája zárt ajtaja mögé. Elődje - akit hosszadalmas munkával végül sikeresen kifúrt a cégtől - igyekezett oldott légkört teremteni, a hetente tartott értekezleteken meghallgatta a dolgozók véleményét, kéréseit is. Mindenkinek felajánlotta a tegeződést, ami persze nem volt kötelező. Eleanor senkinek nem engedte meg az efféle tiszteletlenséget, értekezleteket pedig nem tartott. Ha mondandója akadt, azt négyszemközt közölte az irodájában, ami felért egy kínzókamrával, legalábbis így emlegették azok az alkalmazottak, akiket balszerencséjükre behívatott. A birodalmát kemény kézzel irányította, a beosztottai rettegtek tőle. Ahol megjelent az épületben, megfagyott a levegő. Vezetési módszereivel gyorsan kiérdemelte a hóhér gúnynevet. Eleanor, a hóhér.

A cég éppen nehéz, válságos időszakban volt, Eleanornak nem volt könnyű dolga. A válság két területen jelentkezett. Egyrészt a bevételek jelentősen elmaradtak a várttól. Az új rendszer nem egészen váltotta be a hozzáfűzött reményeket. De ez csak a kisebb probléma volt, az erőszakos marketingstratégia talán majd javít a helyzeten. Sokkal nagyobb veszélyt jelentett, hogy egyre többen próbálták a vállalat rossz hírét kelteni. Túl nagy a befolyása - mondták -, elnyomja a többi céget. Vádolták még szándékos környezetszennyezéssel, egészségkárosító technológia alkalmazásával és a munkavállalói jogok semmibe vételével is. Valami igazság mindegyikben volt, ezt az igazgatónő is elismerte. Az utóbbi időben viszont az ellenség nagyon felbátorodott. Megszaporodtak a rendőrségi vizsgálatok, bár eredményt eddig még nem értek el. A jogi osztály ügyvédei nem győztek bíróságra járni a sok peres ügy miatt, ráadásul - ha lehet hinni a pletykáknak - kémek lehetnek a vállalatnál, akár a vezetőség tagjai között is. Ezt tartotta a legnagyobb problémának, aminek minél előbb a végére akart járni.

Tett egy újabb kört az irodában, és megállt az ablakkal szemben álló üvegszekrény előtt. Díjak és kitűntetések sorakoztak a polcokon. Az év vállalata... az év fejlesztése... Zöld Szalag környezetvédelmi díj... a város kulcsa...Eleanor szomorúan állapította meg, hogy egyiket sem az ő irányítása alatt kapták. Neki egyelőre csak az új technika deficitje jutott. Elfordult az üvegszekrénytől és indult volna tovább, amikor legnagyobb megdöbbenésére kattant a zár, és az ajtó lassan kinyílt. Az igazgatónő a kinyíló ajtó takarásába lépett.

Egy negyvenes éveiben járó férfi érkezett az irodába. Körülnézett, majd lassan az íróasztal felé indult. A nyitva hagyott ajtó mögül Eleanor jól láthatta, ahogy a férfi először az elöl hagyott papírokat nézegeti a hold fényében, majd leül az asztalhoz és bekapcsolja a számítógépet. Az ablakon beszűrődő halvány fényben felismerte Camillus Helpert, a cég egyik üzleti igazgatóját.

A bejelentkezéshez szükséges azonosítót és a jelszót egy kis cetliről olvasta le, amit a zsebéből vett elő. Eleanor nem tudta biztosan, csak sejtette, hogy mit kereshet. A keresett adatokat hamar megtalálta, és rögtön megkezdte a mentésüket egy USB meghajtóra, amit szintén a zsebében tartott eddig. A több száz gigabyte nagyságú adatállomány lementésével néhány perc alatt végzett. A pendrive-ot kihúzta a computerből, de még nem ment el, tovább kutatott valami után. Eleanor nem várta meg, míg megtalálja, akármi legyen is az. Egy erőteljes mozdulattal becsapta az ajtót.

A férfi ijedtében felugrott a székről. Eleanor felkapcsolta a világítást.

- Mr. Helper! - szólította meg. A hangja szinte hasította a levegőt. - Igazán nem mondhatom, hogy éppen magára számítottam ebben a késői órában. Mondja csak, mit másolgat a gépemről?

Helper zsebre tette az USB meghajtót, az ajtóra pillantott, de nem válaszolt.

- Akármi is az, jobban teszi, ha átadja! - Eleanor az asztalhoz lépett. Kinyújtotta a kezét: - Na, mire vár! Adja ide! Akkor olcsóbban megúszhatja, de ezzel nem lép ki az épületből, azt garantálom.

- Erre inkább ne fogadjon! - válaszolta Helper és villámgyorsan az ajtóhoz ugrott. Lenyomta a kilincset, de Eleanor is gyors volt. Az asztalhoz kapott, és már kattant is a zár. A fiók fölé épített távirányító remekül tette a dolgát. Az ajtót nem lehetett kinyitni.

- Ne próbálkozzon szökéssel! - Az igazgatónő leült az asztalához. - Az épület tele van őrökkel, észrevétlenül nem jut át hét emeleten.

Végigmérte a beosztottját.

- Szóval igaz! Mondták már mások, volt ez a szóbeszéd egy tégláról, de valahogy eddig nem akartam elhinni. Kinek dolgozik?

- Azt gondolja, meg tud minket állítani? - a férfi hangja remegett az idegességtől, bár nyugodtnak próbált tűnni. - Ha nem én, majd mások szereznek bizonyítékokat. Azt gondolja, félünk maguktól? Az uralmuknak nemsokára vége!

Újra a már sokszor hallott szólamok, Eleanor már nagyon unta.

- Ne is folytassa! Már kívülről fújom az egészet. Ürítse ki a zsebeit, és váljunk el békességgel!

- És, ha nem, akkor mi lesz? - kérdezte Helper kihívóan. Azon ritka pillanatok egyike volt ez, amikor Eleanor elnevette magát.

- Én már tudom, mi lesz, elmondom magának is. - A billentyűzeten gépelni kezdett. - Először az lesz, hogy ideadja, amit bizonyítéknak tart. Utána pedig az lesz, hogy mond néhány nevet. Hány tégla van még itt a cégnél, és kik azok. Az összes nevét tudni akarom, mert ha nem... - elmosolyodott, és egy lélegzetvételnyi hatásszünetet tartott. A képernyőn feltűnt egy fénykép. Helper rögtön felismerte a családját, amint a nyaralójuk előtt állnak.

Ezután a monitoron feltűntek a családtagok fényképei egyesével, mellettük mindenféle adatokkal. Előbb a gyerekekről, Philről és Steve-ről jelentek meg információk, majd a feleségének, Virginiának az adatai is előkerültek.

Bambán bámulta a képernyőt, majd az asztalon álló elefánt alakú márványdíszre tévedt a tekintete. A kis szobor talapzatára négy szót véstek: nyugalom, nagyság, ész, szerencse, amelyeket az igazgatónő iránymutatásként tartott szem előtt. Eleanor szakította meg a csendet:

- Amint láthatja, mi sem bízunk meg mindenkiben. - Felállt, és hátat fordítva a férfinak kifelé nézett az ablakon. Ez is egyike volt az alkalmazott vezetői fogásoknak, úgy beszélni az beosztottal, mintha közben másra figyelne, így az sokkal jelentéktelenebbnek érezheti magát. - Részletes nyilvántartásunk van az összes dolgozónkról, arra az esetre, ha lenne valami probléma. Ez a probléma az Ön esetében most felmerült. A képernyőn a kedves családjáról összegyűjtött adatokat láthatja. Mindent összeszedtünk. Vannak itt bankszámla adatok, kórházi jelentések, fényképek, videók, lehallgatott telefonbeszélgetések, azt még nem tudom, miről szólnak, de ki fog derülni, ha rosszban...

Nem érhetett a mondandója végére. A kivilágított szoba visszatükröződött az üvegen, és Eleanor látta, amint Helper megmozdul mögötte. Az utolsó pillanatban kapta félre a fejét. A márvány elefánt egy centivel a füle mellett zúgott el, hogy darabokra törve az ablaküveget hét emeletet zuhanjon és az irodaház mögötti konténerek között landoljon. Az igazgatónő megpördült:

- Ez nagyon rossz ötlet volt... - nem fejezhette be, mert Helper mellette termett, a földre rántotta és fojtogatni kezdte. A nő próbálta eltolni magától, ütött, karmolt, de hiába, a férfi szorítása nagyon erős volt. Próbált gondolkodni, megtalálni a menekülésnek bármilyen módját. A szoba már kezdett sötétülni körülötte, amikor a keze egy nagyobb üvegdarabot talált a padlón. Sikerült felvennie, és teljes erőből a férfi combjába vágta. Helper felüvöltött a fájdalomtól, de Eleanor kiszabadult. Az asztal felső fiókjából előkapott egy húszcentis pengéjű vadászkést, amit a biztonság kedvéért rejtegetett, és amiről nem gondolta volna, hogy valaha is használni kényszerül. A hegyét a támadója torkának szegezte.

- Ne merjen megmozdulni!

Lassan hátrált néhány lépést. Csak most vette észre, hogy az üveg felsértette a kezét, a vér folyamatosan csöpögött a szőnyegre.

- Álljon fel! - utasította a még földön fekvő Helpert. - Akkor most mond nekem neveket, vagy nem?

A férfi közben lassan felállt, de nem szólt semmit.

- Látom már, hogy nem fogunk dűlőre jutni - folytatta Eleanor az előbbi ijedtség miatt még zaklatottan. - Magát félre fogjuk állítani. Ezt a robajt, amivel azt a szerencsétlen elefántot az utcára küldte már meghallották a biztonságiak. Nem sokára itt lesznek, elkapják magát, jönnek a rendőrök, kérdezősködnek, körülnéznek, majd mind évekig járhatunk bíróságra, mire végre lecsukják. Mert azt ugye nem gondolja, hogy győzhet ellenünk? Nekünk mindez roppant kellemetlen lesz, és sokba is kerül, de utána úgy fogom tönkretenni ezt a kis családot - a monitorra pillantott -, hogy öröm lesz nézni. Bánni fogják életük végéig, hogy közük volt egy ilyen balfékhez.

Egy ideig egyikük sem szólalt meg. Eleanor gondolatban hatékony megoldást keresett arra a problémára, amit Helper jelentett, végül eszébe jutott valami.

- Szóval mindkettőnknek sokkal egyszerűbb lenne, ha simán kiugrana azon az ablakon.

Helper rávillantotta a tekintetét, de a szemében inkább kétségbeesés tükröződött harag helyett. Eleanor sokkal nyugodtabb, kedvesebb hangon, bár kissé szaggatottan folytatta:

- Ebben az esetben az egészet elszámoljuk munkahelyi balesetnek. A felesége kártérítést kap, amiből egy ideig meg tud élni, a gyerekeknek álljuk a taníttatását és az egészségügyi ellátásukat.

A férfi közelebb lépett az ablakhoz és lenézett a mélybe. Eleanor mellé lépett, a kést már nem szegezte rá.

- Az egyetlen helyes megoldás ez, tudja jól. Látom, hogy már meghozta a döntést. Már csak egy lépés. - A hangja szinte hipnotikus volt. - Még egy lépés Camillus, és gondját viseljük a családjának. Biztosítjuk a gyerekek, és az ő gyerekeik jövőjét is.

Helper megint lenézett az utcára. Eleanor lágyan megérintette a vállát.

- Hiszen már ismer. Tudja jól, bármit megtennék a cég jó híréért - mondta, majd finoman taszított egyet a férfin. Helpert váratlanul érte a lökés, de még sikerült elkapnia az ablakkeretet. Pár pillanatig egymás szemébe néztek, megpróbálta visszanyerni az egyensúlyát, de a keretből kiálló apró szilánkok felhasították a tenyerét, a vértől síkossá vált fémkeret kicsúszott a kezéből. Eleanor utána hajolt, figyelte a zuhanást, míg a férfi bele nem veszett a sötétbe.

Vett néhány mély lélegzetet. Amikor teljesen visszanyerte nyugalmát, mobiltelefonján megnyomta az egyes gombot. A készülék automatikusan tárcsázta az előre beállított számot.

- Van egy hullánk. Az ablakom alatt, a kukák között.

- Veszélyes lehet - felelte a hang. - És már nem is az első. Őt most miért?

- Ne kérdezd, majd később elmondom! Ha megtaláltad, vedd el tőle a pendrive-ot, a zsebében van. A fickót pedig ne találja meg soha senki. Tüntesd el! - rövid szünetet tartott. - És mindenki mást is, aki láthatta! − Bontotta a vonalat.

I. Adelaide

- A sivatagon át folytatva utunkat, az Afrika Park kétségtelenül leglátványosabb épületéhez jutunk, a Kheopsz-piramishoz. Habár az út még autóval is fárasztó a rendkívüli forróság miatt - Lizzy felnézett a szemüvege mögül, és egy kedves mosolyt küldött Adelaide felé -, mégis minden látogatót arra bíztatnék, hogy ne veszítsék kedvüket, mert a látvány egyszerűen leírhatatlan. Ez a piramis a legrégebbi és egyben az egyedüli fennmaradt csoda az ókori világ hét csodája közül. Tizenöt évvel ezelőtt építőkövenként szállították az egykori Afrika nevű kontinensről a róla elnevezett Afrika Parkba. Az óceán felett egy-egy téglát nagy teljesítményű katonai repülőgépek hoztak, a súlyuk miatt ugyanis a vízi szállítás nem volt megoldható... És itt jön egy kis történelmi áttekintés, igen... és nagyjából ennyi. Háromoldalnyi cikk fényképekkel.

Lizzy Gertsch a "Mi, nők" című bulvár oldal főszerkesztője volt. Több száz hasonló témájú kisebb magazint találhatott az olvasó a SilverNeten, mégis jelentős látogatottsággal büszkélkedhetett. A tulajdonosok úgy gondolták, az ilyen jellegű lapok élére fiatalos, energikus vezetőt kell állítani, így esett a választásuk az ötvenéves Lizzyre. Energiával bőven el volt látva, az újságírók szerint többel is, mint kellene. Fiatalos is volt, amit legjobban a ruhatára mutatott. Úgy öltözködött, mint a huszonévesek többsége. A szerkesztőségből sokan úgy gondolták, hogy az a miniszoknya - amit ma is viselt - egy-két számmal kisebb, mint indokolt lenne. Lizzy tisztában volt a többiek véleményével, de nem törődött vele. Imádta a munkáját, és nem hagyta, hogy jókedvét bármivel is elrontsák.

Adelaide a "Mi, nők" magazin "Utazz velem!" rovatának volt a szerkesztője. Ő már kevésbé szerette, amit csinált. Modern városi nő volt, és egyáltalán nem szeretett a belvároson kívül tartózkodni. Ezért is jelentett nagy erőfeszítést számára minden egyes utazásra csábító cikk megírása. Az Afrika Parkról szóló írását az utolsó pillanatban fejezte be, úgy érezte jól sikerült, ezért most magabiztosan várta a véleményt. Biztos volt benne, hogy a főnökének tetszeni fog a cikk. Teljes mértékben megfelel egy női magazin célközönségének. Tele van képekkel, és minden sora utazásra csábít. Lizzy elfordult a monitortól, szeretetteljesen rámosolygott Adelaidere.

- Adelaide, kedvesem! Ez szar! - Adelaide arcáról lehervadt a mosoly. - Az Afrika Parkban nincs sivatag. A közönség nem szerette. Már egy ideje klimatizált légkörben fogadják a látogatókat. Ezt a fényképet meg mintha a tavalyelőtti Kanári Travel katalógusban láttam volna. És miért nem vagy rajta egyik fotón sem? Hol vannak az egyperces úti filmek? A cikk valóban érdekfeszítő, a történelmi áttekintés dicséretes, látszik, hogy sokat dolgoztál vele. De mondok én valamit, te nem is jártál az Afrika Parkban.

- Nem - vallotta be Adelaide.

A városon kívül van - tette hozzá gondolatban.Egy pillanatig sem tervezte, hogy a százötven kilométeres utat személyesen is megteszi.

- Megint csak a könyvtár digitális archívumáig jutottál, igaz?

- Igaz - Adelaide idegesen mosolygott.

- Édes kis angyalkám! Nincs olyan messze az a park. Két napot kellett volna rászánnod. Kettő napot.

Kedvesem, angyalkám... Mindjárt jön a kiskacsám. Elég baj volt, hogy lefülelték, de ezek a megszólítások csak még jobban felidegesítették.

- Ha annyira jól ismered, akkor miért nem te mentél cikket írni? - kérdezte Lizzytől dühösen.

- Azért, mert ez van a cikk felett: "Utazz velem! - Adelaide Villareal rovata". Hát ezért. Ha nem akarsz utazni, legalább a legfrissebb információknak járnál utána.

- A könyvtárban csak ennyi van - felelte Adelaide élesen, mert sejtette, hogy Lizzy most gúnyolódni akart. - A SilverNet böngésző csomagjait pedig nem az én fizetésemhez mérték.

Az egykori Internet utódja, a SilverNet volt az egyetlen, ahonnan naprakész információkhoz juthatott volna, az ára viszont tényleg borsos volt.

Lizzy elkezdte rendezgetni a papírokat az asztalán.

- Az enyémhez sem, ha netán erre célozgattál - válaszolta, miközben szemüvege mögül rosszallóan rápillantott.

- Neked mégis van.

- Ó, én bájos és ragyogó lánykám! Ha majd egyszer te is beházasodsz egy pénzes famíliába, aztán sikeresen megözvegyülsz, majd neked is jut rá.

- Részvétem a férjed miatt, látom még mindig nem heverted ki az elvesztését.

Lizzy könnyedén felnevetett:

- Ne butáskodj! - egy papírlapot adott át neki. - Az új témák a következő hetekre.

- Azt gondoltam, az Afrika Parkkal kell még foglalkoznom.

- Lapzárta lesz, és nem hagyhatjuk ki a rovatodat egy hétig sem. Túl sokan olvassák. Rossznak rossz, de bassza sas, kiadjuk. A többség úgysem megy el oda.

Ez Lizzy. Így jutunk el az angyalkáktól a trágárságig. Átfutotta a lapot, és a látványtól teljesen elfehéredett.

- Most szándékosan ki akarsz tolni velem? Hónapokig haza sem tudok menni! Add másnak, legalább minden harmadikat! Légy szíves!

Lizzy kedvesen a szemébe nézett.

- Mondd, szívem, a barátnődnek tartasz?

Adelaide csapdát sejtett.

- Igen? - kérdezte bizonytalanul.

- Nem! - vágta rá Lizzy határozottan, miközben az asztalra csapott. - A főnököd vagyok, és te holnap indulsz a Niagarához. Ha ott végeztél, irány az Akropolisz és így tovább lefelé a lapon. Minden héten keddig beküldöd az anyagot, és ajánlom, hogy legyél rajt a fényképeken!

Adelaide egy szót sem tudott kinyögni erre a hirtelen hangnemváltásra.

- Hoppá! Dél van, ebédszünet! - kiáltott fel vidáman Lizzy. - Menj te is! A kis hálótársad már biztosan türelmetlen.

- Richarddal délben ebédelni járunk!

- Hát persze! - vigyorgott Lizzy. - Én is szívesen "ebédelnék" Richarddal.

Felugrott a székéből és vidáman kitáncolt az irodából.

- Jó étvágyat kiskacsáim! - kiáltotta oda a szerkesztőknek.

Na, végül a kiskacsák is megérkeztek.

- Mi van veled? Olyan szótlan voltál ebéd közben - Richardnak rögtön feltűnt Adelaide rossz kedve, de csak visszafelé tette szóvá.

- Azon kívül, hogy utálom a munkámat, semmi - felelte lehangoltan.

- Ne viccelj, egész életedben újságíró akartál lenni.

- Igen, de akkor mindent máshogy képzeltem. Az egyetemen még arról álmodoztam, hogy sikeres oknyomozó riporter leszek, nagy leleplezésekről írhatok, kapok néhány Pulitzer-díjat. Itt, a városon belül is bőven lenne miről írni. De közbeszólt az élet, és kiderült, hogy az a néhány SilverNetes híroldal legfeljebb tíz kezdő újságírót akar foglalkoztatni. Ezerötszázból tízet. A régi szép időkben, amikor még volt Internet biztosan másképp alakult volna.

- Azok az idők már nem jönnek vissza - felelte Richard vidáman. - Az Internet túlterhelődött, összeomlott. Nincs mit tenni, nélküle kell élnünk. Nekem nem hiányzik. És hát én még emlékszem arra az apokaliptikus hangulatra, ami utána volt. Semmi nem működött, káosz mindenhol. Eltartott egy ideig, amíg az akkor még újnak számító SilverNet minden területen pótolni tudta. Akkor végre rend lett, és tudod mit? Én még egyszer nem kérek abból a fejetlenségből.

Egy darabig szótlanul mentek tovább.

- Ha jól emlékszem - tette hozzá -, kisebb függőségben is szenvedtél akkoriban.

- Ez nem igaz! - tiltakozott Adelaide. - Bármikor ott tudtam hagyni a Netet, amikor csak akartam.

- Amikor csak akartad, ugye? - mosolygott Richard.

- Igen, amikor csak akartam - fordult szembe vele Adelaide széles mosollyal az arcán. Egymás szemébe néztek, Richard gyengéden megcsókolta barátnőjét, amiből akár szenvedélyes csók is lehetett volna, de Adelaide ekkor észrevette a hirdetést a barátja mögött, a kirakatban.

- Most nézd meg ezt! Zafír, az új böngészőcsomag. "Otthonába visszük a nagyvilágot!" Látod az árát? Kész rablás!

- Gyere, menjünk! - próbálta elterelni a figyelmét.

- Odanézz! Még beépített képszerkesztőt is adnak hozzá... filmeket lehet feltölteni kameráról. Egy fenét mennék én az Akropoliszhoz!

- Na, gyere! - Richard kézen fogta és elhúzta a kirakat elől. - Ez már beteges. Lassan felkereshetsz egy pszichiátert.

- De a képszerkesztő...

- Ki volt ez? - kérdezte az üzletvezető a kirakat túloldalán.

A fiatal lány a pultnál a billentyűzettel babrált.

- Egy másodperc, rögtön visszakeresem a biztonsági kamera felvételén. Igen, meg is van... Már dolgozik is az arcfelismerő!

- Vajon regisztrálta magát közösségi oldalakon?

- Ez csak természetes, mindenki azt teszi - felelte a lány.

- Nem biztos! Ha nincs előfizetése, lehet, hogy nem találod meg. Az ingyenes SilverPontoknál sokáig kell sorban állni. Ott inkább a fontosabb ügyeket intézik az emberek.

A lány arca felderült.

- De igen, itt is van. Az arcfelismerő összesen négy közösségi portálon találta meg. Tényleg kevés az átlaghoz képest. Ezek szerint ő Adelaide Villareal. Cím, telefonszám, minden megvan, és az... ő már az ügyfelünk. Van e-mail fiókja nálunk, ennyi. Gondolod, hogy rábeszélhető egy Zafír előfizetésre?

- Nagyon lelkesnek tűnt. Küldjünk ki egy ügynököt! Ebből még lehet valami.

II. Hodge

Hodge Mostafavi körbe-körbe járkált a cellájában. Óra nem volt nála, de az ablakon beszűrődő fényből tudta, délután fél öt körül járhat az idő. Az elmúlt hetekben megtanult a nap állásából tájékozódni. Az ablakkal szemközti falra kis ábrákat vésett. Amikor a fénysugár a függőleges vonalhoz ér, majdnem pontosan három óra van. A kör négy órát jelent, amikor eléri a négyzetet, öt lesz. A háromszög pedig... hat óra. A kivégzésének az időpontja.

A vád hazaárulás, az ítélet, kötél általi halál. Fellebbezésnek helye nincs, az ítélet huszonegy nap múlva végrehajtandó. Mindez azért, mert akaratán kívül részese lett a tábornok ellen elkövetett merényletnek.

Hodge még fiatal volt - alig múlt harminc - és megrögzött pacifista. Éppen ez a nagy békeszeretete lett a veszte. Politikai karrierje ígéretesnek indult, de hamar megtalálta az ellenségeit. Ellenfelei túlságosan nyugatbarátnak tartották, pedig ő csak a háborút akarta elkerülni. Még egy személyes találkozót is összehozott a nyugati haderő parancsnokai és Calendine tábornok között. A parancsnokok azonban nem tartották meg a szavukat. A tábornok majdnem belehalt a merénylet során szerzett sérüléseibe, Hodge pedig rövid úton a halálsorra került. A huszonegyedik nap lassan letelt, már csak másfél óra volt az akasztásig. Hodge az utolsó látogatóra várt. A kivégzés előtt minden elítélt találkozhat valamelyik családtagjával. Nem tudta ki jön, de sejtette. Az apja ott volt eddig élete minden fontosabb eseményén: születésekor, amikor először ment iskolába, amikor befejezte az iskolát, amikor a gyülekezet felnőtt korú tagjává fogadta.

Miért ne lehetne itt a végén is?

A folyosón lépteket hallott. A zár elfordult, a vastag acél ajtó nyikorogva kitárult.

- Pat? - Hodge legnagyobb meglepetésére nem az apja, hanem Patrick, a legfiatalabb testvére állt az ajtóban.

- Harminc percet tudok adni, többet nem - mondta az őr, és becsukta az ajtót. Hallották, ahogy végigmegy a folyosón, majd egy újabb ajtó csukódik.

- Bátyus! - kiáltott fel Pat a helyzethez képest feltűnően vidáman, miközben megölelte bátyját. Hodge nem tudta visszatartani könnyeit.

- Jól van, azért nem kell ennyire elkeseredni! - próbálta vigasztalni.

- Nem. Igazad van - megtörölte a szemét és mosolyogni próbált. - A többiek hogy vannak? Apa hogy viseli?

- Ne is kérdezd! Eléggé nyomott a hangulat, de ne foglalkozz velük. Most rólad beszéljünk inkább!

Hodge fáradtan sóhajtott. Nagyon megviselte a várakozás. A következő csaknem húsz percben a beszélgetésük akadozott. Gyakran váltottak témát, szóba került a gyerekkor, habár Hodge már idősebb volt, amikor Pat született. Szomorú és vidám emlékek jöttek elő, a beszélgetés fonalát gyakran hallgatással szakították meg. Pat sem volt bőbeszédű. Úgy tűnt, kellemetlenül érzi magát a cellában, de tapintatból nem teszi szóvá. A harminc perc lassan a végéhez közeledett, Hodge rátért az utolsónak szánt mondanivalójára.

- Már nem sok van hátra. Végiggondoltam mindent. Papírt nem adtak, nem tudtam leírni az üzeneteimet, neked mondom el őket, add át a többieknek!

- Hodge, erre semmi szükség... - próbálta Pat félbeszakítani, de a bátyja leintette.

- Bellnek azt üzenem, hogy tartson ki. Szüksége lesz erőre. Ő a legidősebb közülünk, ha apa és anya már nem lesznek ő lesz a családfő. Neki kell majd összetartani a családot. Meg tudja tenni, ebben biztos vagyok, ehhez kívánok neki sok erőt.

Pat nem szólt semmit, Hodge rövid szünet után folytatta.

- Beatrix még csak most lépett felnőttkorba. Nemsokára férjet választ magának. Biztosan sok kérője lesz - elmosolyodott, amikor eszébe jutott húga akaratos természete -, szerencsés választást kívánok neki. Apáék majd biztosan segítenek. Hallgasson rájuk!

Újabb rövid szünetet tartott, hogy összeszedje magát.

- Kittynek pedig... Elvettem volna feleségül... Anyáéknak meg... - elcsuklott a hangja. Elfordult, mert újra könnyek gyülekeztek a szemébe. - Egész nap ez járt a fejemben, most meg nem tudom elmondani.

A folyosó végén kinyílt egy ajtó. Hodge ereiben megfagyott a vér. Pat is felkapta a fejét.

- Nem sok időnk maradt, ezért nagyon fontos lenne, hogy megint rólad beszéljünk.

A lépések egyre közeledtek.

- Otthon mindenről tudnak, és apa is beleegyezett.

- Mibe? Miről tudnak? - Hodge egy szót sem értett. Pat lecsatolta a csuklójáról az arany karláncot és bátyja orra elé tartotta.

- A szökésedről.

Kattant a zár, az ajtó nyikorogva kinyílt. Ugyanaz az őr volt, mint aki az előbb beengedte.

- Több időt nem adhatok. Kérem, jöjjön velem. A bátyját hamarosan átkísérjük egy másik cellába.

Hodge sejtette, mi fog történni a másik cellában.

- Rendben! - Pat még egyszer megölelte bátyját, majd lassan az ajtó felé indult.

- Pat! - szólt utána Hodge. - Az üzenetek.

Pat bólintott.

- Átadod.

Hodge éppen kezdte felfogni a válasz jelentését, amikor Patrick kezében megvillant egy sárgásan csillogó valami. Az őr megfordult, majd a torkához kapott. Pat belökte a cellába, és becsukta az ajtót. Az őr megpróbált kiabálni, de csak bugyborékoló hang jött ki a torkán, és rengeteg vér. Hodge levegő után kapkodva a falhoz hátrált.

- Mi ez?... Mi... Hívjunk valakit, mindjárt elvérzik!

- Igen, sajnos ez is része a szökésednek - felelte Pat. - Nem szólunk senkinek, ha szerencsénk van, még tíz percig nem keresik.

Az őr már nem mozgott.

- Mivel? Hogyan hoztad be a kést? - kérdezte Hodge remegő hangon.

- Emlékszem, egyszer gyerekkoromban elmentünk a cirkuszba. Volt ott egy szabaduló művész. Onnan jött az ötlet - újra megmutatta az arany karláncot. - Úgy hívják, Oliver lánca. Látszólag ékszer, de az egyik oldala penge éles. Sokáig tartott, míg találtam egyet. Most pedig ezt fogd meg! - A láncot Hodge kezébe adta. Elvette az őr fegyverét, a kulcsot a földön találta meg. Leejthette az őr, miközben haldoklott.

- Mit akarsz csinálni?

- Kitörünk! - felelte Pat könnyedén. - Kitty a bejáratnál vár minket.

Válaszra sem várva kilépett az ajtón, és futva indult végig a folyosón. Hodge követte, bár fogalma sem volt mi történik körülötte. Az első ajtón még könnyen átjutottak. Mivel a kulcsok nem a zárakhoz, készültek, hanem az börtön dolgozóinak azonosítására, ezért minden ajtót nyitottak, amihez az őrnek jogosultsága volt.

A következő folyosón már ártalmatlanná kellett tenni három smasszert. Pat úgy használta az őrtől elvett sokkoló pisztolyt, mintha hónapokig gyakorolta volna. Egy másodperc alatt célzott, lőtt és elkábított mindenkit, aki húsz méternél közelebb jött hozzájuk. A folyosó végén balra kanyarodtak, újabb ajtó, újabb őrök. A riasztó a célegyenesben szólalt meg.

A szökés majdnem sikerült, már kiértek az épületből, csak az udvaron kellett volna átérni a kapuig. Látta Kitty kocsiját a kapu túloldalán, de már nem értek oda. A tetőről egy tucat őr lőtte őket, és az udvaron nem volt fedezék. Pat már félúton volt a kapu felé, amikor eltalálta egy sokkoló lövedék. Eszméletlenül terült el a földön.

Hodge felemelte a kezét a megadás jeleként. Az épületből fegyveresek özönlöttek ki, körbevették. Hodge kétségbeesve figyelte, ahogy Patet a lábánál fogva a börtön főépülete felé húzzák.

- Hová viszik? - kérdezte, de válasz helyett az egyik smasszer a sokkoló pisztolyával közvetlen közelről fejbe lőtte.

Egy bőrkanapén fekve tért magához. A barokk íróasztalon álló lámpa világította csak meg a szobát. Kint már besötétedett.

Hol vagyok? Hány óra van?

- Jó reggelt! Vagy mondhatnám inkább jó estét! - Csak most vette észre az asztalnál ülő hatvan év körüli férfit.

- Mr. Raith! - ismert rá a börtönigazgatóra. Hirtelen eszébe jutott minden. Felült a kanapén.

- Hol van az öcsém?

- Nyugalom! Azt is megtudja majd. Elöljáróban annyit, hogy egyelőre nincs baja, de sok múlik majd magán is. Úgy is mondhatnám, a sorsa az Ön kezében van. De én most itt csak kisegítő vagyok. - Felvette az asztali telefonját, és megnyomott rajta egy gombot. - Felébredt.

Letette a telefont és folytatta:

- A részleteket megtudhatja Calendine tábornoktól.

Kinyílt az ajtó. A tábornokot tolószéken tolta be egy idősödő ápolónő. Az öreg katona fejét nyakmerevítő tartotta, bal kezét begipszelték.

- Köszönöm! - mondta az asszonynak alig hallhatóan. - Ha végeztünk hívni fogom.

Hodge felé fordult.

- Tábornok Úr! - szólalt meg Hodge, megelőzve a tábornokot. - El nem tudom mondani, mennyire sajnálom a történteket. Higgye el, nem tudtam a parancsnokok tervéről...

A tábornok felemelte a kezét, hogy hallgatásra intse.

- Lehet, hogy így volt, de nem most fogjuk kideríteni - olyan halkan beszélt, hogy Hodge-nak közelebb kellett hajolnia, hogy minden szót tisztán értsen.

- Habár a mostani ügyünk szorosan kapcsolódik az előbbihez. Védenünk kell magunkat, különben nem a Cathrine lesz az utolsó, ami megtizedeli az emberiséget.

Hodge a Cathrineről csak az iskolában tanult, a nagyszülei viszont személyesen megtapasztalták annak minden következményével együtt.

Hiába volt a tudósok csaknem fél évszázados figyelmeztetése, hiába küldte a természet a jeleket, az emberiség nem tanult. A benzines autók egyre terjedtek, a gyárak mérgezőanyag kibocsátása tovább nőtt. Egyszer használható, eldobható műanyag eszközök, egy évig működő, majd a szemétbe kerülő tartós fogyasztási cikkek, az esőerdők további visszaszorítása a lakóparkok kedvéért mind egy kis darabka volt a katasztrófa mozaikjában. A bolygót lassan elárasztotta a szemét, közben az átlaghőmérséklet fokozatosan emelkedett.

A közvetlen kiváltó ok a tenger alatti robbantás sorozat volt. A terv szerint a felhalmozott szemetet több mint száz méter oldalhosszúságú kockákká préselik, hogy így az óceán mélyére süllyesszék, ahol nagy erejű bombákkal gödröket robbantanak. Ezekbe helyezik a kockákat és betemetik őket. A világ összes környezetvédő szervezete tiltakozott, mindhiába. Afrika nyugati partjától néhány száz kilométerre, a kontinens teljes hosszában mentek a robbantások hónapokon keresztül. Az Atlanti-óceán mélyén végbemenő apró változásokat nem vette komolyan senki. Túl későn ismerték fel a bajt, de akkor már tehetetlenek voltak.

A robbantások miatt megváltozott az óceán fenekének domborzata, ami létrehozta a Cathrine-áramlatot. Másodpercenként csaknem kétszáz millió köbméter meleg vizet szállított az egyenlítőtől az Antarktisz irányába. A nagy víztömeg az éghajlat folyamatos melegedése miatt nem tudott lehűlni. A Déli-sarkvidéket elérő meleg víz rendkívüli módon felgyorsította kontinens jégtakarójának olvadását. A tengerszint megemelkedett, Nyugat-Európa, Ázsia északi része, Dél-Ausztrália, Közép-Amerika, az afrikai partvidék mind víz alá kerültek. Rengetegen meghaltak, a túlélők menekülni kényszerültek.

A szerencsésebb országokat, amiket a víz nem ért el, bevándorlók milliói fenyegették. A különböző népcsoportok keveredésével már nem volt értelme megtartani a korábbi határokat. A megmaradt terület lassan két részre különült. Észak- és Dél-Amerika hegyvidékeit a köznyelvben Nyugatnak, míg az egykori Európa és Ázsia maradványát egyszerűen Keletnek nevezték. Eleinte csak az Atlanti-óceán választotta el őket, később az ellentétes irányba fejlődő kultúra is. Nyugaton a szabadságot hirdették: "Éld az álmaidat!", "Valósítsd meg önmagad!", és hasonló szlogenek mentén rendezkedett be a társadalom. Keleten megőrizték a hagyományokat, a keleti népek értékrendje valamelyik egyház törvényei szerint alakult. Ezek az új vallások sajátos keverékei voltak a régieknek. Szinte mindegyik ősi vallásból kerültek be elemek, de közös volt bennük, hogy elítélték a korlátlan és felelőtlen szabadságot. Gyanakodva néztek mindenkire, aki máshogy gondolkodott, így az egész nyugati világra is.

Afrikában nem maradtak emberek. Utólag az emberiség felismerte a nagy kárt, amit a természetben okoztak. A kutatók úgy gondolták, a Föld meggyógyítja önmagát, csak hagyni kell, ezért az egész kontinenst visszaadták a természetnek. Az azóta eltelt csaknem hatvan évben esőredők újra terjedni kezdtek, a hőmérséklet is fél fokkal visszaesett. Minden jel arra mutatott, hogy a káros folyamatokat sikerült egy időre megfékezni.

- A nyugatiak nagyon mozgolódnak - folytatta a tábornok. - Az Önök merényletkísérlete csak megerősített minket az elhatározásunkban.

Hodge védekezni próbált, de a tábornok leintette.

- Azok ott teljesen más értékeket követnek. Már kezdettől fogva sejtettük, hogy minden eszközt bevetnek a befolyásuk kiterjesztéséhez. Én személy szerint ezért elleneztem mindenféle közeledést. Ahol a pénz az úr, ott az emberekben sem lehet megbízni - a tábornok elhallgatott. Hodge sem szerette a nyugati mentalitást, de próbált hinni az emberi jóságban, habár az utóbbi hetek eseményei kicsit kiábrándították.

- A lényeg - folytatta -, hogy rendszeresen küldünk embereket, akik beépülnek az ottani vezető körökbe, és információkat küldenek nekünk. Így már több katasztrófát is elkerültünk. Máskor nem elég a kémkedés, drasztikusabb eszközökhöz kell nyúlnunk.

- Likvidálnak embereket? - Hodge fel volt háborodva. - Ez durva beavatkozás a Nyugat belügyeibe.

Ekkor hirtelen leesett neki:

- Ki tud ezekről a küldetésekről? Politikai pályán vagyok már évek óta, miért most hallom először?

- Mert most először vált érintetté. Csak a királynő, a Cothern ház nagykorú tagjai, a katonai vezérkar és az egyházi vezetők tudnak róla. Másnak nem is kell, vagy gondolja, hogy az emberek örülnének, ha tudnának a fejük felett zajló háborúról? Ennek így kell maradnia. Egy nyílt összecsapás beláthatatlan következményekkel járna.

- Akkor most miért mondja el nekem? - Hodge rosszat sejtett.

- Mert, mint mondtam érintetté vált. A terv nagyon veszélyes, és csak olyan ügynököt küldhetünk, akinek már nincs veszíteni valója.

Egy halálra ítéltet.

A még mindig az íróasztalánál ülő Raith igazgatóra pillantott.

- A vezérkar néhány tagja ma tartott volna szemlét, hogy kiválassza a legmegfelelőbb elítéltet. Természetesen Vitus Raith - a tábornok is az igazgatóra nézett - tud annyit, amennyit feltétlenül tudnia kell ahhoz, hogy a legmegfelelőbb embert kapjuk. A döntés sosem egyszerű, de akkor Ön önként jelentkezett a feladatra. A szökési kísérletével felhívta magára a vezérkar figyelmét...

- Nem vállalom! - szakította félbe Hodge indulatosan. - A békéért dolgoztam, nem veszek részt a maguk ostoba háborújában.

- Ostobának tartja? - A tábornok egész idő alatt halkan, monoton hangon beszélt. - Ha abbahagyjuk a harcot, végünk. Látszólag béke lenne egy ideig, de rövid idő alatt a nyugati világ gyarmatává válnánk. Kihasználnának minket, a társadalom nagy része elszegényedne. A társadalmi csoportok között kiéleződne a feszültség, ami végül polgárháborúhoz vezetne. Nyugaton most itt tartanak, de hozzánk ezt nem fogják exportálni! Amíg én élek biztosan nem. Egyébként sincs választása. Nem állást ajánlok, hanem megmondom, hogy mit kell tennie!

- Most fenyeget? - állt fel Hodge a kanapéról.

- Jobban tenné, ha leülne és figyelne! - vette át a szót az igazgató. - A maga Patrick öccse most még az egyik cellánkban van, de hamarosan lógni fog gyilkosság miatt. Utána pedig végigkérdezzük az egész családot. Egyesével megkérdezzük, tudják-e hogyan jutott Patrick tiltott fegyverhez?

- Tiltott fegyver? - Hodge nem akart hinni a fülének. Raith igazgató az asztalra dobta a karláncot.

- Oliver lánca, tiltott egész Keleten már régóta, és most már Nyugaton is. A zsebében találtuk, de mivel az elítéltek nem hozhatnak be semmit, ezért kizárt, hogy a magáé lenne. Egyetlen látogatója volt csak, ezért biztosra vehetjük, hogy Mr. Mostafavi hozta be. Nem maga, hanem a másik. Az őrök nem ismerték fel, és én sem hittem volna, hogy valaha még látok ilyent. Nehéz lehetett hozzájutni. A családból valaki tudja, honnan van, és el is mondja majd, ez biztos. Megvan a megfelelő emberem, és a megfelelő módszer, hogy megkapjuk a vallomásokat. Persze megértem azt is, ha mindez magát teljesen hidegen hagyja. Az akasztást elhalasztottuk, de csak reggelig. Így érthető, hogy nem aggódik miattuk.

Hodge kezdte belátni, hogy nem maradt más választása.

Nem baj, még jól is végződhet az egész.

A tábornok intett az igazgatónak, aki egy apró betűkkel teleírt papírt adott át Hodge-nak.

- Erre a lapra leírtuk nagy vonalakban a feladatát, és hogy mit kínálunk cserébe - vette át a szót Calendine tábornok. - Olvassa el nyugodtan, nem kell sietnie. Ha egyetért, írja alá az alján!

Hodge lassan végigolvasta.

- Ebből semmi nem derül ki. Nyugatra kell mennem. És ott?

- Lépésenként kapja az utasításokat. Mindent kidolgoztunk, Önnek csak végre kell hajtania.

- Mi a garancia, hogy békén hagyják a családomat, ha együttműködök?

- A garancia csak ez a papír, semmi más.

Hodge végül odafirkantotta a nevét a vonalra.

Tévedtem. Nem fog jól végződni. Kimondottan rossz vége lesz.

III. Raquel

Viharfelhők gyülekeztek Pontal d' Areia felett. Raquel a tengerparton állt, és az eget figyelte. Erre a hétvégére csónakázást terveztek. Reggel még úgy tűnt szép idő lesz, délutánra viszont beborult, a szél is lengedezett. Ikertestvére éppen a csónakot próbálta vízre bocsátani.

- Hamarosan vihar lesz - figyelmeztette Ruth. - Chico Belo szerint már nem szabadna elindulnunk.

- Chico Belo véleményét senki nem kérdezte. Törődjön csak a saját dolgával! - Raquel sohasem szerette, ha kéretlen tanácsokat osztogatnak neki. - Eléggé nagykorúak vagyunk már mindketten, nekem pedig nincs szükségem egy halász tanácsaira.

A csónak a vízre került, először Ruth vette kézbe az evezőket. Mindketten ugyanolyan, piros fürdőruhában voltak, így távolról egyáltalán nem lehetett megkülönböztetni őket. Közelről sem volt könnyű, még a hajuk is egyforma volt: egyenes szálú, hátközépig érő, sötétbarna. A szüleiken kívül csak az enyhén fogyatékos Tonho látta a különbséget, mások nem. Raquel gyakran vissza is élt a helyzettel, csak úgy, a saját maga szórakoztatására.

A természetük viszont szinte mindenben különbözött. Ruth maga volt a megtestesült jóság, egy földre pottyant angyal. Minden nap hajnalban kelt, hogy apja - aki halász volt, mint a faluban minden férfi - friss kávét ihasson. A napjait az iskolában töltötte, ahol tanítóként dolgozott. Iskola után is megtalálta a dolgát, anyjának segített a ház körül, vagy ha a nagy Neptunus - akiben Ruth, minthogy templomba járó volt, nem hitt - jó fogással áldotta meg a halászokat, segített apjának a halak feldolgozásában, majd pedig a hajó kitakarításában is. Este, lefekvés után még órákig olvasott, vagy tanult valamit, így az idők során igazán nagy műveltségre tett szert. A faluban mindenki szerette kedvességéért, szorgalmáért és segítőkészségéért.

Raquelt, habár külsőre hajszálpontosan ugyanúgy nézett ki, merőben más természettel áldotta meg a sors. Nagyravágyó és kapzsi volt, arrogáns modora miatt sokan nem szerették. A halászokat lenézte, és ezt nem is rejtette véka alá. A holdkóros Tonho nagy munkával felépített homokszobrait rendszeresen szétrombolta, Tonhot pedig végigkergette a parton egészen a házukig. Amikor az anyja, Isaura asszony számon kérte, a válasz csak ennyi volt: "Néha nem árt felkavarni az állóvizet ebben az istenverte porfészekben." Jobb életet szánt magának, aminek elérése érdekében bármire képes volt. Még Ruth barátját is elhódította, amikor megtudta, hogy az apja milliomos üzletember. Marcos csak az esküvő után jött rá, hogy valószínűleg rosszul választott. Ruth mégsem haragudott érte, jobban szeretett mások boldogságával foglalkozni, mint a sajátjával.

- Átveszem! - utasította Raquel parancsolóan, és elvette tőle az evezőt. Alig húsz méterre voltak a parttól. A közelben halászok dolgozták fel a reggeli fogást. A holdkóros Tonho vidáman integetett nekik.

Gyagyás!

Raquel úgy tett, mintha észre sem venné, szó nélkül evezett tovább. Ruth visszaintett, de Raquel arcát látva egészen elkedvetlenedett.

- Szeretném, ha jóban lennétek. Megkértem Tonhot, hogy béküljön ki veled.

- Ez kedves tőled, de fölösleges volt rám pazarolni a levegőt - felelte Raquel.

- De neked sem kellene folyton bántanod! Mindig tönkreteszed a homokszobrait. Tegnap is leromboltad, pedig a testvérét formázta. Nagyon szereti. Egész nap dolgozott rajta, te meg egy perc alatt tönkretetted. Nagyon rosszul esett neki.

Majd szólok, ha érdekelni fog.

Néhány percig egyikük sem szólt semmit.

- Kezdek fáradni. Átvehetnéd! - Ruth nem mozdult. Rosszallóan nézett testvérére. - Ha annyira fontos neked, akkor ígérem, hogy többet nem nyúlok a francos homokszobraihoz.

- Nem hiszek neked - mondta Ruth, miközben helyet cseréltek. Raquel felnevetett:

- Hát szoktam én hazudni?

- Nem is keveset - felelte testvére megenyhülve. - Nagyon feltámadt a szél. Megfordulok.

A vihar egy pillanat alatt csapott le. A halászok gyorsan fedezékbe vitték a halakat. A szél faágakat tördelt le, a vízben méteres hullámok keletkeztek.

Tito, a fiatal halász - amikor látta, hogy a lányok csónakja felborul - gondolkodás nélkül a vízbe vetette magát. A többiek is a partra futottak. Látták, amint Tito többször a víz alá bukik, eredménytelenül. Az egyiküket végül megtalálta és partra húzta. A halászok köréjük sereglettek. A lány eszméletlen volt. Tito megpróbálta mesterségesen lélegeztetni.

- Hívjátok ide Floriano urat! - kiabálta. - Mondjátok meg, hogy Ruthnak balesete volt, és hogy csak az egyikük...

Csak most jött rá, hogy nem is tudja kit sikerült kimenteni.

- De melyikük tűnt el? Tonho! Te meg tudod különböztetni őket... - Tito az izgalomtól alig kapott levegőt - Ő ki?

Tonho a földön fekvő lányt nézte.

- Raquel - döntötte el végül.

- Raquel! Ébredj fel! Raquel... Raquel... Racuere... Raclare... Clare!

- Clare! - Blaise erőteljesen megrázta a földön fekvő asszonyt. - Istenkém! Meg ne halljon nekem! Hallja?

Clare magához tért, és rögtön rájött a köhögő roham. A szomszédja abbahagyta a rázását, és felállt.

- Maga nem normális! Keljen fel! Várjon, segítek!

Feltámogatta az ötvenöt év körüli asszonyt, és lassan megindultak a ház felé.

- Ha nem tud úszni, minek megy csónakázni? És egyáltalán miért kellett felborítani a csónakot?

- Jött a vihar...

- Ne beszéljen már hülyeségeket! - szakította félbe indulatosan. - Hétágra süt a nap, a szél sem fúj. Bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha éppen nem a kertben vagyok. Mi lett volna, mondja! Vigyázzon, lépcső... Óvatosan...

Lassan beértek a házba. Blase a hálószobába kísérte Claret.

- Keressen magának valami száraz ruhát, addig hívom az orvost!

- Nem kell orvos, jól vagyok nélküle is! - tiltakozott Clare.

- Rendben, akkor felhívom a lányát - néhány másodperc hatásszünetet tartott. - Na, ugye, hogy jobb lesz az orvos.

Miközben a doktornő Claret vizsgálta, Blase az első adandó alkalommal megszegte ígéretét, és felhívta Adelaidet. Egyáltalán nem volt kíméletes, a lehető legijesztőbbnek festette le a helyzetet. Biztos akart lenni benne, hogy a lány idejön. Clare viselkedése az utóbbi időben megváltozott. Blase nem tudta, mi lehet a baj, de úgy látszott, a szomszédja lassan állandó felügyeletre szorul. Többször észrevette, hogy akaratlanul is rajta tartja a szemét, nehogy véletlenül kárt tegyen magában. Emiatt bosszankodott is eleget, hiszen miért ő lesse Clare lépéseit. Van egy lánya, vigyázzon rá az. Ha meg nem, akkor helyezze el egy otthonban.

Mindemellett sajnálta is az asszonyt. Amikor huszonegy évvel ezelőtt az Arany-völgybe költöztek a sok gazdag sznob között Clare és a férje, Joey voltak az egyetlenek, akik kedvesen, szeretettel fogadták őket. Az első években igazából mással nem is volt kapcsolatuk az itt lakók közül. Joey és Blase azokban az időkben munka után gyakran jártak horgászni a tóra, közben az asszonyok, Clare és Aurora valamelyikük teraszán kipletykálták az egész környéket. Azok voltak csak a szép idők, de már elmúltak, és soha nem jönnek vissza. Aurora jó pár éve meghalt, Joey pedig egyszer csak eltűnt. A rossz nyelvek szerint megszökött egy nála jóval fiatalabb színésznővel. Clare mindenesetre sohasem hozta szóba.

Adelaideről csak ködös emlékei voltak. Emlékezett rá kislányként, aki mindig a szülei körül sündörgött, de mély benyomást nem tett rá. Később a kislány nagyobb lett, kollégiumba ment, majd a városban maradt. Blase azóta nem találkozott vele.

Több mint egy óra telt el azóta, hogy telefonált, mire Adelaide autója megállt a ház előtt. Ha nem tudta volna, kit vár, biztosan nem ismerte volna fel. Az emlékeiben még mindig az a jelentéktelen kislány élt, aki pedig kiszállt a kocsijából egy felnőtt nő volt.

- Mr. Stroebel! - Adelaide bezzeg azonnal felismerte.

- Adelaide? Te aztán megváltoztál! - Blase megpróbált jókedvűnek tűnni. - Egész csinos kis nő lett belőled! Ne aggódj, anyád jól van. A doktornő még bent van, de nincs baj.

Adelaide láthatóan megkönnyebbült.

- De hát mi történt? - kérdezte, miközben leültek a teraszra kitett székekre. Blase már alig várta, hogy valakinek elmondhassa.

- Magam sem értem. Éppen a kertben permeteztem az uborkát, amikor láttam, hogy Clare lemegy a tópartra. Beszállt a csónakba és a tó közepe felé evezett. Csodálkoztam is, mit akarhat ott. Horgászfelszerelést nem láttam nála, és korábban sosem csónakázott. Alig evezett be ötven métert, mit látok? Uram fia, jobbra-balra billegteti a csónakot. Gondoltam itt baj lesz, lementem a partra. Éppen jókor, mert sikerült felborítania. Akkor láttam, hogy úszni sem tud, úgy kellett kimenteni.

Blase teljes átéléssel magyarázta a történteket. Az érdekesebb részeknél élénken gesztikulált.

- De megmondtam ám a véleményemet neki. Megmondtam, hogy "Maga nem normális!" Ne haragudjon, de ez a véleményem. Az én koromban már káros a túl nagy izgalom.

- Semmi baj! - próbálta nyugtatni Adelaide. - Én tartozom köszönettel, hogy vigyázott rá.

- Ön bizonyára Ms. Villareal - jelent meg az ajtóban egy ötven év körüli nő. Kopott farmernadrágot és kockás inget viselt, őszes haja a válláig ért. Inkább nézett ki földművesnek, mint orvosnak. - Dr. Edna Gabardi vagyok.

Adelaide és Blase is felálltak.

- Hogy van? - kérdezte Blase türelmetlenül. Már ki volt éhezve a hírekre.

- A balesetben az ijedtségen kívül szerencsére nem lett más baja. Kipiheni magát és minden rendben lesz.

A doktornő Adelaide felé fordult.

- Ms. Villareal, volna még valami, amit inkább négyszemközt mondanék el.

- Rendben, már itt sem vagyok - felelte Blase kissé sértődötten. - Várnak az uborkáim.

- Még egyszer köszönöm! - kiáltott utána búcsúzóul Adelaide.

A doktornő csak akkor folytatta, amikor a szomszéd már hallótávolságon kívül volt.

- A baleset nem volt véletlen.

- Ezt hogy érti?

- Elbeszélgettem az édesanyjával, és egész különös dolgokat mondott. Azt állítja, hogy csónakázni ment egy Ruth nevű lánnyal, de viharba kerültek. Mr. Stroebel szerint egyedül ült a csónakban, és vihar sem volt. Már ekkor gyanakodni kezdtem.

- Mire? - kérdezte Adelaide ijedten.

- Amire gondoltam az a disszociatív személyiségzavar. A köznyelv, megjegyzem tévesen, gyakran skizofréniának nevezi.

- Úristen! - Adelaide visszaült a székre. A doktornő leült mellé.

-Hipnózissal megpróbáltam előhozni a különböző személyiségeket. Az elmúlt egy órában hatot sikerült találnom, de lehet, hogy még több van. Egy biztos, hogy ezek közül van egy domináns személyiség, akit Raquelnek hívnak. Ritka utálatos egy nőszemély, a későbbiekben még baj lehet vele. Mindenképpen javasolnám, hogy keressenek fel egy szakembert.

Adelaide alig akart hinni a fülének.

- Mitől lehet ez? Eddig semmi jelét nem láttam...

- Általában valamilyen trauma, nagyméretű lelki sokk hatására alakul ki - válaszolta dr. Gabardi. - Van tudomása ilyenről a közelmúltból?

- Az apám tavalyelőtt elment, talán ez lehetett, habár eddig semmi nem utalt skizofréniára.

- Ez mindenesetre elég különös. - A doktornő menni készült. Egy névjegykártyát adott Adelaidenek. - Mindenesetre keressék fel dr. Redert! Ő a környék legjobb pszichiátere. És, ha lehet, ne nagyon hagyja egyedül! Még nem tudjuk, hogy ezek a személyiségek veszélyesek-e.

Adelaide a teraszról a távozó orvost figyelte. Maga sem tudta eldönteni mit is érez most. Egyszerre volt dühös, ijedt és csalódott. A szerkesztőségben sem alakultak jól a dolgok, és most még ez is. A lakásától Arany-völgy egy órányi autóútra volt, így semmiképp sem tudná megoldani anyja felügyeletét, az ápolónő pedig megfizethetetlen. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy talán beköltöztethetné egy otthonba, de a gondolatot gyorsan elhessegette. A lelke mélyén mégis úgy érezte, hogy nem marad más választása.

Gondolataiból mobiljának a csengése riasztotta fel.

- Adelaide Villareal - szólt bele kedvetlenül. Kellemes, bariton hang válaszolt.

- Abraham Carstensen vagyok a SilverSky Corp-tól.

Adelaidenek akaratlanul is a legújabb képszerkesztővel felszerelt Zafír csomag jutott eszébe.

- Meggyőződésem, hogy óriási segítséget tudnánk Önnek nyújtani a munkájához - folytatta a hang. - Személyesen is bemutatnám a szolgáltatásainkat. Péntek délután megfelelne Önnek?

IV. Adelaide

Adelaide meglehetősen fáradt és feszült volt, amikor hazaérkezett. Az Akropolisznál tett kirándulás elvette minden életkedvét. Az ókori görög műemlék épületekben semmi érdekeset sem talált: néhány ócska kőhalom, semmi több. Ezt persze nem írhatja le így a cikkében. Ott, mint felejthetetlen élményt kell majd bemutatnia.

Autójával leparkolt a ház előtt, a csomagtartóból kivette az utazótáskáját, amibe a kétnapos kiránduláshoz pakolt. Nem szívesen hagyta egyedül Claret, főleg amíg nem találkoznak dr. Rederrel, de nem volt más választása. Lizzy mostanában igencsak bekeményített. Az Arany-völgybe tett kitérő előtt kénytelen volt meglátogatni a Niagara-vízesést, ahol Lizzynek a mobiljába épített kamera segítségével meg kellett mutatnia élőben a vízesést, és saját magát is, különben nem hitte volna el, hogy tényleg elment, és nem csak a könyvtárig jutott.

Mára várta az ügynököt a SilverSky-tól, és pillanatnyi hangulatában akár meg is vette volna a böngészőcsomagot, csak ne kelljen többet utaznia. Ugyanakkor tudta, hogy anyagilag nem nagyon engedhetné meg magának. Ha megkötik a szerződést, akkor le kell mondania az autóról, ruhákról, vagy éppen az ételről. Egyiket sem adta volna fel szívesen, ezért fájó szívvel, de úgy döntött, az ügynököt - Carstensen, vagy, hogy is hívják - rövid úton lerázza. Ehhez kulturált módon távolságtartónak kell maradnia, és nem szabad túl nagy érdeklődést mutatni.

A lépcsőházban összetalálkozott a szellemi fogyatékos szomszédjával, aki a maga sajátos járásával éppen kifelé botladozott az épületből.

- Jó napot, Basil! - köszöntötte mosolyogva.

- Jóóóaaaaeeee! - jött a válasz.

- Hogy van?

- Ééeeeooa - válaszolta Basil. Adelaide szívesen beszélgetett vele pár szót, amikor találkoztak. Szeretett törődni az elesettekkel, és amikor ideje engedte segített szomszédjának a hétköznapi ügyes-bajos dolgokat elintézni, ami neki könnyen ment, de Basilnek valószínűleg nehézséget jelentett volna. Sajnálta, hogy valaki ilyen állapotban egyedül kénytelen élni. Közeli családja nem volt, a távolabbi rokonai pedig felé sem néztek.

- Ennek örülök - felelte Adelaide, mert úgy gondolta Basil jól érzi magát. A szája sarkában bujkáló mosolyról legalábbis erre következtetett, ha a válaszból nem is értett semmit.

- Sietnem kell, nemsokára vendégem lesz - mondta. Elköszönt és felment az emeletre. Még fél óra volt az ügynök érkezéséig, ha pontosan jön, márpedig az ügynökök nem szoktak késni.

Nem öltözött át, az a ruha, amiben utazott elég hivatalosnak tűnik, így talán hitelesebben tudja előadni az érdeklődés hiányát. A hátralévő időben a mobiljába épített diktafonra próbálta rögzíteni az utazással kapcsolatos gondolatait, amiket később a cikk írásához felhasználhat.

- Az Akropolisz - kezdte hangosan. Rövid gondolkodás után folytatta. - Az Akropolisz egy, az attikai fennsíkból meredeken kiemelkedő, kékesszürke színű mészkősziklára épült. Legalábbis az eredeti, mert utunk célja valójában egy másolat, amit alig húsz éve építettek a Mexikói-tenger partján.

Hogy törött volna le a kezük!

Adelaidenek már a helyszín sem tetszett. A Mexikói-tenger a nevét arról az országról kapta, aminek a helyét végül elfoglalta. Később ott, ahol az egykori Közép-Amerika fekszik a hullámsírban, turistaparadicsomot rendeztek be.

A mi csodálatos világunk.

- A terület elrendezése hasonlít az Afrika Parkéhoz, hiszen egy kisebb ókori városrészen kell átjutnunk, mígnem elérünk a hegy lábához, ahol a fő látványosságnak számító Akropolisz áll. A fellegvárból csodás kilátás nyílik a Mexikói-tengerre, amelynek partján szörf és vízibicikli kölcsönzők várják a turistákat.

Adelaide fáradtan sóhajtott.

Elegem van!

A bejárati ajtó csengője szakította meg a munkát, amit nem is bánt.

- Abraham Carstensen vagyok a SilverSky Corp-tól - mutatkozott be a jólszituált harmincas férfi. Fekete öltönyt és fehér inget viselt, amitől úgy nézett ki, mintha temetésről jött volna. A mosolya viszont lefegyverző volt. Adelaide emlékeztette magát az elhatározására, majd betessékelte a vendégét, és leültek a nappaliban.

Ezután a szokásos ügynöki trükkök következtek. Spontán beszélgetésbe rejtett kérdések az ügyfélről, az életéről, munkájáról, a vágyairól. Mr. Carstensen rendkívül rutinos volt, gyorsan kiismerte Adelaidet.

- Úgy veszem észre, hogy Önnek most leginkább a Zafír csomagunk felelne meg. Ez egy böngésző csomag, talán már látta is a hirdetésünket.

Adelaide nem tudta levenni a szemét a férfi mosolyáról. Olyan megnyerő volt, hogy egészen a hatása alá került.

- Mit szeretne? - kérdezte Carstensen. - Filmeket? Zenét? Utazni szeretne? Esetleg szexet?

Az utolsó kérdés után rövid hatásszünetet tartott. Adelaide megpróbálta alkalmazni az előre kigondolt védekező taktikát.

- Köszönöm, de nincs ezekre szükségem. A munkám miatt amúgy is sokat utazom, és a barátom is kielégítően teljesít az ágyban.

Lehet, hogy túl közvetlen voltam?

- Pedig mindezeket megkaphatja széles sávon, nagy felbontásban, térhangzással. Tökéletes virtuális birodalom. Jobb bárminél, amit eddig látott. Higgyen nekem, ha azt mondom, jobb, mint maga az élet!

Adelaide ezt azért nem akarta elhinni.

- Na és, ha esetleg meggondolnám magam - kérdezte szórakozottan, mintha nem is érdekelné a dolog -, mennyibe kerülne ez nekem?

Az ügynök az aktatáskájából előkapott egy táblázatot. Adelaide elhűlve futtatta végig a szemét a sorokon. A böngésző csomagok közül a Zafír volt a legolcsóbb, de így is luxusnak tűnt ekkora kiadás havonta.

Félhavi fizetésem!

- Tudja az a maguk legnagyobb baja, hogy amióta megcsinálták a SilverNetet nincs konkurencia.

- Hogyne lenne! - tiltakozott az ügynök.

- Arra a másikra gondol ott Keleten? Akkor ketten vannak, de nem hiszem, hogy innen bárki is a Peraklang előfizetője lenne.

Majdnem elfelejtette. Az Internet hiányát sokan próbálták betölteni, de a szükséges beruházásokat csak a nagy cégek tudták finanszírozni. A kicsik apránként kiestek a képből. A nagyok között eléggé eldurvult az ügyfelekért folytatott harc, míg végül két vállalat maradt: a SilverSky Corp. és a Peraklang IT. Ez utóbbi ráadásul Keleten volt, így a SilverSky-nak itt Nyugaton valóban nem jelentett konkurenciát.

- A lehetőség természetesen adott - felelte Carstensen -, de feltétlenül hasonlítsa össze, hogy a két vállalat közül ugyanazért az árért melyik kínál többet! Nem az én dolgom, hogy a Peraklangot minősítsem, de ebben a versenyben elég nagy hosszal nyernénk.

- Semmi szükség sincs az összehasonlításra. Tudtommal a Peraklangnak nincs irodája a városban. Én egy számítástechnikai analfabéta vagyok, be tudom kapcsolni, tudom használni a szövegszerkesztőt és a SilverNetet, és ennyi. Ha bármi hiba lenne, nem szívesen várnám meg, amíg Keletről ideérkezik a szerelő. Biztos, hogy magukat választanám, ha nem kerülnének ilyen sokba. Legyünk őszinték! A Zafír csomag a gazdagok játéka. Nekem a SilverNetből csak az e-mail postafiókra telik.

- Kedves asszonyom! - mosolygott továbbra is az ügynök. - A minőséget mindig meg kellett fizetni. Ne felejtse el azt sem, hogy csak akkor fizet, ha használja is. A szolgáltatás bármikor felfüggeszthető, így elutazása esetén arra az időre nem számlázunk. De, ha akkor is igényt tartana szolgáltatásunkra, átirányítható bármely megadott címre...

A fal túloldaláról hallható tompa puffanás szakította félbe.

- Ááááeeeeőőő! - hallatszott Basil hangja.

- Most megint mi történt? - nézett Adelaide a fal felé. - Tudja, a szomszédban lakik egy fogyatékos ember, mármint szellemileg fogyatékos, és időnként problémái vannak. Most nem megyek át, majd szól, ha kellek.

- Nehéz lehet így élni - tettette a részvétet az ügynök.

- Én nem ezt látom rajta - felelte Adelaide elgondolkodva. - Aki keveset fog fel a világból, azt kevesebb dolog bántja.

Egy kis ideig mindketten hallgattak, majd Carstensen törte meg a csendet.

- Úgy látom, nehezen hozza meg a döntést. Talán segítene, ha látná, mit kínálunk. Egy hét ingyenes hozzáférést biztosítunk minden kedves érdeklődőnek, így ráér a jövő héten meghozni a döntését.

- Rendben, ezt elfogadom - bólintott rá Adelaide azonnal.

Majd megírok előre néhány cikket.

- Már csak néhány adat kell. - Az ügynök egy nyomtatványt vett elő. - Kérem, ezt töltse ki!

- Már csak toll kellene - Adelaide felállt, hogy keressen egyet, de Carstensen mosolyogva átnyújtott egy ezüstözöttet, SilverSky gravírozással.

- A cég ajándéka a potenciális ügyfeleinknek.

- Köszönöm, igazán szolgálatkészek!

- Ez csak természetes, hiszen Önökért élünk! - A mosolya lenyűgözőbb volt, mint valaha.

V. Lizzie

Lizzie Dibrino, Nyugat védelmi minisztere a kávéját kortyolgatta az irodájában. Hallotta, amint Ms. Bater türelmetlenül járkál fel-alá az ajtó előtt, de még nem kérette be.

Tízre beszéltük meg, minek jött korábban? Ms. Batert egyáltalán nem sikerült megkedvelnie az elmúlt időszakban, ezért ezúttal nem volt hajlandó engedni. Még egy perc volt a megbeszélt időpontig. Az utolsó másodperceket hangosan számolta vissza, majd elégedett mosollyal az arcán megnyomta a telefonon a titkárnő hívógombját.

- Küldje be azt az erőszakos némbert!

Lizzie hatvanas évei elején járt, ami annyiban látszott rajta, hogy a haja már kezdett őszülni. Ráncai nem nagyon voltak, de ami akadt, azzal sem foglalkozott, a korát sohasem akarta álcázni. Öltözete a beosztásának megfelelő, elegáns, szürke kosztümből állt.

A vendége nem váratott magára sokáig. Az ajtón belépő hölgy is elegáns kosztümöt viselt, viszont a mosolya, illetve a mosoly teljes hiánya nem sok jót ígért. Lizzie cseppet sem ijedt meg. Felállt, és barátságos hangon üdvözölte.

- Örömmel fogadom Ms. Bater! Köszönöm, hogy ilyen hamar időt tudott rám szakítani!

- Nahát, én meg már azt gondoltam, hogy egy erőszakos némbert várt - morgott vissza Ms. Bater köszönés helyett.

A miniszter asszony ekkor újra elhatározta, hogy megtiltja az alkalmazottaknak a kihangosító használatát.

- Foglaljon helyet! - folytatta kényszeredett mosollyal. - Azért kérettem ide... Parancsol egy italt?

- Nem, nem kérek semmit, inkább térjünk a lényegre! - válaszolta Ms. Bater ellentmondást nem tűrő hangon.

Mrs. Dibrinonak rosszul esett ez a mogorva hangnem. Munkájából kifolyólag gyakran kellett különféle emberekkel tárgyalnia, a legváltozatosabb típusokkal. Jól megtanulta, hogy a leggyorsabban akkor ér el eredményt, ha végig kedves marad, mosolyog, egyszóval emberszámba veszi a partnereit. Nem is kellett nagyon színészkednie, hiszen az alaptermészete is ilyen volt: kedves, mosolygós. Az ilyen asszonyokra mondják: igazi nagymama típus. Persze azért néha megesett, hogy egy-egy tárgyaló partnerével szemben előítéletei voltak, ami általában a korábbi rossz tapasztalatokból adódott. De udvariasságát ezekben az esetekben is megőrizte. Ms. Bater viszont mindezt nem értékelte, amiből nem is nagyon csinált titkot. Lizzie úgy döntött, hogy most az egyszer félreteszi az elveit, és ő sem titkolja véleményét.

- Rendben! - leült az asztalához. - Ahogy gondolja. A lényeg annyi, hogy javasolni fogom az állami támogatás teljes megvonását.

- Micsoda? Miért? - Ms. Batert láthatóan váratlanul érte a hirtelen bejelentés.

- Nincs semmi értelme, hogy a továbbiakban is számolatlanul öntsük a pénzt egy ilyen költséges, és ahhoz képest nélkülözhető dologba, mint a SilverNet.

- Nélkülözhetőnek tartja? - Ms. Bater szeme összeszűkült a haragtól. - Ez a rendszer a legjobb, amit eddig kifejlesztettek. Mondjon még egy ilyet, ami az élet minden területéről képes adatokat gyűjteni, és ezeket feldolgozni, rendszerezni. Ez nélkülözhető? Már több terroristát sikerült így elfogni, mielőtt a merényletet végrehajtották volna. Kérdezze meg az embereket, mennyit ér ez nekik, mennyire költséges!

- Igen, költséges - felelte Mrs. Dibrino még nyugodt hangon. - A műholdak legyártása már önmagában is nagy kiadás volt, de azt mondták, majd megtérül. A karbantartásuk, és az, hogy folyamatos kapcsolatban álljanak a világ összes számítógépes és telefonos hálózatával, ráadásul észrevétlenül, igen komoly kiadást jelent, mivel egy külön szervezetet kell hozzá fenntartanunk. Azokat a merényleteket pedig megakadályozhattuk volna a hagyományos módszerekkel is.

- Igen, így utólag könnyű okoskodni - felelte Ms. Bater elszántan. - Mi lett volna, ha mi nem vagyunk? Az már sohasem derül ki, hogy nélkülünk is megakadályozható lett volna a merényleteket, vagy sem. Fel akarja bontani a szerződést? Keressen komolyabb indokot! A "Mi lett volna, ha..." kezdetűt én nem fogadom el, és az ügyvédeink sem fogják.

- Nem kell keresnem semmit. A szerződésben kikötöttük, hogy öt éven át adjuk a támogatást, utána is továbbfolyósíthatjuk, ha sikerül eredményt felmutatniuk. Azt ígérték, hogy a lakossági bevételekből fedezik a kiadások egy részét. Az öt év lejárt, a kiadásaink pedig nemhogy csökkentek, inkább tovább nőttek.

- Kedves asszonyom! - folytatta Ms. Bater most már kioktató hangon. - Nem hiszem, hogy elég időnk lenne most arra, hogy a marketing rejtelmeibe beavassam. Az egy külön tudomány. Annyit viszont elárulok, hogy a bevételeink szépen alakulnak. Nem csak a SilverNet előfizetők számát kell nézni, sokkal több tényező befolyásolja a végeredményt.

- Kedves kisasszony! - vette át a szót Lizzie, hasonló hangnemben. - Annak idején a vezetőség azzal érvelt, hogy mivel az emberek nem tudnak létezni Internet nélkül, ezért bármit megadnak majd egy sokkal gyorsabb, fejlettebb, áttekinthetőbb rendszerért. Nos, az Internet azóta meg is szűnt, és nekem, laikusnak úgy tűnik, hogy az emberek remekül elvannak. A kutyának sem kell ilyen drágán a maguk Zafír, Gyémánt meg ki tudja milyen csomagja. Ha őszintén beszélünk, mellőzve az üzleti virágnyelvet, kimondhatjuk: a SilverNet egy kolosszális bukás. Jóformán csak e-mailezésre használják. Ebből akarnák fedezni a nemzetbiztonsági feladatokat? Hiszen a céget sem képesek rendesen működtetni.

- A céggel minden rendben - felelte Ms. Bater ingerülten. - De, tudja mit? Ha annyira ért hozzá, akkor mondja meg maga az árakat! Érdekelne, hogyan futtatná fel gyorsabban a SilverNetet. Legyen drágább az e-mail? Olcsóbb a böngészőcsomag? Mit szeretne?

- Felesleges ironizálnia! - Mrs. Dibrino érezte, hogy lassan emelkedik az adrenalin szintje, de még mindig próbált nyugalmat erőltetni magára. - Ha olcsóbb a böngésző csomag, akkor nem fedezi a költségeket. Drágítsák meg az e-mailes csomagot, és az sem kell majd senkinek. Lassan visszatérnénk a múltba. A végén majd eljutunk oda, hogy gőz fölött nyitogatjuk a borítékokat a postán, gyanús levelek után kutatva, vagy távcsővel lesegethetjük a füstjeleket. Én nem magukat hibáztatom. Az egész SilverNetes védelmi program egy hibás feltételezésen alapult. Ezért is fogom javasolni a megszüntetését. Természetesen a továbbiakban is folytathatják, amit eddig, csak tőlünk nem kapnak rá pénzt, és nem végezhetnek megfigyeléseket.

Lizzie nem csodálkozott azon, hogy Ms. Bater mostanra elveszítette minden türelmét, és vele együtt a diplomáciai érzékét is. Tudta jól, hogy az állami támogatás nélkül valószínűleg nem működtethető tovább a SilverNet, ami pedig a SilverSky Corp-ot igen nehéz helyzetbe hozná. A SilverNet áll a vállalat tevékenységének a középpontjában, nélküle semmire sem mennének, újjá kellene szervezni mindent.

Oldja meg! Ez a dolga, ezért igazgató.

- Lizzie drágám! - Ms. Bater a lehető legfölényesebb, legpimaszabb hangon folytatta. - A titkos megfigyelésekről eddig senki sem tudott. Ha javaslatokat teszel ellenünk, címlapon hozzuk a sztorit az összes híroldalunkon. "A Nagy Testvér mindent lát!", "Veszélybe a magánélet!", "Többé nincsenek titkok!". Jó kis sztori, nem? A te neved is ott lesz. Nagyon hiányozna egy botrány?

Mrs. Dibrino nem jött zavarba a közvetlen hangtól.

- Eleanor drágaságom! Először is ne tegeződjünk, nem őriztünk együtt disznót. Maga még fiatal, a jólneveltséget idővel megtanulja. A nevem mellé odaírhatja azt is: SilverSky. Nem értek a számítástechnikához, de van egy gyanúm. Az Internet három évvel ezelőtti összeomlásában szerintem könyékig benne voltak. Nagyon veszélyes játék volt, inkább erről írasson cikket. Azon csodálkozom, hogy mégsem maradtak egyedül a piacon. Szóval azt ír, amit akar, csak veszíthet vele. A javaslatomat a támogatás megvonásáról megteszem, akár tetszik magának, akár nem.

Ms. Eleanor Bater szó nélkül felállt, és kisétált az irodából. Az ajtót nem csukta be maga mögött. Hogy szándékosan-e vagy csak figyelmetlenségből, Lizzie nem tudta eldönteni, de örömmel vállalta át ezt a feladatot. Jó érzéssel töltötte el, hogy a vártnál hamarabb befejeződött ez a kellemetlen megbeszélés. Annak meg kimondottan örült, hogy valószínűleg soha többé nem lesz dolga ezzel az erőszakos némberrel.

Eleanor majdnem gutaütést kapott a méregtől, miközben lefelé ment a lifttel. Már nagyon régen fordult elő, hogy valaki ilyen hangon mert beszélni vele.

Hülye vén dög! Jól nevelten fogom megmutatni, hogy velem ne kekeckedj!

A mobilján megnyomta az 1-es gombot.

- Végeztem, felvehetsz a bejáratnál.

Mire leért a földszintre már kevésbé volt dühös. A járda mellé éppen akkor parkolt le a szolgálati kocsija, amit egy fiatal, szőke hajú nő vezetett. Ms. Bater beszállt a hátsó ülésre.

- Vigyél az irodába! - utasította a sofőrjét.

Menet közben egyre jobb hangulata lett. Az ötlet, ami eszébe jutott rendkívül izgalmasnak ígérkezett.

- Megtudhatom, miért vidámkodsz ennyire? - kérdezte a sofőr, akinek szokatlan volt a főnöke arcán megjelenő mosoly.

- Eszembe jutott valami, amivel helyre tehetjük ennek az ostoba tehénnek a kavarását. - A visszapillantó tükörben a sofőr szemébe nézett. - Emma, újabb feladatod lesz. Hasonló, mint a múltkor.

VI. Hodge

Már csak néhány perc volt hátra a repülőgép landolásáig. Hodge bekapcsolta a biztonsági övet, ahogy az utaskísérő mondta. A mellette lévő ülésre tette a laptopját, amit nemrég kapcsolt ki. Hátradőlt, és becsukta a szemét.

Csak lennék már túl az egészen!

Egész úton a küldetése járt az eszében. Néhány perce még azt sem tudta mi lesz a feladata, csak annyit közöltek vele, hogy legyen kapcsolatban a Peraklang Hálózattal, azon keresztül kapja az utasításokat és a szükséges információkat. Már belátta, hogy várnia kellett volna, amíg a szállodába ér, de a kíváncsisága nem hagyta nyugodni. A laptopján megnézte az e-maileket. Azóta azon aggódott, meglátszik-e rajta, hogy mire készül. Ha igen, akkor be sem engedik a nyugati kontinensre.

Jaj, Pat! Miért csináltál ekkora hülyeséget?

Az elmúlt napokban gyakran gondolt a félresikerült szökési kísérletre. Patrick nélkül már rég felakasztották volna, de a család többi tagja legalább biztonságban lenne. Most viszont minden bizonytalan. Mi lesz, ha nem sikerül a küldetés? És mi lesz akkor, ha sikerül? Patrick újra szabad lesz, ahogy ígérték, vagy végeznek mindkettőjükkel?

Kinyitotta a szemét és óvatosan körülnézett. A legtöbb utas egyszerű átlagembernek tűnt, de Hodge azon sem csodálkozott volna, ha valamelyik egy keleti ügynök lenne, akit azért küldtek utána, hogy a küldetés sikeres végrehajtása után eltüntesse a nyomokat.

Melyik lehet az?

Volt ott egy hosszú hajú lány, aki egész úton olvasott. Valószínűleg diák lehet, Hodge túl fiatalnak találta az ügynökösködéshez. Utaztak még a gépen családok is, többnyire négytagúak. Férj, feleség és két gyerek, de egyikük sem látszott veszélyesnek. Inkább valamelyik magányos utazó lehet, de melyik? Az üzletember, a kalapos öregúr, esetleg az a fiatalabb fiú, akinek fülhallgató van a fülében? De őt is túl fiatalnak találta.

A gép közben enyhén megrázkódott, ahogy a kerekek a földet érintették.

Megrázó élmény! - Hodge erőltetett párhuzamot vont a landolás és az információk között, amiket Calendine tábornoktól hallott. Mindkettő elég megrázó. Minthogy meggyőződéses idealista volt, eddig vakon hitt abban, hogy a világot a politikusok irányítják. Azok a politikusok, akiket a nép választ. Nyugaton demokratikus választásokat tartanak. Keleten más a helyzet, ott is választják a vezetőket, de ők csak tanácsadók lehetnek. A végső szó mindig a királynőé. Az uralkodók öröklik a hatalmat, de csak addig, amíg a nép hagyja. Volt már király, aki méltatlannak bizonyult, és egy forradalom elkergette az egész családjával együtt.

Eddig elutasított mindenféle összeesküvés elméletet, amiket a tanult, de sikertelen emberek agymenésének tartott. Ők voltak, akik nem tudtak élni a tehetségük adta lehetőségekkel, de ezért mindig másokat hibáztattak: a rendszert, a nagyvállalatokat, a másik kontinenst, vagy akárki mást.

Calendine tábornok mégis egy Hodge számára eddig elképzelhetetlen dologról beszélt. Sokat nem árultak el neki, de a hallottak alapján jól körvonalazódott az egyik ilyen elmélet. Úgy tűnt, a tábornok egyetlen emberben látja az egész problémát, akitől meg kell szabadulni, és akkor a dolgok nem fordulnak rosszabbra. Igaz jobbak sem lesznek, de már ez is eredmény. E-mailben kapta az utasítás, hogy embert kell ölnie. Megnevezték a célszemélyt is, és egyelőre ennyi. A későbbiekben újabb e-maileket kap majd, amikben megtudja, hogy pontosan mit kell tennie. Semmilyen önálló gondolatra nincs szükség, lépésről lépésre kidolgozták helyette, csak kellett egy "önkéntes", aki végrehajtja.

A családért mindent... még ezt is.

Az üzenetek a Peraklang Hálózaton jönnek, így biztos, hogy nyugati illetéktelenek nem férnek hozzá. Hodge ezért is hozta magával a laptopját, így a szállodai szobájában, zárt ajtó mögött tudja elolvasni a feladatát.

Azt nem hitte, hogy ezzel a küldetéssel bármi megoldódna. Calendine tábornok szerint most a világ legveszélyesebb emberére vadásznak, aki milliók életére lehet káros befolyással, ha nem állítják meg. Túl egyszerűen hangzik. Egy ember sem tehető egy személyben felelőssé világméretű dolgokért. A tábornok valószínűleg csak időt akar nyerni, elodázni a probléma megoldását.

A gép közben megállt, a többiekkel együtt Hodge is leszállt. Az utasokat a legközelebbi ellenőrző ponthoz irányították. Az egyenruhások először az útlevelet nézték meg. A nyugati lakók ezután többnyire továbbmehettek, bár volt néhány kivétel. A keletieket alaposabb vizsgálatnak vetették alá. Egy másik ponthoz irányították őket, ahol először mindenféle kérdésekre kellett válaszolniuk, majd a csomagjaikat is átvilágították.

- Üdvözöljük Nyugaton! - köszöntötte kedves mosollyal az egyenruhás hölgy. - Néhány gyors kérdést teszek fel. Ígérem, hamar végzünk.

Hodge visszamosolygott, de érezte, hogy ez a mosoly nem lett őszinte. Ha most nem jut át, és visszafordítják, akkor lőttek ez egész tervnek. Abba már bele sem mert gondolni, hogy mi lesz az otthoniakkal.

- Mi az utazásának a célja?

- Üzleti ügyben jöttem? - felelte, közben figyelt arra, hogy végig a nő szemébe nézzen, és ne tegyen a kezével felesleges mozdulatot, ami elárulná, hogy nem mond igazat.

- Meddig marad nálunk?

- Csak két hétig.

- Melyik céghez jött most? - a kérdések tényleg gyorsan váltották egymást, erre viszont nem volt felkészülve.

- A SilverSkyhoz - mondta ki rövid gondolkodás után annak az egyetlen cégnek a nevét, amit Nyugaton ismert.

- Mint a legtöbb üzletember - felelte mosolyogva a nő. - Tegye ide a csomagját, legyen szíves!

A csomagok az asztalra kerültek, a hölgy egy kézi scanner segítségével átvilágította.

- A számítógépet - mutatott a laptopra - legyen szíves, kapcsolja be!

Hodge úgy érezte megfordul vele a világ.

- Elnézését kérjük - szólt a nő -, de a terrortámadások elkerülése miatt ellenőriznünk kell minden számítógépet, amit behoznak. Nem tart sokáig, néhány másodperc az egész.

Az e-mail!

Nem ellenkezett, nehogy gyanússá váljon. Bekapcsolta a gépet, amit egy kábel segítségével csatlakoztattak a terminálhoz. Beütötte a bejelentkezéshez szükséges azonosítót és jelszót. A terminálhoz nem tartozott monitor, így nem tudhatta, mit vizsgálnak éppen. Fél perc sem telt el és visszakapta a laptopját.

- Kellemes itt tartózkodást! - köszönt el a hölgy. Hodge egy köszönöm félét motyogott, és sietve távozott. Akkor vette csak észre, hogy folyik róla a víz, amikor már kiért az épületből. Az e-mail, amit még repülés közben olvasott, elkerülte az ellenőrök figyelmét.

A reptér előtt sorakozó taxik felé vette az irányt. Újra átgondolta a tennivalókat. Először egy szállodát kell keresnie, aztán felveszi a kapcsolatot a tábornokkal, és tájékoztatja a megérkezéséről. Utána pedig várja az utasításokat.

A legközelebbi taxihoz lépett, már nyitotta volna az ajtót, amikor valami a földre rántotta. Talpra ugrott, és akkor vette észre, hogy mi történt. Valaki kitépte a kezéből a táskát, amiben a laptop volt. A tolvaj után nézett, és felismerte benne azt a fiút, aki a gépen zenét hallgatott fülhallgatójával. Ott nézhette ki magának a számítógépet. Futva indult utána, de hiába, a fiú eltűnt a tömegben.

A francba! Az e-mail... Most mi lesz?

Kétségbeesetten körbenézett, segítség után kutatva. Talált is egy rendőrt, aki éppen a büféből jött kifelé.

- Szóval úgy hiszi, felismerte az elkövetőt? - kérdezte unottan, miután Hodge röviden felvázolta a helyzetet.

- Igen, igen! Egy gépen utaztunk, azt is tudom, hol ült. Meg lehetne nézni az utas listát.

- Az utas listát nem adhatják ki a légitársaságok - adta a lesújtó választ a rendőr. - Maga sem örülne, ha akárki megnézhetné, hogy mikor merre járt.

Ez meg milyen hozzáállás?!

- Kíván feljelentést tenni?

- Igen, szeretnék! - felelte Hodge ingerülten. - Egy nagyon drága laptopot vitt el, amin fontos adatok voltak.

- Csak azért kérdezem, mert nem sok esély van arra, hogy megtalálják ebben a tömegben - folytatta a rendőr, még az előbbinél is unottabb hangon. - Már jó néhány utcával odébb járhat, lehet, hogy már nem is nála van a zsákmány. Jobban kellett volna vigyáznia a holmijára. Higgye el, nem sok esély van rá, hogy előkerül.

Hodge nem akart hinni a fülének. Szó nélkül otthagyta a rendőrt. Közben belátta, hogy egy feljelentéssel csak felhívná magára a figyelmet, ami éppen most nem lenne túl jó. Az ügyhöz való hozzáállás viszont továbbra sem tetszett neki.

Ha minden bejelentéssel így foglalkoznak, akkor a közbiztonság itt nem értelmezhető fogalom.

Szállodába most már nem akart menni. A szobákban nincs számítógép, nyilvános helyen meg kockázatos lenne rákapcsolódni a Peraklang Hálózatra. Végiggondolta, kiket ismerhet itt Nyugaton, akik segíthetnek megfelelő helyet találni. Végül eszébe jutott valaki. Az apja itt Nyugaton járt egyetemre, Mr. Humason az évfolyamtársa volt. Sokáig tartották is a kapcsolatot. Ő már nem él, de talán a lánya, Leslie tudna segíteni. A címét viszont nem tudta, és azt sem, hogy melyik városban lakik. Zsebéből elővette a mobilját.

Ha haladnék a korral, akkor az okos telefonom tudna e-maileket fogadni. De ez...

Amikor kiengedték a börtönből, és visszakapta a holmiját, az igazgató még gúnyolódott is a mobilján. Vicces telefonnak nevezte. Akkor nem volt vevő a poénra, mostanra belátta, hogy Mr. Raithnek igaza volt.

Az egyik járókelőtől megtudta a tudakozó számát. Felhívta, majd lejegyzetelte egy kis darab papírra az összes telefonszámot, ami Leslie Humason néven volt, összesen tizenkettőt. Sorra hívta őket.

Valamelyik csak jó lesz.

- Ki az! - kiabált a vonal túlsó feléről egy idősebb női hang.

- Elnézést kérek a zavarásért, én Hodge Mostafavi vagyok és...

- Kicsoda? Én nem ismerem magát! - ezzel megszakadt a vonal. Hodge úgy gondolta, hogy Leslie valószínűleg fiatalabb, ezért nem is hívta újra.

Közben egészen megfeledkezett arról, hogy miért is van itt. Miközben a második számot hívta eszébe jutott. Likvidálnia kell valakit.

A világ legveszélyesebb embere: Eleanor Bater.

VII. Adelaide

Adelaide már nem győzte kivárni azt a napot, amikor a SilverSky Corp. szerelői kijönnek a lakására és üzembe helyezik a SilverNet Zafír csomagját. Nem egyeztettek előre időpontot, ezért napok teltek várakozással, hiába. A munkájával is lemaradt. Nem akart otthonról elmenni, nehogy elszalassza a szerelőket, a kedd viszont rohamosan közeledett, és még azt sem tudta, mi a következő látnivaló Lizzy listáján. Végül megnézte, és megnyugodva vette tudomásul, hogy az alig egy hónapja megnyílt Aqua-City nevű vízividámparkba kellene ellátogatnia. Húsz kilométerre lehet a várostól, nem nagy távolság. Elhatározta, hogy legkésőbb hétfőn elmegy oda, ha addig nem lesz meg a Zafír csomag.

Végül péntek reggel megtörtént a várva várt csoda. Az ajtóban egy fiatalember állt, szürke, tiszta, frissen vasalt munkásruha volt rajta, és szintén szürke baseball sapka. Mindkettőn fehér színű SilverSky felirat díszelgett, de Adelaide ezek nélkül is rájött, mi járatban van.

A férfi nagyon udvarias volt. Gyorsan és hatékonyan dolgozott. A számítógép már be volt kapcsolva. Megmutatta, hova kell beírni az új csomag eléréséhez szükséges azonosítót és jelszót. A jelszó titkos volt, Adelaidenek kellett valamit kitalálnia. Ezen még nem gondolkodott, elsőre a "Richard" szót választotta, később rájött, hogy egyszerűbb lett volna, ha az e-mail fiókhoz is használt jelszót adja meg, de végül úgy döntött egy hétig jó lesz a "Richard" is.

Szívverése egészen felgyorsult, amint a szerelő próbaképpen behozott néhány híroldalt. Legszívesebben azonnal a monitor elé ült volna, de a férfi a következő pillanatban már a tévét programozta. Az eddig elérhető csatornák száma egy pillanat alatt ötvenről ötszázra ugrott. De a választékot itt sem tudta sokáig nézegetni, mert a szerelő már a hifi rádióját hangolta, így mostantól elérhetővé váltak a tematikus adók. Rock, jazz, komolyzene, filmzene akár egész nap, ismétlés nélkül. Mikor mihez van kedve, ha úgy akarja, híreket hallgathat reggeltől estig.

Végül a parkolóban kötöttek ki, ahol az autórádió is rövid időn belül szert tett arra a tudásra, mint a hifi. A szerelő alig húsz perc alatt végzett, majd udvariasan elköszönt, és sietve távozott. Adelaide teljesen le volt nyűgözve.

Visszament a lakásba és leült a számítógépe elé. Mire újra felállt, már szombat volt, hajnali öt óra körül Csodálkozva vette észre, hogy elrepült az idő, közben nem evett, nem ivott semmit és egy szemhunyásnyit sem aludt. Kicsit fáradtnak érezte magát, ezért leheveredett a díványra, hogy aludjon egy keveset. Nem sokat, mert az óra ketyeg, és az egy hetet a lehető legjobban ki kell használni.

És, hogy mi minden történt péntek reggel és szombat hajnali öt között? Adelaide újra átélte azt az érzést, ami évekkel ezelőtt hosszú órákra az Internet elé szögezte.

Az első bejelentkezéskor egy oktatóprogram fogadta, ami röviden bemutatta, majd begyakoroltatta a SilverNet működését. Hasonló volt, mint az Internet, kisebb eltérésekkel, de ezekhez hamar hozzászokott. A program szerint minden oldal címe a következő formula szerint épül fel: wsw.oldal_neve.ws.

Mivel is kezdjem?

Megkereste a kedvenc keresőoldalát a wsw.google.ws címen.

Először a híroldalakra keresett rá, majd a legnagyobbakat végig is látogatta. Amikor kikerült az egyetemről mindegyikhez elküldte az önéletrajzát, hátha sikerül elcsípni egy újságírói állást, de nem volt szerencséje. Hajtotta a kíváncsiság, hogy a hírszerkesztők és a riporterek hogy teljesítenek.

Az első néhány hír után el kellett ismernie, hogy a Napi Hír, az Ász és a Hír-Fax tényleg a legjobbakat foglalkoztatja. A cikkek olvasmányosak voltak, függetlenül attól, hogy rendőrségi nyomozásról, korrupciós botrányról vagy éppen csak az elnök körútjáról szóltak. Mindhez tartoztak fényképek, video anyag, hivatkozási pontok korábbi cikkekhez, olvasói hozzászólások. Csak azt nem vette eddig még észre, hogy a SilverNet mitől több az Internetnél, hiszen ott is megvoltak mindezek.

A hírekből megtudta, hogy emberjogi aktivisták tüntettek a bevándorlók hátrányos megkülönböztetése ellen. Az aktivistákat pénzzel is lehetett támogatni, csak egy kattintás és a bankkártya számának a megadása kell hozzá. Adelaide elhatározta, hogy ha egyszer gazdag lesz, feltétlenül küld nekik pénzt, hiszen ő maga is egyetértett a céljukkal. A keleti bevándorlók a jobb élet reményében jöttek át Nyugatra, helytelennek tartotta volna, ha nem kapják meg legalább az esélyt.

A következő, előbbiekhez kapcsolódó hírben már a bevándorlók és az ellentüntetők összecsapásáról olvasott. A rendbontók autókat és kukákat döntöttek fel. Fényképek nem voltak a cikkhez.

Mindhárom híroldal címlapon hozta a tüntetés, és mindhárom cikk, hasonló volt. Mivel többletinformációkhoz így nem jutott, a továbbiakban csak az Ász cikkeit olvasta.

A bűnügyi rovat sokkoló, de lebilincselő volt. Részletes beszámolókat olvasott a nyomozásokról. Különösen a gyilkossági ügyeknél voltak elemükben az újságírók. A fényképek között mindig megtalálta az áldozatok fotóját, nem egyszer széttrancsírozott állapotban. A gyomra is fölfordult a látványtól. Külön gyűjteményt talált a köztéri kamerák felvételeiről, amelyek a legváltozatosabb bűntényeket rögzítették az egyszerű lopástól az emberrabláson át a gyilkosságokig. Adelaidenek feltűnt, hogy míg az áldozatok minden esetben jól láthatók, az elkövetők fejét mindenhol kitakarták.

Sosem gondolta volna, hogy ennyire rossz a közbiztonság. Néhány felvétel azokon az utcákon, tereken készült, amiken naponta végigmegy.

Fegyvert kell szereznem.

Ezzel a gondolattal hagyta ott bűnügyi oldalt, miután csaknem két órát töltött a cikkek és a felvételek nézegetésével. Mielőtt továbbment volna, beállította az Ászt kezdőlapnak, hogy a későbbiekben ne kelljen keresgélnie. A számítógép bekapcsolásával automatikusan elinduló böngésző program így rögtön az Ász híreit jeleníti meg.

Vidámabb témát keresett, és hamarosan kulturális oldalakon találta magát. "Bella Lukaszevszki a legjobb női főszereplő" olvasta a címben. A cikkben részletesen taglalták az Oscar díj átadására rendezett látványos show minden mozzanatát. Az est legnagyobb szenzációja kétségtelenül az esélytelennek tartott Bella Lukaszevszki győzelme volt, aki egy háborús drámában nyújtott alakításáért vihette haza a szobrot. "A színésznő megható érzékenységgel ábrázolja a mindenre elszánt asszonyt, aki mozgalmat hozott létre a hadifoglyok hazajuttatása érdekében. A ma is élő Bella Riskin - akinek az életét a film feldolgozza - elismeréssel nyilatkozott az őt megformáló színésznőről."

Az a film fájdalmasan unalmas volt.

Még Richarddal együtt nézték meg. Adelaide nem emlékezett, hogy korábban valaha is ennyire szenvedett volna egy filmen. A cikk alján az olvasói vélemények többnyire az Akadémiát igazolták: Ms. Lukaszevszki megérdemelte a díjat.

A képernyő jobb oldalán más honlapok ajánlói közül válogatott, így eljutott először egy weboldalra, ahol híres emberek életrajzi regényét rendelhette meg az érdeklődő. Innen a modern festészettel foglalkozó oldalra került, majd olvasott a kortárs komolyzene válságáról egy nem túl érdekes elemzést.

Alig egy órát foglalkozott a kultúrával, amikor a változatosság kedvéért a Google segítségével pénzügyi, gazdasági oldalakra keveredett.

Hihetetlen, de igaz!

A gazdasági elemzéseket teljesen közérthető módon tálalták, így egy laikus számára is érdekesek voltak. Ezekből megtudta, hogy a dollár (WED) árfolyama emelkedett a héten, amivel a befektetők jól jártak, ellentétben azokkal, akik a keleti Fontba (EAP) fektették pénzüket.

A következő cikk is érdekesnek bizonyult: "Csődeljárás a Peraklang IT ellen", hirdette a cím. "Ami Nyugaton a SilverSky, Keleten a Peraklang. Azaz mégsem, mert odaát valamit igencsak elrontottak." A cikk írója nem volt éppen elfogulatlan, érezhetően örült a Peraklang sikertelenségének. Összehasonlításul leírták, hogy a SilverSky az elmúlt években milyen eredményeket ért el, többek között négy évvel ezelőtt az év vállalata címet is megkapta.

Adelaide becsukta a szemét, ami a sok olvasástól egészen megfájdult. Az ujjaival gyengéden, körkörös mozdulatokkal megmasszírozta, ahogy azt a "Mi, nők" egy korábbi számának Életmód rovatában olvasta. Nem segített sokat, de valamivel azért jobb lett.

Pihentetésül elindította a letöltő programot, amivel zenéket, filmeket és sok minden mást lehetett lementeni. A három éve megújított média törvény a húsz évnél régebbi filmeket, komolyzenei alkotásokat és könyveket ingyenesen elérhetővé tette a lakosság számára, amolyan népművelés célzattal. Adelaide tudott róla, mégis igencsak elcsodálkozott az így elérhető mennyiségen. A Video Universe nevű programmal rákapcsolódott a Központi Média Archivumra, és már láthatta is az összes megmaradt filmet 1923-ig visszamenőleg. A csoportosításuk először évenként, azon belül országonként történt egészen a Cathrine-áramlat kialakulásáig, mert onnantól már csak azt jelölték, hogy Nyugaton vagy Keleten készültek a filmek. A csoportosítást egy kattintással megfordíthatta, így először országonként, majd évenként jöttek az adatok.

Kereső része is volt a programnak, ahol próbaképpen rákeresett az "Igazmodó aranyolló" című mesére, amit gyerekkorában látott, és akkor nagy élménynek számított.

Talált!

Még képek is voltak a rajzfilmből, amiknek már a látványától is egészen elérzékenyült. Az Arany-völgyben csodás gyermekkora volt, és habár eddigi felnőtt élete sem alakult rosszul, mindig kicsit lehangolt lett, amikor eszébe jutottak azok a vissza már soha nem térő szép idők.

Letöltés.

Egy kattintás, és a rajzfilm már töltődött is a gépére. Néhány perc alatt megvolt az egész, de most még nem akarta megnézni. Ráér majd akkor, ha lejárt az ingyen hét.

A gyerekkoráról eszébe jutott még valami. Clare akkoriban szinte szerelmes lett egy tévésorozatba. A közszolgálati televízió ásta elő valahonnan az archívum mélyéről, már akkor is őskövületnek számított, de anyja minden részét megnézte, és utána szomszédban lakó Aurorával meg is vitatták a történteket.

Dél-Amerikai sorozat, mi is volt a címe? Valamilyen titok. Titkok a parton... Titkok a tengerben... a homokban?

A keresőbe beírta a "titkok" és a "homok" szót. Pontosan egyező találat nem volt, hasonló viszont több száz is. A találatok felső harmadában véletlenül akadt meg a szeme egy soron: A homok titkai (Mulheres de Areia). Rákattintott a sorra és a megjelenő képekről rögtön felismerte. Ez volt Clare kedvenc sorozata, amit azóta is mindig megnézett, ahányszor csak adták a tévében.

Letöltés.

Fél óra múlva mind a száznyolcvan rész a számítógépén volt. Majd az anyjának ajándékozza valamilyen alkalomból.

Bezárta a Video Universe-t, és elindította a Chat Motel programot, amivel - amint a neve is jelezte - chatelni lehetett. Több ezer téma várta a hozzászólókat, Adelaide alig tudott választani. Először csak olvasgatta a valós idejű hozzászólásokat, végül nem tudott ellenállni. Megpróbálta magát lebeszélni erről a beszélgetésről, hiszen az Internet korában is ez volt a gyengéje. Előfordult, hogy hat órán át nem tudott elszakadni, de most nem kellene erre pazarolni a hátralévő próbaidőt.

Csak egy hozzászólást... Találomra kiválasztotta az egyik témát, ami éppen a filmművészet mai helyzetét tárgyalta. A chat partnerek között volt mindenki: egyszerű moziba járó, elvakult filmrajongó, okoskodó bölcsészhallgató is, akik vérre menő vitát folytattak arról, hogy mi tesz egy filmet értékessé. Adelaide bedobta a kérdést:

Adel> Mit szóltok Bella Lukaszevszki Oscar díjához?

A hatás nem maradt el, az indulatokat sikerült rendesen felkorbácsolni. Egyik oldalról éltették, a világ legjobb színésznőjének kikiáltva, másrészről tehetségtelen ripacsnak tartották, aki csak azért kapott díjat, mert a háborús filmekben mindig mindenkit díjaznak. A vita lassan személyeskedésbe és szándékos sértegetésbe ment át.

Adelaide otthagyta őket, és átlépett egy másik chat szobába, mint kiderült ez volt az egyik randi-szoba a sok százból.

Adel> Sziasztok! Kapható itt valaki egyéjszakás, vad és felelőtlen szexre?

Alig akarta elhinni, hogy ilyeneket írt. A válasz nem váratott magára sokáig.

bone> Korod?

Adel> 28

bone> Öreg L

Szemtelen takony! - gondolta Adelaide, de nem írta le. Lassan kezdett újra ráérezni chateléskor szokásos tőmondatok használatára. Ugyanakkor újra azt az izgatottságot érezte, ami évekkel ezelőtt órákra az Internethez bilincselte.

Lola> Leszbi vagy? - jött a kérdés.

Adel> Nem!

george> De lány vagy?

jensen> én ismerek minden pozitúrát.

george> Mindent? Lehetetlen

Catholic> Qrva!

george> Én vállalom, ha ingyen van.

Adelaide a Catholic nevet viselő felhasználóval belépett egy privát chat-szobába, ahol órákon át tartó - Adelaide szerint értelmes - vitát folytattak a prostitúcióról, az egyház és a szexualitás viszonyáról és sok minden másról is. Olyan témákat érintettek, ahol ütköztetni tudta a véleményét egy ateista és egy fanatikusan vallásos ember, ilyenből pedig volt bőven. Az idő közben repült, az éjszaka először csak közeledett, aztán be is következett, a vita pedig csak nem akart abbamaradni.

Elmúlt éjfél! - Adelaide döbbenten pillantott az órára. Nagyjából tíz órát töltött a Chat Motelben. Fáradtságra hivatkozva elköszönt beszélgetőpartnerétől anélkül, hogy álláspontjuk bármiben is közeledett volna.

Új rekord. A chatelés világbajnoka lettem!

Ezután megnézte az e-maileket. Semmi különös nem volt, néhány reklámlevelet kapott, na és Lizzy szokásos pénteki kör e-mail-jét, amiben a következő heti feladatokat foglalta össze.

Egyszer csak eszébe jutott, hogy a SilverNet egyik legérdekesebbnek tartott részével még nem is találkozott. Korábban nem nagyon nézegetett pornó filmeket, ezért előtte felállt, az ablakhoz ment és behúzta a sötétítő függönyöket. Így senki sem láthatta, mire készül. A Google segítségével pornó oldalakat keresett, és talált is rengeteget, többnyire fizetőset. Ám akadt egy oldal, ahol néhány perces rövidfilmeket tettek közzé. Több ezer ilyen film volt elérhető, többféle szempont szerint csoportosítva. Egy ideig szemezett velük, gondolkodott meg merje-e nézni őket, hiszen ő nem olyan... végül egy gyors kattintással elindította az elsőt, majd szemérmesen elfordult. Először csak fél szemmel pillantgatott a képernyőre, végül teljesen felé fordult.

Mire a nap első sugarai megjelentek a horizonton Adelaide rájött, hogy Richard nem is olyan jó "hálótárs" - ahogy Lizzy mondaná -, mint eddig gondolta. Hajnali öt óra körül járhatott az idő. Fájó szívvel hagyta ott a kisfilmeket, de kezdett fáradni, ezért leheveredett a díványra, hogy néhány percet pihenjen. A szemhéja lassan elnehezedett.

Nem értem miért ilyen drága. Ugyanazt tudja, mint az Internet - gondolta még utoljára, majd mély álomba merült.

Nyugtalanul aludt. Álmában egyszerre három férfi kényeztette, ruha egyikükön sem volt. Egy negyedik a sarokban ült és nézte, ahogy a legkülönfélébb pózokat próbálják ki, közben a felelőtlen szex veszélyeiről és a család fontosságáról értekezett. Közben folyamatosan szólt az az ismerős zene, egyre ismétlődött, egyre hangosabb lett...

Nem! Ez a telefonom!

Félálomban az órájára pillantott, és rögtön káromkodott is egy rövidet, amint észrevette mennyi az idő.

- Halló! - próbált megszólalni, de a hirtelen ébredéstől alig érthető motyogás jött ki a száján.

- Leslie vagyok. De fura a hangod! Aludtál? - kérdezte tőle egy fiatal női hang.

- Nem, dehogy! - próbálta artikuláltan kiejteni a szavakat. Lassan magához tért, a barátnője hangját is kezdte felismerni.

- Van egy kisebb problémám, amiben talán a segítségemre lehetnél - folytatta Leslie.

- Mondjad! Valami baj történt? - fáradtan megdörzsölte a szemét.

- Baj nincs... illetve van. Van itt nálam egy fickó, Keletről jött. Állítólag apám és az ő apja jó barátok voltak. Mindegy, én még sohasem hallottam róla. Tegnap azzal hívott fel, hogy el tudnám-e szállásolni néhány napra. És hát olyan szívhez szólóan kért...

- Beengedtél egy idegent a lakásodba? - kérdezte Adelaide hitetlenkedve.

- Ellopták a csomagját, nem tudtam nemet mondani.

- Leslie, túlságosan megbízol másokban! Ebből még baj lesz egyszer. - Már többször intette óvatosságra barátnőjét, de úgy látszott falra hányt borsó az egész.

- De most nekem lett igazam! Este beszélgettünk, és kiderült, hogy ő egy diplomata, vagy mi. Otthon magas beosztásban van, most is tárgyalni jött.

- És mi a gond vele?

- Vele semmi gond sincs. Meg kellene ismerned, olyan szimpatikus és jóképű... Csak nem akar itt maradni.

- Itt Nyugaton?

- Dehogy. Itt nálam. A munkája miatt van ez. Azt mondta, olyan hely kell neki, ahol van számítógép, itt nálunk pedig nincs. Ajánlottam a szállodákat, de azt mondta, hogy nem jó, mert nem a szobákban vannak a gépek, és nem szeretné, ha a bizalmas dolgait meglátnák. És akkor eszembe jutottál, hogy ott vagy abban a nagy lakásban...

- Mi? Szó sem lehet róla! Nem költözöm össze egy idegennel! - tiltakozott Adelaide.

- De mondom, hogy megbízható!

- Nem! - Ekkor váratlanul eszébe jutott egy jó ötlet. - Megbízható? Nem tesz kárt semmiben? Nem lop el semmit?

- Hidd el, nem az a típus!

- Rendben - adta be a derekát. - De, csak holnap délutántól.

- Te olyan jó fej vagy! - lelkendezett Leslie. - Akkor holnap hívlak.

Leslie bontotta a vonalat. Adelaide elmosolyodott a hirtelen jött ötletétől.

Jó fej vagyok, ezért kijár egy hét szabadság.

VIII. Adelaide

Adelaide ötlete a következő volt: a SilverNet segítségével megírja beszámolóját az Aqua-Cityben tett látogatásáról, és elküldi Lizzynek. Azután összepakol, az értékes dolgokat beteszi a széfbe, majd átadja a lakást annak a keleti fickónak, ő maga pedig elmegy egy hétre az Arany-völgybe Clare-hez. Végre lesz idejük és felkereshetik dr. Redert. Lizzy persze semmit sem fog megtudni, majd azt mondja neki, hogy éppen az új cikken dolgozik. Megnézte a listát, a következő téma: hétvége a Sziklás-hegységben.

Nincs is onnan olyan messze, el is mehetnék - gondolta, de tudta, hogy úgysem fog hegyet mászni.

Előbb azonban rendbe szedte magát, lezuhanyozott, amitől kicsit felfrissült. Ezután leugrott a közeli McDonald's-ba, vett néhány hamburgert, amit munka közben akart elfogyasztani.

Miközben a hamburgereket rágcsálta lassan összeállt fejében a beszámoló a vízi vidámparkban tett "látogatásáról". Megtalálta a honlapot is a wsw.aquacity.ws oldalon. Más dolga nem is volt, mint hogy a reklámszlogenek és a szolgáltatások felsorolása köré kétoldalnyi szöveget kanyarítson. Könnyen ment, először végigcsúszott az összes csúszdán. Összesen harmincegy van belőle, köztük olyan is, amely két kilométer hosszan kanyarog, egy-egy szakaszon még a föld alá is bemegy. Ezután kevertetett magának egy koktélt, amit a jacuzziban fogyasztott el. Kipróbálta a már alapnak számító hullámmedencét, majd fejest ugrott a háromszintes trambulinról.

Miután megunta a vízi kalandokat, fallabdázott egy fél órácskát, sakkozott a nyugdíjasokkal a parkban, napozott az UV-szűrővel felszerelt napozóban - a nudista részt csak megnézte -, végül a tekepályán is gurított néhányat. Kifelé menet végigjárta a büféket, csak hogy képbe kerüljön a kínálatból és az árakból.

Amikor mindezt elvégezte, elégedetten állapította meg, hogy teljes körű élményt kaphatott a SilverNet segítségével, hülyeség is lett volna személyesen odamenni.

Most következett a nehezebb rész, a talált fényképeket és videókat valahogy meg kellene hamisítani, hogy ő maga is rajtuk legyen. A beépített Photoshop képszerkesztő program nem is volt olyan egyszerű. Rövid próbálkozás után feladta, és inkább áthívta Richardot, hátha ketten többre jutnak.

Többre is jutottak, és így sokkal szórakoztatóbb volt. Adelaide Richard kérésére magára vette a legszexisebb fürdőruháját, és a mobiltelefonjába épített kamera segítségével Richard lefényképezte a lakás különböző pontjain - az erkélyen, a konyhában, a díványon - a képekről a program segítségével kiollózta barátnőjét, és mesterien beillesztette az Aqua-Cityről talált fényképekbe. Teljesen természetes lett a végeredmény, senki sem vette volna észre, hogy hamisítvány.

Ezután Adelaide fel-alá sétálgatott a nappaliban, közben hasznos tudnivalókat mondott a biztonságos fürdőzésről, a napozásról és még sok minden másról is, aminek végeredményeként elkészült egy háromperces rövidfilm. Az eredetit az S-tube video megosztó oldalon találták, ennek a közepébe varázsolták oda a jó tanácsokat osztogató újságírónőt. A szereplése fél percig sem tart, a hangja viszont az egész film alatt hallható. Richard igazi profinak bizonyult.

Közben beesteledett, ezért rátértek a már napokkal előre betervezett szombat esti programra. Először mozi, utána egy ital a barátokkal, végül buli a Dynamit Clubban. Sokáig nem akart maradni, mivel vasárnap délig össze kell csomagolni mindazt, amit vinni szeretne az Arany-völgybe, mert délután jön Leslie az új ismerősével.

Másnap már nyolckor talpon volt. Összerendezte a cikkhez tartozó anyagot, és az egészet elküldte a lizzy.gertsch@minok.ws e-mail címre. Kísérő szövegnek csak ennyit írt: "A Sziklás-hegységbe mentem, egy hétig ne keress! Adelaide"

A csomagolásnak nem kerített túl nagy feneket, a szekrényből gyorsan előkapott egy hétre való ruhát. A szülői házba bármi jó lesz. Nagyobb figyelmet fordított az értékeire, amiket véletlenül sem akart elöl felejteni. Arany nyakláncok, karkötők, fülbevalók mind a széfbe kerültek. Utána rendet rakott, mindent a helyére tett, a padlót is nagyjából feltakarította. Éppen azon gondolkodott, hogy mit kellene még eltenni szem elől, amikor eszébe jutott a SilverNet.

Hova is tettem Mr. Carstensen névjegykártyáját?

Az ügynök megígérte, hogy bármilyen SilverNetes ügyben segít, de sehol sem találta a névjegyét. Végül ráakadt a konyhaszekrényen. Rögtön tárcsázta is a számot.

- SilverSky Corp. Jó napot kívánok! Abraham Carstensen vagyok - hangzott az udvarias bemutatkozás.

- Jó napot, Mr. Carstensen! Adelaide Villareal vagyok. Nem tudom, emlékszik-e, múlt pénteken találkoztunk, akkor kaptam egy egyhetes Zafír előfizetést, kipróbálni, hátha megtetszik és akkor...

- Üdvözlöm Ms. Villareal! Természetesen emlékszem. Miben segíthetek?

- El kell utaznom. Váratlanul jött, nem terveztem, de hát ez van, így viszont nem tudom kihasználni a megmaradt négy napot. Meg tudjuk valahogy oldani, hogy ne vesszen el?

- Ha kívánja, a próbahetet is megszakíthatja, vagy áthelyezhető tetszőleges címre - válaszolta az ügynök.

- Ez nagyszerű! A legjobb az lenne, ha mostantól felfüggesztenénk.

- Az összes szolgáltatás felfüggesztését kéri?

- Lehet máshogy is? - csodálkozott Adelaide.

- Lehet, például az autóban meghagyhatja a rádiót. Kombinált lehetőségeink is vannak. Megmarad az autórádió, és áthelyezi a SilverNetet, a tévét pedig felfüggesztheti...

- Ez jó - szakította félbe -, de jobb lenne akkor így: a SilverNetet felfüggesztem, az autóban maradhat a rádió, a tévét pedig áthelyeztetném.

A tévé átirányítását Clare miatt kérte, aki biztosan örülne a sorozatcsatornáknak.

- Az új címet legyen szíves mondani!

- Igen-igen, máris... - Adelaide előkotorta a kézitáskájából a mobilját, amibe beírta anyja arany-völgyi házának GPS koordinátáit, majd bediktálta a számokat.

- Az átirányítás és a felfüggesztés mostantól él. Ha újra élesíteni szeretné, vagy töröltetné az átirányítást, hívja bármelyik ügyfélszolgálatunkat... Vagy akár engem is hívhat - tette hozzá Mr. Carstensen. - Köszönjük, hogy igénybe vette szolgáltatásunkat!

Adelaide újra megállapíthatta, hogy a SilverSky-nál profi módon bánnak az ügyfelekkel.

Ötből öt. Írásaiban a színvonalat mindig csillagokkal értékelte. Ha cikket írna róluk, a SilverSky eddig mindenre öt csillagot kapna.

Leült a computeréhez, hogy még egyszer gyorsan megnézze az e-maileket, és csodálkozva vette észre, hogy a SilverNet már nem működik.

Ezek aztán gyorsak voltak!

Ha már a gép előtt ült, egy DSD lemezre kiírta "A homok titkai" összes részét. A lemezen, amit ajándéknak szánt, még bőven volt hely, de nem töltött le semmi mást, ami Clare-t érdekelné.

Dél körül járt az idő, és Leslie még mindig nem telefonált, pedig azt ígérte felhívja, mielőtt megérkeznek. Adelaide éppen elhatározta, hogy leugrik a McDonald's-ba ebédelni, amikor csengettek.

Az ajtóhoz ment, közben megigazította a ruházatát, és még egyszer körbefuttatta tekintetét a lakáson. Miután elsimított egy gyűrődést az előszoba-asztal díszterítőjén, ajtót nyitott.

IX. Hodge

Hodge nem győzte áldani a szerencséjét, hogy egy ilyen lánnyal hozta össze, mint Leslie. Nem elég, hogy ismeretlenül befogadta, de még új szállást is keresett neki. Nem sokan tették volna meg. Ráadásul nagyon kellemes társaságnak bizonyult, közvetlen volt és intelligens. Múlt este sokat beszélgettek, viszonylag jól megismerték egymást, ezért Hodge sajnálta is, hogy el kell onnan jönnie.

A lány, aki ajtót nyitott viszont már korántsem volt ennyire közvetlen. Kedves volt, barátságos, de Hodge úgy vette észre, ez inkább udvarias színjáték.

- Nem sokáig "zavarok" - mondta Adelaide -, ahogy láthatja már összecsomagoltam, egy hétig nem is jövök vissza. Addig is érezze otthon magát!

Körbevezette őket a lakásban.

- A konyha itt jobbra van, kaját ne is keressen, az soha sincs. De itt a közelben van egy McDonald's. Ez itt a fürdőszoba, a WC is itt van. A nappali, benne a számítógép, amit nyugodtan használhat. Leslie mondta, hogy kell a munkájához.

- Köszönöm! - felelte Hodge. - Ígérem, hogy mindenhez csak akkor nyúlok, ha feltétlenül szükséges. Nem szeretnék gondot okozni.

Legalábbis Önnek nem!

- Természetesen fizetek a szállásért - folytatta.

- Ugyan már, ne vicceljen! - tiltakozott Adelaide.

- De, én ragaszkodom hozzá! Kitúrom a lakásából, ennyi a minimum.

Hodge nagyon elszántnak tűnt, ezért Adelaide végül belenyugodott.

- Jól van, majd Leslie-vel megüzenem számlaszámomat, és átutalja, ha hazaért.

Megittak hármasban egy-egy csésze kávét, majd Adelaide elköszönt. Hodge ragaszkodott hozzá, hogy segítsen lecipelni a csomagjait az autóhoz. Ott még néhányszor megköszönte a helyet, a lány viszont már menni akart. Gyorsan átadta a lakás kulcsának másolatát, majd beszállt az autójába és elhajtott, így Hodge már nem tudta újra megköszönni.

Leslie integetett neki, amíg el nem tűnt a következő kanyarban. Ezután felsétáltak a lakásba. Leslie nagyon beszédes volt, pedig Hodge már legszívesebben leült volna a számítógép elé. De nem akart udvariatlannak tűnni, végül is a lány szerezte ezt a lakást. Beszélgettek még majdnem egy órát, végül Leslie azzal az ígérettel távozott, hogy másnap este feltétlenül benéz.

Azt hiszem, a kis hölgy beindult rám - gondolta elégedetten, miután a lány becsukta maga mögött az ajtót. Rögtön a computerhez lépett, és bekapcsolta. Jobban értett a számítástechnikához, mint Adelaide, ezért szakember segítsége nélkül is el tudta végezni a szükséges beállításokat: rákapcsolódott a megfelelő hálózatra, beírta a felhasználónevét és a jelszót is. Mindezeket el is mentette, hogy ne kelljen minden alkalommal bajlódni vele.

Majd törlöm, mielőtt haza megyek.

Hamarosan a képernyőn megjelent a már sokszor látott szöveg:

"Üdvözöljük a Peraklang Information Technology Hálózatán!"

Elindult a böngésző, és megjelentek a nap legfrissebb hírei. Hodge most nem foglalkozott velük, először rövid e-mailt írt a tábornoknak, ezzel a szöveggel:

"Megérkeztem. Bocsánat a késésért, de volt egy kisebb bonyodalom. Várom az utasításokat."

Elküldte az üzenetet, és várt. Várta a választ.

Amíg várakozott, körbenézett a lakásban. Nem nyúlt semmihez, nem akart feleslegesen nyomokat hagyni maga után. A berendezés alapján megpróbálta megtippelni az itt lakó nő jellemét. A lakás megfelelt az éppen akkor divatos lakberendezési módszereknek. A falak halványsárga színűek voltak, kivéve egyet. A nappaliban a legrövidebb falat sötétzöldre festették. A szingli nőkről szóló mozifilmekben látott Hodge hasonlót.

Szőnyeg egyáltalán nem volt a lakásban, a konyhába és a fürdőszobába járólapot, a nappaliba hajópadlót raktak le.

A lakás modern nyugati stílusban volt berendezve, amit a falakat díszítő - Hodge szerint nagyon ronda - festmények is megerősítettek. Ezeket a képeket nem szabályos rendben, hanem összevissza rakták fel. A legkülönösebb egy fehér háttérre festett zöld háromszög volt, magassága egy méter lehetett, és úgy erősítették fel a falra, hogy a felső része vállmagasságba került. A legrondábbat az előszobában találta. Egy nagyon öreg nőt ábrázolt, ruha nélkül, ráadásul a vonásai sokkal szögletesebbek voltak, mint a valóságban.

Mindjárt elhányom magam! Hogy lehet ilyennel díszíteni?!

A nappalit és a konyhát - a legújabb trend szerint - csak egy pult választotta el egymástól, az előszoba is inkább a nappali része volt. Ettől az egész lakás Hodge számára zavaróan egy-légterű lett.

Bútor alig akadt, amit talált az is mind alacsony volt, mintha törpéknek készült volna. A szekrényekbe szinte semmi nem fért. A nagyobb dolgokat, ruhákat, a falba süllyesztett beépített szekrényekben lehetett elhelyezni. A nappali sarkában valami szoborszerűség állt, de Hodge számára nem derült ki, hogy mit is akar ábrázolni.

Összességében ez a nyugati stílusú lakás elég kellemetlen volt, Hodge nem szívesen lakott volna benne sokáig. Ő jobban szerette, a sok kis helyiséget. A díszek pedig legyenek szépek, felismerhetők. Inkább nézegetne egy giccsesnek mondott, naplementét ábrázoló képet, mint ezt a modern festészetet megtestesítő szörnyűséget itt az előtérben.

Lassan eluralkodott rajta a honvágy, pedig még csak egy napja érkezett. Ráadásul a rá váró feladat sem töltötte el jó kedvvel.

Csak már lennék túl az egészen!

Újra eszébe jutott az otthon hagyott család: a szülei, akik most biztosan tele vannak aggodalommal, amit persze a külvilág felé nem mutatnak; a testvérei, akik közül Pat most éppen a halálsoron ül egy cellában, és sorsa kizárólag a küldetés sikerétől függ. Eszébe jutott még Kitty is, akit feltétlenül feleségül vesz, amint hazatér. Ez lesz az első dolga.

Előző éjszaka nem sokat aludt, és nem csak Leslie miatt, aki akkor is nehezen hagyta abba a beszédet. Lefekvés után azon járt az agya, hogyan lehetne kijátszani a tábornokot. Hogyan lehetne elkerülni a gyilkosságot úgy, hogy mindenki jól jöjjön ki belőle. Sok kérdés eszébe jutott, amikre jó lenne válaszokat kapni. Milyen ember ez a Ms. Eleanor Bater? Tényleg olyan veszélyes, vagy csak annak mondják? Ha találkozna vele elmondhatná-e neki a küldetése célját? Ketten talán ki tudnának találni egy kompromisszumos megoldást. Lehet, hogy otthon félreértettek valamit, lehet, hogy nem is jelent rájuk veszélyt. Lehetne közvetítő Ms. Bater és az otthoni katonai vezérkar között. Az emberölést mindenesetre jó lenne elkerülni, azt sohasem hagyná jóvá a lelkiismerete.

Újra a számítógéphez ült, az e-mail már várta. Az üzenet lényegre törő volt.

"A feladatot hamarosan megkapja. Ms. Bater likvidálásának most még van egy akadálya: Emma Trembath, akit köznyelvben csak Bater kutyájaként emlegetnek. A sofőrje és a testőre egy személyben. Bármit megtesz, ha Ms. Bater utasítja. Már jó néhány emberélet írható a számlájára. Többnyire együtt vannak, de megpróbáljuk leválasztani róla. Figyelje a Hálózatot! Hamarosan jelentkezünk.

Reginald Calendine tábornok"

Hodge csak remélni tudta, hogy nem neki kell majd a testőrt is eltennie láb alól.

Most akkor újra várhatok.

Egy ideig még gondolkodott a lehetőségeken, de hamarosan elfáradt. Végigheveredett a díványon, ahol előtte Adelaide töltötte az éjszakát. Hamarosan elaludt. Álmában egy zöld színű, háromszög alakú ajtó előtt állt. Az ajtó kinyílt és az öregasszony jött elé. Ruha nem volt rajta, és még visszataszítóbb volt, mint a képen.

- Emma vagyok, a kutya - mutatkozott be a nő, majd megragadta a férfit az ingénél, és berántotta a szobába. A zöld ajtó bezáródott. A teremben vaksötét volt, Hodge szívébe jeges félelem markolt. Egyszer csak előtte termett a nő, ledöntötte a lábáról. Képtelen volt védekezni, meg sem bírta mozdítani a kezét. Az öregasszony lassan kigombolta az ingét, kicsatolta a nadrágszíjat, és kezdetét vette egy émelyítően gusztustalan, gyomorforgató szexuális játék.

Hodge verítékben úszva ébredt.

X. Adelaide

Hodge beköltözése után Adelaide még nem indult azonnal az Arany-völgybe. Először a városközpontba ment. Út közben végiggondolta, mi mindenre lesz szüksége a következő héten. A legegyszerűbbnek azt találta, hogy végigjárja a T-Roy bevásárlóközpontot, ahol mindent megkaphat, amire szüksége lehet. Menet közben kihasználta az alkalmat, és a SilverSky Zafír csomagjának rádióit hallgatta. A bőség zavara volt itt is, egy perc alatt legalább negyven különböző adót talált.

- ...új üzemegységet nyitott. - Az egyik rádión éppen a hírek végét kapta el. - Az üzemben főleg a bevándorlók számára kínálnak munkalehetőséget. A gyár igazgatója elmondta, hogy a múlt heti tűntetés hívta fel a vállalatvezetők figyelmét a problémára, ezért döntöttek a hátrányos helyzetű munkavállalók foglalkoztatása mellett.

Nagyon helyes.

Adelaide örült a hírnek, most már biztosra vette, hogy támogatni fogja azokat az aktivistákat, akik elérték mindezt. A híreknek vége lett, a műsor jazz zenével folytatódott. Szerette ezt a műfajt, ezért nem is keresett másik adót.

Először a bevásárló központ üzletsorán lévő pizzériában megebédelt, csak utána kezdte meg a vásárlást. A kocsija hamar megtelt. Főleg élelmiszereket vett, nem akarta elfogyasztani anyja készletét. Igaz, az Arany-völgyben is megvehette volna az ebédre valót, de nem igazán kedvelte a kis boltokat. Mindig is eladó fóbiája volt. Jobban szerette, ha vásárlás közben nem szólítják meg, főleg nem a "Miben segíthetek?" kérdéssel. Azt sem bánta, ha nem köszönnek vissza az eladók, csak őt hagyják békén. Itt a T-Royban mindig nyugodtan nézelődhetett.

Az ennivaló mellé választott egy könyvet is: Dan Greany "A kulcsok" című regényét. A fülszöveg alapján egy szórakoztató történetre számíthatott, tele rejtéllyel. A könyv mellé még választott egy nadrágot is. A ruha osztály mellett elhaladva vette észre, és nem tudott neki ellenállni. Felpróbálta, a méret éppen jó volt és nem is került sokba.

A pénztárnál, miközben a bankkártyát kereste a táskájában, a kezébe akadt egy névjegykártya. Dr. Edmund Reder pszichiáter elérhetőségei voltak rajta, ezt kapta a doktornőtől, amikor Clare-nek vízi balesete volt. A bankkártyát is megtalálta, átadta a pénztárosnak. Az az ötlete támadt közben, hogy miután bepakolt az autóba, felhívja a doktort, és időpontot kér. Talán előbb túleshetnek az egészen, utána pedig nyugodtan élvezheti a szabadságot.

Az áruház parkolójában váratlanul a szomszédjába botlott.

- Jó napot, Basil! - köszöntötte jókedvűen.

- Eeeeaaadel!

- Hogy van?

Választ nem kapott, de az a sajátos, szájszegletben bujkáló mosoly elárulta, hogy Basil jól van, és a hangulata is kitűnő.

- Eeolaa uut? - kérdezte, majd kivette Adelaide kezéből a bevásárlókocsit, és eltolta az autóig. Miután kinyitotta a csomagtartót, még bepakolni is segített.

- Köszönöm a segítséget! Jöjjön, meghívom egy kávéra!

A bevásárló központ épületében, az üzletsoron volt egy kis kávézó, oda ültek be. Adelaide magának egy sima eszpresszót kért, Basilnak kapucsínót rendelt. Kávézás közben elmesélte neki, hogy éppen nyaralni megy. Basil kellemes pihenést kívánt, de úgy, hogy valószínűleg senki sem értette, kivéve Adelaidet, aki már megtanulta, hogy szomszédja beszédét hogyan is kell lefordítani.

Valamiért már az első találkozásukkor szimpatikus lett neki a férfi, ezért később is sokat voltak együtt. Ezalatt az idő alatt csak még jobban megkedvelték egymást. Adelaide nem érzett iránta vonzalmat, inkább anya-fiú kapcsolat volt közöttük. Basil már elmúlt harminc éves, a szellemi szintje mégis olyan volt, mint egy gyereké.

Eszébe jutott az eset, amikor Richarddal nagyon összevesztek. Az okára már nem emlékezett. Végigbőgte az egész éjszakát, másnap kialvatlanul és rosszkedvűen ment dolgozni. Basil a falon keresztül mindent hallott. Amikor délután hazaérkezett, már várta. Ott ült a lépcsőn a lépcsőház ajtaja mellett. Adelaide leült mellé, hogy szokása szerint néhány szót beszélgessenek. Amikor Basil megkérdezte mi történt, elmondta az egész esetet az elejétől, a veszekedést, és hogy talán végleg szakítottak. Basil akkor megígérte, hogy elveszi feleségül, ha Richard nem jönne vissza. Biztosan nem gondolta komolyan, ahogy Adelaide sem hitte egy percig sem. Viszont olyan aranyos volt, ahogy megpróbálta komolyan előadni a lánykérést, hogy Adelaide rögtön megenyhült. Vannak emberek, akiknek a megjelenése megnyugvást adhat bármilyen helyzetben. Basil éppen ilyen volt Adelaide számára. Richarddal végül kibékültek, de szomszédjával a kapcsolat ettől semmit sem változott.

A kávézás után elváltak útjaik, Adelaide az autójába ült, de a tükörből figyelte Basilt, amíg el nem tűnt a következő sarkon. Ekkor elővette a névjegykártyát, és a mobilján beütötte a számokat. Míg kicsengett, végig szeretett szomszédja járt a fejében.

- Dr. Edmund Reder irodája! - hallatszott egy férfi hangja.

- Adelaide Villareal vagyok, dr. Redert keresem.

- Én vagyok az, személyesen... sajnos! - felelte a hang. - Az asszisztensem felmondott... sajnos.

Adelaide kicsit zavarba jött a doktor furcsa viselkedése miatt.

- Gabardi doktornő adta meg a számát. Egy időpontot kérnék, ha lehet egy héten belül.

- Természetesen. Ma vasárnap van, hétvége. Holnap hétfő, de még nagyon a hét elején. Legyen kedd! Bármikor jöhet, egész nap itt vagyok. Ha van szakvéleménye más orvosoktól, kérem, hogy hozza el. Szed nyugtatókat, vagy valami mást?

- Nem, de nem én... - próbált tiltakozni Adelaide.

- Alkoholt rendszeresen fogyaszt?

- Nem nekem vannak problémáim, hanem az anyámnak. A doktornő szerint valamilyen skizofrén személyiségzavara van. Időnként úgy viselkedik, mintha másvalaki lenne.

- Ó, az jó! - nevetett fel a doktor fellelkesülve. - Ez nagyon érdekes eset lesz!

Ez betegebb, mint anyám!

Adelaidnek nem nagyon volt szimpatikus dr. Reder, gyorsan le akarta zárni a beszélgetést.

- Akkor kedden megyünk.

- Még egy szóra! - szólt közbe a doktor. - A betegek új személyisége általában a valósághoz köthető. Talán valamelyik szülő, rokon, esetleg valaki, akit máshonnan ismert, látott, vagy csak hallott róla. Próbáljanak meg rájönni, hogy ki az! Visz hall!

Ezzel Dr. Reder szó szerint lecsapta a telefont. Adelaide már előre tartott a keddi találkozótól. Ha ilyen a telefonban, milyen lesz személyesen?

A parkolóból kiérve ráfordult az Arany-völgy felé vezető útra. A rádióban még mindig jazz szólt, ezért továbbra sem keresett másik adót.

Késő délután érkezett meg anyja tóparti házához. Arany-völgybe érve rögtön megrohanták az emlékek. Nem volt rossz gyerekkora, sőt, kimondottan jó volt, a legtöbben csak álmodhatnának hasonlóról. Mindent megkapott, ami kell egy gyereknek, a szülők mindenben támogatták, legyen szó akár tanulásról, akár szórakozásról. Mégsem volt elkényeztetve. Apjának komoly életviteli elvei voltak. Az egyik ilyen: csak abba kezdj, amit be is fejezel! Joey is eszerint élt, és elvárta Adelaidetől is. Nem ellenezte, amikor a lánya elkezdett teniszezni, csak mert az osztálytársai is azt tették. Kiderült azonban, hogy részükről ez csak úri passzió volt, a társaságban jól hangzott, hogy a gyerek teniszezik. Kitartás viszont a legtöbbször hiányzott, a barátai néhány hónap után abbahagyták. Joey nem csodálkozott ezen, pontosan beleillett abba a képbe, amit az arany-völgyi sznob úri társaságról alkotott, nem sokkal odaköltözésük után. Adelaide viszont nem hagyhatta abba a teniszedzéseket, bármennyire is utált egyedül járni. Két év után végül felmentést kapott apjától. A mozgás nem ártott meg, a lovaglóórákra - ami az úri népek legújabb mániája volt - viszont így már be sem iratkozott.

Joey másik alapelve így hangzott: akinek nincs pénze, az ne ugráljon! Ezt belenevelte a lányába is. Talán Adelaide volt az egyetlen középiskolás a környéken, aki a jogosítványa megszerzése után nem kapott autót. Joey ragaszkodott hozzá, hogy gyűjtse össze legalább a szükséges pénz felét, amit majd kiegészítenek. Így Adelaide kénytelen volt a szünidő és a hétvégék nagy részét végigdolgozni. Önszántából tette, nem bánta meg. Az autót végül két év munka után megkapta, ráadásul azóta dolgozni is jobban szeretett. Jobban örült a kocsijának, mint a barátnői, habár az övét használtan vették, ráadásul régebbi típus is volt. De megdolgozott érte, és így sokkal többre értékelte.

Apjának ezt a két fontos alapelvét a saját életébe is következetesen alkalmazta. Csak olyan dolgokba kezdett, amit feltétlenül akart, és nem csak múló fellángolás volt. Hitele, tartozása soha életében nem volt, a lakását is egy összegben fizette ki, igaz némi szülői támogatás és előtte jó néhány évnyi nadrágszíj összehúzás kellett hozzá.

A tóhoz érve eszébe jutottak azok a nyugalmas nyári esték, amikor Joey és Blaise horgászni mentek, Clare és Aurora pedig leültek a tévé elé megnézni az éppen aktuális slágersorozat következő részét. Adelaide közben a teraszon ücsörgött és egy könyvet olvasott. A nyitott ablakon át kiszűrődött a tévé hangja, így olyan érzése volt, mintha egyszerre két történet részesévé vált volna. A sorozat és a könyv cselekménye képzeletében egyszerre, időnként egymással összekeveredve játszódott le. Azoknak az estéknek ettől egészen sajátos hangulata lett.

A házhoz közel parkolt le, a csomagokat az autóból a teraszra vitte, és elindult a kert felé, ahol meg is találta Claret. Anyja megint a virágaival bíbelődött.

- Szia, anya! - köszöntötte. Clare felnézett a növényei közül, és Adelaide legnagyobb meglepetésére úgy tűnt, mintha nem ismerné fel.

- Jó napot kívánok! - viszonozta a köszöntést. Mosolygott, de volt a hangjában valami fura. A beszéde úri módon távolságtartónak tűnt.

Csak nem...

Adelaide még nem találkozott anyjának egyik új személyiségével sem. Nem tudta mit tegyen, először meg is ijedt.

- Nem vagy jól? - kérdezte határozatlanul.

- Segíthetek valamiben? - kérdezte Clare ugyanazon a hangon. Adelaidenek eszébe jutott a beszélgetése dr. Rederrel. Elhatározta, hogy belemegy a játékba. Összeszedte magát, és válaszolt:

- Nem kerestem senkit, csak nézelődtem. Tudja gyerekkoromban itt laktunk, és szerettem volna megnézni, hogy mi történt a környéken... a házunkkal.

- Hát az bizony már régen lehetett - felelte a nő. - Mi már vagy húsz éve itt élünk.

Otthagyta a növényeit, és közelebb lépett. Most már sokkal közvetlenebb hangot ütött meg:

- Én Clarita Assunção vagyok - kezet fogtak, ahogy ismeretlenek első találkozásánál szokás.

- Adelaide Villareal - szemmel láthatóan nem tűnt ismerősnek a neve.

- Villareal? Nem emlékszem már kik laktak itt előttünk. Jöjjön be! Megiszunk egy teát, közben megnézheti a házat.

A ház felé haladva Adelaide a családjuk történetéről kezdett beszélni, hátha attól anyja felismeri. Az ajtóhoz érve hallotta, hogy cseng bent a telefon. Clarita gyorsan felkapta, közben intett neki, hogy lépjen be.

- Halló! Szia! - egy női hang volt a túloldalon. - Tudom, nem felejtettem el. Megkeresem és felhívlak később.

Clarita az ajtó felé fordult, és rámosolygott a még mindig ott álló Adelaidere.

- Most érkezett meg a lányom, de tényleg megkeresem. Visszahívlak, szia!

Letette a telefont. Újra Clare volt, Clarita asszonynak híre-hamva sem maradt.

- Gyere be! Mit állsz ott. Már nagy vagy, de azért egy puszit még kaphatok!

A két személyiség közötti váltás rendkívül finoman, észrevétlenül ment végbe. Adelaide is főleg abból vette észre, hogy anyja most már felismerte, és viselkedéséből eltűntek az úri népekre jellemző stílusjegyek.

- Örülök, hogy újra a régi vagy! - felelte Adelaide, miközben két puszit adott.

- Igen, bár a derekam még fáj néha, biztos az időjárástól.

Adelaide arra a következtetésre jutott, hogy Clare vagy nem tud a többi személyiségéről, vagy csak most nem vesz tudomást róluk. Az utóbbit tartotta valószínűbbnek. Clare sohasem szerette, ha mások aggódnak miatta. Nem akart gondot okozni, ezért bármi baja volt - akár testi, akár lelki - megpróbálta titokban tartani. Adelaide hálás volt érte, hogy most is meg akarja kímélni az aggódástól, ezért nem is firtatta a dolgot. A doktor majd kitalál valamit. Azt még nem gondolta ki, hogy mivel veszi rá anyját, hogy elmenjenek a pszichiáterhez, de most nem is akart ezen gondolkodni. Fáradt volt az úttól, és még úgyis van addig egy egész nap, majd csak alakul valahogy.

Clare természetesen siránkozott egy sort, amikor Adelaide az autóból bevitte azt a rengeteg élelmiszert, amit a T-Roy áruházban vett.

- Minek, amikor itt is annyi minden van? - tette fel az ilyenkor már szokásos kérdést.

- Úgyis egy hétig szívom itt előled a levegőt, a minimum, hogy előtte bevásárolok - felelte Adelaide, és nem engedte, hogy Clare kifizesse.

- Hoztam még sok minden mást is, de az legyen meglepetés!

- Igen? Na és mi lenne az? - kíváncsiskodott Calre. - Mondjad már! Tudod, hogy nem bírom a feszültséget!

- És mi lenne, ha csak holnap mondanám meg, már úgy is késő van...

- Szó sem lehet róla! - szakította félbe anyja - Egész éjszaka nem tudnék aludni.

- Jó, de előbb kipakolok. Addig fejezd be a kertészkedést.

Clare visszament a kertbe, a szerszámokat gyorsan összeszedte és egy pillanat alatt bedobta a fészerbe. Még csak azzal sem foglalkozott, hogy a helyére tegye őket. Adelaide mindezt jól látta az ablakból, és jót mosolygott anyja kíváncsiságán. A nappaliban volt a ház egyetlen tévéje. A PENGE márkájú készülék már akkor is megvolt, amikor Adelaide még ott lakott. Többször felajánlotta, hogy vesz egy újat, de Clare hallani sem akart róla.

- Még sohasem kellett javítani. Az új biztos nem lenne ilyen tartós - mondogatta ilyenkor, és Adelaide kénytelen volt belátni, hogy igaza van.

A készülék használata nem tűnt bonyolultnak. A SilverSky Zafír csomagjának átirányított csatornái hamar előkerültek. A tévé viszont régi volt, nem fért el mind az ötszáz adó. A filmeket és a sorozatokat viszont még így is nézhetik, a sport lemaradt, de az nem számított. Egyiküket sem érdekelte igazán.

Clare hirtelen megjelent az ajtóban.

- Hol van? Mutasd! - Alig kapott levegőt az izgalomtól.

- Voilà! - mutatott Adelaide diadalmasan a tévére. Clare arcára odafagyott a mosoly.

- Az az én régi tévém.

- Nem az a lényeg, hanem ami benne van. - A távirányítóval először a CineMiner elnevezésű mozifilmeket játszó csatornára kapcsolt.

- Mi ez? Eddig nálam nem lehetett fogni.

- Van itt még sok minden más is - Adelaide gyorsan váltogatta a csatornákat. előkerült a CineMiner 2, amit a Filmarchívum 1-2 követett. Sorra került jó néhány hírcsatorna: S-News és társai, voltak kizárólag show-műsorokat játszó adók is. Észrevette, hogy beállított néhány tele marketinges csatornát, de gyorsan átugrotta őket. Nem érdekelte, és nem tartotta túl jónak a bemutatott termékek minőségét. Clare pedig jobb, ha nem néz ilyeneket. A betegsége óta nem bízott meg teljesen anyja ítélőképességében. Semmi szükség, hogy mindenféle értelmetlen dolgokra költse a pénzét.

A Zafír csomag nagy részét a tematikus filmcsatornák tették ki. Clare meg sem tudott szólalni. Olyan arcot vágott, mint akinek most teljesült élete legnagyobb álma. Adelaide megmutatta a western, vígjáték, sci-fi, dráma műfajokat játszó adókat. Rövid ideig nézték a STage Tv ajánlóját. Adelaide ebből arra következtetett, hogy a STage Tv többnyire színházi közvetítéseket ad. Végül elérkeztek a Nefelejcs TV-hez, ahol egész nap sorozatok mentek.

- Várj! Nem menj tovább! - kiáltotta Clare izgatottan. - Ez a Nicolas! Tavaly ment az egyesen. Biztosan ismétlés. Az egyik kedvenc sorozatom.

Leült a kanapéra, közben a szemét egy másodpercre sem vette le a képernyőről. Arcán egy rövid ideig valamiféle földöntúli gyönyör tükröződött. Végül csalódottan fölállt.

- Éppen most lett vége. Honnan szerezted ezt a rengeteg új adót? - fordult a lányához.

- Egy ügynök volt nálam, egy hét ingyenes használatot kínált. Próbáljam ki, hátha megjön a kedvem az előfizetéshez.

- Nem kellene megbíznod azokban az emberekben. Az a munka nem tisztességes.

- Emiatt ne aggódj, nem fizetek elő semmire. Túl drága, nem az én pénztárcámhoz szabták.

Sajnos! - tette hozzá gondolatban.

- Jut eszembe! Más téma: felhívtam dr. Redert, keddre adott időpontot - hozakodott elő mégis a témával.

- Ki az a dr. Reder? - Clare gyanakodva mérte végig a lányát.

- A pszichiáter, akit Gabardi doktornő ajánlott. Emlékszel?

- Jól vagyok! - felelte Clare elszontyolodva. - Semmi szükségem pszichiáterre. Edna egy kontár. Nem érti a mesterségét.

- Jaj, anya! A doktornő csak jót akar.

- Nem érti a dolgát! A múltkor is kórházba küldte Billy Monarrezt. Azt a szerencsétlen kisgyereket majdnem megműtötték, pedig csak megfázott. Hetekig volt sokkos állapotban az élménytől.

- Igaz ez? - Adelaide nem hitt anyjának, úgy érezte csak ki akar bújni a vizsgálatok alól.

- Hidd el! Az a nő egy kontár. Jól vagyok, nem megyek pszichiáterhez. Inkább kapcsolj az egyesre! - mutatott durcásan a lánya kezében lévő távirányítóra. - Mindjárt kezdődik a "Még egy lépés a szerelemért".

- Jaj, Anya! Már megbeszéltem a doktorral. Egyáltalán nem volt könnyű időpontot szerezni - hazudta. Clare nem válaszolt, kivette a kezéből a távirányítót, és a közszolgálati adóra kapcsolt. - Miért nézed az egyest, amikor hoztam újakat?

Clare továbbra sem felelt, láthatóan megsértődött. Adelaide belátta, hogy itt már vitának nincs helye. Ez volt Mrs. Villareal fegyvere. Ha nem úgy történt valami, ahogy szerette volna, megsértődött, és órákig, volt úgy, hogy napokig nem szólt egy szót sem. Adelaidenek viszont volt még egy adu ásza, amit ki is használt.

- Látom, megint megsértődtél. Pedig hoztam még valami - Clare a tévéről a lányára pillantott, majd vissza a képernyőre -, de inkább majd máskor adom oda. Mondjuk kedden este.

- Mi az? - kérdezte Clare érdektelenséget színlelve, miközben a sorozat előtti reklámot nézte.

- Szép emlékek kapcsolódnak hozzá, de majd kedden...

- Na, jó! - Clare felállt a kanapéról. A kíváncsisága legyőzte. - Szeretném látni!

- Téged nem is érdekel! - most Adelaide színlelt sértődést, és elindult a szobája felé.

- Adelaide! - kiáltott utána az anyja. - Adel... Ne mérgesíts! Tudod, hogy nem tudok majd aludni az éjszaka. Mi az?

Győztem!

- A pszichiáter? - fordult vissza a szobaajtóból.

- Mit bánom én! De most azt mutasd, amit hoztál!

Adelaide elővette a táskájából a DSD lemezt, amire még otthon felírta "A homok titkait", anyja kedvenc sorozatát. Alkoholos filccel ráírta a címet is, így Clare azonnal felismerte, miről van szó. Kezébe vette a lemezt, egy ideig átszellemülten nézegette.

- Ez volt a kedvenc sorozatom. Hogyan sikerült megszerezned? Már akkor is réginek számított, amikor esténként Aurorával néztük.

- Mondjuk úgy, az ügynök ajándéka ez is.

- Meg akar vesztegetni, de ennek az ajándéknak azért örülök. Száznyolcvan rész, ez azt jelenti, ha minden nap megnézek kettőt, akkor majdnem három hónapig kitart.

Adelaide csak mosolygott anyja lelkesedésén. Tudta jól, hogy nem csak két részt néz majd meg naponta, hanem talán ötöt is.

- Kapcsold be gyorsan! - adta vissza a lemezt.

- De most kezdődik a "Még egy lépést a szerelemért".

- Nem érdekes, az fele olyan jó sem volt, mint a Homok! - ellenkezett Clare.

Homok. Annak idején így emlegették röviden egymás között a sorozatot. Adelaide betette a lejátszóba.

- Dőljön hátra a kanapén Clare asszony, kezdődik a Homok első része! - elindította a filmet.

Clare leült, és megszűnt körülötte a világ. Adelaide legalábbis így vette észre.

- Kiülök egy kicsit a teraszra, te csak nézd a filmet! - mondta, majd kiment a konyhába.

Megpróbálta felidézni, miről is szólt a Homok, de nem nagyon emlékezett rá. Egy férfi és egy nő szerelme körül bonyolódott a cselekmény, de hát annyi ilyen sorozat van, ki emlékezne éppen erre?

Készített magának egy csésze teát, majd kiült vele és az áruházban vásárolt könyvvel a teraszra. A nap már lemenőben volt, de a levegő még nem hűlt le. Beüzemelte a szúnyogriasztót, hogy a vérszívók ne zavarják az olvasásban, és felkapcsolta a lámpát. A teljesebb élményhez az autórádió szolgáltatta a háttérzenét. Éppen a terasz mellett parkolt, ezért nem is kellett nagyon felhangosítani.

- ...terrorveszély miatt készültséget rendeltek el. - Éppen híreket mondtak a jazz zenéket játszó rádióban, de azt már nem tudta meg, hol van terrorveszély. Nem is érdekelte, nem nagyon hitte el a terroristákkal kapcsolatos híreket. Felesleges hangulatkeltésnek tartotta, amivel a politikusok próbálják igazolni, hogy mennyire szívükön viselik a nép sorsát.

Belekortyolt a teájába, közben kezébe vette a könyvet.

Dan Greany: A kulcsok.

A továbbiakban nem is foglalkozott a hírekkel, az utolsóra azonban felfigyelt.

- A Peraklang IT állami segítséggel rendezte adósságainak nyolcvan százalékát. A befektetők még mindig nyugtalanok. A tervezett létszámleépítésre várhatóan nem kerül sor.

Szombaton megtapasztalhatta, hogy a SilverNet mennyire megkönnyíti a munkáját. Már akkor foglalkoztatta a gondolat, hogy ha a Peraklang olcsóbban adná a hozzáférést a világhálóhoz, akkor előfizetne náluk. Igaz, hogy a városban nincs ügyfélszolgálatuk, ezért nem tudnának szerelőt küldeni, ő maga pedig nem ért a számítógépekhez. Richard viszont egész jól elboldogul velük, talán meg tudná oldani a beállításokat. Az ötletről végül lemondott, mert eszébe jutott, hogy a vállalat lassan csődbe megy. Most viszont, a hír hallatán újból beindult a fantáziája. Elhatározta, hogy amint hazaérkezik, utánanéz a Peraklang árainak.

A hírek után a bemondó bejelentette a komolyzenei félórát, ami rögtön egy kórusművel indult. Adelaide elkezdte olvasni a könyvet, közben fél füllel hallgatta a házból kiszűrődő hangokat is. Most ugyanúgy érezte magát, mint iskolás korában. Minden együtt volt a hangulathoz: lenyugvó nap, a Homok szereplőinek hangja a házból és egy érdekesnek ígérkező könyv is. Mostanában ritkán tapasztalt lelki nyugalom szállta meg.

Gyorsan telt így az idő, közben besötétedett. Clare éppen az ötödik félórás epizódot nézte a sorozatból. Adelaide már egészen elálmosodott. Kikapcsolta az autórádiót és a szúnyogriasztót is. A üres csészét visszavitte a konyhába, és indult a teraszra lekapcsolni az égve hagyott lámpát. A nappali mellett elhaladva hallotta, amint a tévében a szerelmespár beszélget. Már majdnem kiért a teraszra, amikor megütötte valami a fülét. Megállt, és tovább hallgatta a szereplőket, akik most már hárman voltak. Újra meghallotta, amit az előbb is. Megpördült, és visszament a nappali felé. Az álmosság végleg eltűnt, izgatottság foglalta el a helyét. Az ajtóból nézte a sorozatot, közben időnként a kanapén ülő Clare-re pillantott. Lassan összeállt a kép.

Nem tudom elhinni! Dr. Reder örülni fog, de nagyon!

XI. Emma

Emma a pályaudvar mellett várakozott az autóval. Eleanor a hátsó ülésen ült. Egyikük sem szólalt meg, a főbejáraton ki-be özönlő embertömeget figyelték. Egy órája ültek az kocsiban, Emma már nagyon türelmetlen volt. A főnöke a Dibrino miniszter asszonnyal folytatott megbeszélése után közölte vele, hogy feladata lesz. Olyan, ami hasonló az előzőhöz. Azóta nem kapott további információkat. Mind a mai napig fogalma sem volt róla, hogy mi lesz a dolga.

Hasonló, mint a múltkor. De melyikhez hasonlít majd?

Emma három éve lett Eleanor személyi testőre. A főnöke úgy gondolta, hogy a vezető beosztás együtt jár a folyamatos életveszéllyel, ezért bízta meg. Emma akkor ezt túlzásnak tartotta, de az idő Ms. Batert igazolta. Korábban el sem tudta képzelni, hogy valakinek ennyi ellensége legyen. Ez a nő maga volt a két lábon járó rosszindulat. Céljaiért bárkit bármikor feláldozott.

Emma tisztában volt vele, de mégis mellette maradt, egyetlen ok miatt. Ez az ok a pénz volt. Ms. Bater nem spórolt, ha a saját biztonságáról volt szó, amit legjobban az a bombabiztos autó bizonyított, amiben éppen ültek. Egy atomtámadást is túlélnének benne. Emmát is jól megfizette, megvette a hűségét.

Nem állt szándékában sokáig Eleanor testőreként dolgozni, különösen azután nem, hogy jobban megismerte. Jobban fizető állást viszont nem talált, hiába keresett. A pénz pedig mindennél többet jelentett a számára.

A megszállott pénzimádata valamikor iskolás korában kezdődött. Ő is irigyelte a gazdagabb családból származó lányok ruháját, de nem tudott venni azokból a márkákból, mert túl sokba kerültek. Ráadásul nem is érte volna meg, olyan gyorsan változott a divat. Az egyik nap még újnak, menőnek számító ruhákat egy hónap múlva már ciki volt felvenni, így hát lemondott róluk.

Akkoriban a lányok között újra divatba jött a tetoválásnak egy sajátos módja. Sebtetoválásnak hívták, egy fájdalmas eljárás volt, aminek során szikével a bőrön mély sebet ejtettek, így rajzolták meg a kiválasztott mintát. Festékanyagot nem használtak hozzá. A gyógyulás szintén fájdalmas volt, és nem is ment gyorsan. A végeredmény miatt mégis egyre többen vetették alá magukat ennek a drága procedúrának. Emma egyre több osztálytársán vette észre a piros színű alakzatokat. Végül elhatározta, ha törik, ha szakad, összegyűjti a pénzt és csináltat magának egyet.

Egy egész évig tartott, amíg meglett az összeg. Minden pénzt félretett: az iskolai ebédre, a ruhára, tanszerre kapottakat mind. Mellette munkát vállalt egy boltban, és semmire sem költött egy egész évig. Végül boldogan állt meg a tetováló szalon előtt, zsebében a pénzzel.

Ekkor hallotta először azt a különös hangot a fejében. Ott állt az ajtó előtt, és képtelen volt bemenni. Nem a fájdalomtól félt, először nem is értette mi a baja. Néhány percig álldogált a szalon előtt, közben az előző napokban tapasztalt izgatottság, öröm elmúlt. Már nem érezte azt a megelégedettséget, hogy munkájának és takarékosságának most meglesz a jutalma. A hang azt súgta a fülébe, hogy a jutalom már megvan. Végül hazasétált tetoválás nélkül, a pénzzel a zsebében.

Ez volt az első eset, de később sok hasonló történt, egészségtelen pénzszeretete egyre súlyosabb lett. Aggódó szülei sorra járták az olcsóbb pszichiátereket, akik próbálkoztak ugyan, de eredményt nem értek el. Végül úgy döntöttek, mivel Emma a mániákus spórolásával senkinek nem árt, ezért nem is baj. A család kénytelen volt belenyugodni, nem telt nekik ugyanis a jobb orvosokra. Huszonnyolc éves korára eljutott addig, hogy magára kizárólag annyit költött, amennyi a további pénzszerzéshez kellett. Életmódját leginkább a lakása tükrözte, ami mindössze két helyiségből állt: egy fürdőszobából és egy konyhával egybeépített szobából, ahol szekrényen, mosogatón, ágyon, széken és asztalon kívül nem is volt semmi. A falakon nem lehetett képeket látni, tévének, rádiónak, számítógépnek nyoma sem volt. Nem létfontosságúak, ezért nem is költött rájuk.

Miután elhagyta a szülői házat, mindenáron jól fizető állást keresett magának, csak hát azokhoz a munkakörökhöz elengedhetetlen volt egy olyan képesség, amivel Emma nem rendelkezett. Nem tudott határozott döntéseket hozni. Az ilyen feladatok bizonytalanná tették, aminek kapkodás lett a vége. Tudta ezt magáról, ezért nem is pályázta meg a rendszeres és felelősségteljes döntéshozatallal járó pozíciókat.

Az egyetlen járható út az volt, hogy megtesz mindent, amit mondanak neki. Komolyan is gondolta, hogy mindent. Ennek érdekében folyamatosan képezte magát rövid, de olcsó tanfolyamokon, hogy a lehető legtöbb dologhoz értsen egy kicsit. Képesítései között szerepelt többek között computer üzemeltető, pénzügyi ügyintéző, virágkötő, vagyonőr, testőr, tudott autót, motort, kamiont vezetni, közepes szinten értett a harcművészet különféle ágaihoz is.

A SilverSky Corp. álláshirdetését mintha éppen rá szabták volna. A szükséges képesítései megvoltak, ezen kívül biztosította Ms. Batert arról, hogy bármit megtesz, amit mond neki. Azt persze bölcsen elhallgatta, hogy a "bármi" csak addig terjed, ameddig valaki több pénzt nem kínál. Megkapta az állást, de nem a papírjai miatt. Külsőleg kicsit hasonlított Eleanorra: mindkettőjüknek szőke haja volt, Emmáé valamivel hosszabb, és nagyjából egyidősek voltak. Ms. Bater úgy gondolta, hogy a hasonlóság még jól jöhet, ha a körülmények veszélyesen alakulnának.

Teltek-múltak a hónapok, közben a munkaköre fokozatosan bővült. Már nemcsak testőr volt, hanem sofőr és személyi asszisztens is. Közte és főnöke között látszat barátság alakult ki. Eleanor elégedett volt a munkájával, hiszen Emma ígéretéhez híven tényleg bármit megtett, amit mondott neki. Külön örült annak, hogy asszisztense gondolkodás nélkül tette a dolgát, nem ellenkezett, nem próbált okoskodni, nem voltak önálló akciói. Emma is viszonylag elégedett volt, bár néhány feladatot nehezen vett be a gyomra. Az pedig különösen nem tetszett neki, hogy a háta mögött kutyának szólították a kollégák. Bater kutyájának.

Egymást viszont nem tisztelték, de ezt nem nagyon mutatták ki. Emma kevesellte a fizetést, Eleanor pedig természetéből adódóan lenézett mindenkit, így őt is.

- Elmondod, miért vagyunk itt? - törte meg Emma a csendet. - Mit kell tennem? A "hasonló, mint a múltkor" nem mond túl sokat. Utoljára, ha jól emlékszem egy hullát kellett felvakarnom a betonról.

- Csak türelem! - Eleanor teljesen nyugodt volt, amíg várakoztak. - Nézd csak! Ott jön.

Emma hiába meresztgette a szemét, a tömegből nem tudta megállapítani, hogy kit is kellene látni.

- Az ott, megállt a bejáratnál és az órát nézi. Fehér ing, fekete nadrág.

Most már Emma is látta a férfit. A pályaudvar bejárata fölé épített órát figyelte, majd tanácstalanul körülnézett, mint aki eltévedt.

- Amikor azt mondtam, hogy hasonló feladatot kapsz, mint korábban, nem Mr. Helper összelapátolására gondoltam. Ez a fickó ott - Eleanor a férfire mutatott - messziről pont úgy néz ki, mint egy üzletember. Szombaton akadt fenn a hálón. A reptéren átnézték a laptopját, és egy igen érdekes e-mailt sikerült kiszűrni.

Elégedett mosoly jelent meg az arcán, ami Emmát eléggé meglepte.

Mostanában gyakran jókedvű. Ijesztő!

- Mindenki örül, ha világhírnévre tesz szert. Cégvezetőként számomra még inkább örömteli, hiszen egyúttal a SilverSky Corp. ismertsége is nő. A keleti politikusok úgy tűnik legalább olyan tehetségesek, mint a mieink. Hatalmuk széthullásának legfőbb okaként a SilverSky-t, és engem jelöltek meg.

- Micsoda? - Emma egy pillanatra azt hitte, Ms. Bater csak viccel.

- Úgy van, ahogy mondom - felelte Eleanor vidáman. - Az a figura ott Hodge Mostafavi, nőtlen, elég népes családja és egy menyasszony van. Legalábbis erre következtettünk a laptopon talált képek és e-mailek alapján. Az elfogott üzenet szerint azért van itt, hogy engem likvidáljon. További részleteket nem tudtam meg, valószínűleg a Peraklang Hálózaton kapta az utasításokat. Az ügyvédek már felvették velük a kapcsolatot, mert természetesen azok sem adják ki az ügyfeleiket.

Mi sem tennénk - gondolta Emma. Jobban megnézte a férfit. Egyáltalán nem tűnt gyilkosnak.

- Ne tévesszen meg a látszat! - mondta Eleanor, mintha olvasna a gondolataiban. - Ha az ott valamiféle titkos ügynök, akkor tudja jól, hogy tűnjön átlagosnak. Visszatérve az ügyvédekhez, nekem sem kedvem, sem türelmem nincs kivárni, amíg jogi úton megszerzik ennek a gyilkosnak az adatait, és még azután sem biztos, hogy a rendőreink foglalkozni akarnak az üggyel. A kezembe veszem a dolgokat. Majd én kivonom a forgalomból, de előtte megtudok mindent a megbízóiról. A terv a következő: foglaltam egy helyet az Oceanic Intercityre. Csak egyet, amit a saját bankkártyámmal fizettem. Ezután a mai napra szabadságot adtam mindenkinek, aki az én személyes biztonságomért felel. Neked is, a papírforma szerint. Most mindenki úgy tudja, hogy egyedül leszek a vonaton, testőrök nélkül.

- Ez így túl átlátszó. Nem gondoltam volna, hogy elhiszik.

- Mondtam már, a politikusok zsenik. Persze előfordulhat, hogy csapdát gyanít majd, de ez már a te feladatod, ugyanis te utazol helyettem. Tudj meg mindent, mielőtt meghal! A vonat tizenegykor indul.

Emma a bejárat fölötti órára pillantott. Még harminc perc volt indulásig. Közben Eleanor a táskájából egy kis, piros kapszulát vett elő.

- A fegyvered - óvatosan Emma tenyerébe tette. - Mást úgysem vihetnél fel a vonatra.

- Mit csináljak? Keverjem az italába?

- Ez egy bomba - felelte Eleanor nyugodtan. Emmának kissé megremegett a keze. - A SilverSky Corp. fegyvergyártási üzletágának egyik olyan terméke, ami valószínűleg soha nem kerül forgalomba. Most még piros, de ha hosszában kissé összenyomod, majd látni fogod, hogy lassan feketére színeződik. Egy perc alatt teljesen fekete lesz, és akkor egy kézigránát erejével robban fel.

Emma meg sem merte mozdítani a kezét.

- Nem kell aggódnod, biztonságos. Az élesítéshez legalább három másodpercig kell összenyomva tartanod. - Ms. Bater kibámult az autó ablakán. - Amikor azt mondtam, hogy volt már hasonló feladatod, akkor a Ring Hotelre gondoltam.

- A Ring Hotel? De ott sok volt a civil áldozat.

- Lehet, hogy itt is sok lesz - Eleanor hangja szinte karcolt. A korábbi, alig észrevehető jókedvének nyoma sem maradt. - Akkor a Steel Bone céget szerettük volna beolvasztani. Makacsul ellenálltak, ezért kellett az a sajnálatos baleset a Ring Hotelnél. Most mondhatjuk, hogy az egész vállalatunk veszélyben forog, ami csőd esetén több millió dolgozó utcára kerülését jelentheti.

Emma óvatosan kabátja zsebébe csúsztatta a kapszulát. Egy pillanatig sem hitte el, hogy Ms. Bater a dolgozók miatt aggódna. Eleanor esetleges elvesztése sem sodorná veszélybe a céget. Új igazgatót választanának, talán jobbat is.

- Az ötlet akkor kezdett körvonalazódni - folytatta Ms. Bater -, amikor az a koporsószökevény bejelentette nekem, hogy a továbbiakban nem tart igényt a rendszerünkre. Költséges, és nélkülözhető, ezt mondta. Hát én megmutatom a tisztelt miniszter asszonynak, hogy minket nem lehet nélkülözni. Ha történne egy látványos terrortámadás egy forgalmas helyen, mondjuk egy tömött vonaton, a közvélemény rögtön mellénk állna. Ha a kormányunk a következő választás után is kormányozni szeretne, kénytelenek lesznek komolyan venni minket. A mi kis gyilkosunk pedig éppen jókor került képbe. A te dolgod annyi, hogy elbeszélgetsz a fickóval, és megpróbálod kiszedni belőle, hogy pontosan miért is jött, és ki küldte. Ez vagy sikerül, vagy nem. A legfontosabb, hogy valamelyik állomáson, közvetlenül indulás előtt ennek a Mostafavinak a közelében élesíted a bombát, aztán leszállsz a vonatról. Az indulás után durván egy perccel bekövetkezik a robbanás, amitől az önjelölt terroristánk sajnálatosan elhalálozik, a vagon pedig remélhetőleg felborul, magával rántva még néhány kocsit. Lesznek áldozatok, de talán nem sok.

Emma megborzongott a gondolattól, ahogy a hotel sok ártatlan áldozatára gondolt. Nem szívesen vállalt hasonló feladatokat, de mint eddig sosem, most sem vitatkozott. Eleanor megint a táskájában matatott, és egy kis ezüstszínű bankkártyát vett elő.

- Egy kis kedvcsináló. Ha sikerül a tervünk, jutalmul megkapod azokat a milliókat, amiknek ez a kártya a kulcsa. Milliókat! - Emma fejében, valahol hátul újra megszólalt a hang. Először csak halkan suttogott, majd egyre hangosabb lett. Ugyanazt érezte, mint iskolás korában a szalon előtt. Furcsa tűz gyúlt a szemében, megbabonázva nézte a csillogó ezüstlapot. Megfogta a kártyát a sarkánál, hogy eltegye, de Ms. Bater még nem engedte ki a kezéből.

- Ügyes légy! Sok múlik rajtad.

Ügyes leszek! Milliók!

Az Oceanic Intercity pontban tizenegykor elhagyta a pályaudvart. Emma a kocsi közepén kapott helyet, az ablak mellett. Még az állomáson látta, hogy Hodge is felszállt a vonatra, ugyanabba a kocsiba. Emma többször is óvatosan körülnézett, de nem látta, hova ült. Nagyon nem akart forgolódni, nehogy a mellette ülők bármire is gyanakodjanak. Teljesen természetesen próbált viselkedni. Miután a vonat kiért a városból, még egy női magazint is átlapozott, a cikkeket viszont nem olvasta. Minden érzékszervével a feladatra koncentrált, és persze a megígért pénzre. Az ezüst bankkártya ott lapult a kabátja felső zsebében, a kis kapszula mellett.

Emma most utazott életében először vonaton. Gyerekkorában autóval vitték mindenhova, később inkább az olcsóbb tömegközlekedési megoldásokat részesítette előnyben. A vonat sem volt megfizethetetlen, de amióta egységesítették a kocsikat és megszűnt a másodosztály, a buszos közlekedés valamivel kevesebbe került.

Eleanornak abban igaza volt, hogy lehetetlen ide fegyvert felhozni. Minden utas átlépett valamelyik beléptető kapun, ahol átvilágították a ruházatát, majd a csomagokat is, amit egy külön kocsiba vittek. Kézipoggyászon kívül mást nem vihetett magával.

Emma indulás óta többször gondolkodott azon, hogy Hodge hogyan próbálja majd megölni, ha fegyvert nem hozhatott fel. Aztán eszébe jutott a kapszula, amit simán magával hozott, senki nem vette észre a beléptető kapunál. Akkor viszont Hodge is rejtegethet magánál hétköznapi tárgynak álcázott fegyvert. Ez a gondolat nagyon nyugtalanná tette. Akár le is lőheti messziről anélkül, hogy a többi utas észrevenné, hogy mi történt. Sikerülhet, egy titkos ügynököt általában jól felszerelnek. Emma most már nyugtalanabbul nézett újra körül.

Csak látnám, hol ül!

Eszébe jutott az az eset a Ring Hotelnél. Már csaknem két és fél éve történt, hogy a SilverSky Corp. igazgatósága, Ms. Eleanor Bater vezényletével elhatározta, hogy felvásárolja a köznyelvben csak Acélcsontként emlegetett Steel Bone építőipari céget. Ez lett volna a következő lépés az üzleti élet minden területére kiterjedő agresszív terjeszkedésükben. A dolog mégsem ment olyan gördülékenyen, mint várták. A Steel Bone a legsikeresebb építőipari vállalat volt Nyugaton. Sikerüket a B-acélnak köszönhették, aminek az előállítását, összetevőit hét lakat alatt őrizték. Hőre, hidegre érzéketlen, sziklaszilárd anyagról volt szó, ami ellenállt a legnagyobb nyomásnak is. Szilárdsága ellenére mégis volt annyira rugalmas, hogy jól viselte az ütéseket, szélsőséges időjárást, földrengéseket. Előállítása gyors és olcsó volt, megmunkálni viszont csak egyféle módon lehetett. A megoldás kulcsa szintén a Steel Bone kezében volt, amivel igencsak szép haszonra tettek szert. Nem csoda hát, hogy a SilverSky vezetői megirigyelték a sikert. Ezt a sok jó tulajdonságot azonban nem tudták egy anyagban összehozni a kutatók, az ipari kémeik sem jutottak közelebb a megoldáshoz. Volt benne valamilyen anyag, amit nem ismertek, és ami nélkül lehetetlen volt hasonló tulajdonságú acélt előállítani. A B-acél mellett a többi építőanyag labdába sem rúgott. Felhasználásával egész városrészek emelkedtek a magasba alig néhány hónap alatt.

A legkíméletesebb megoldás a fúzió volt, ám amikor Ms. Bater felvetette az ötletet, Beatrice Dibari, a Steel Bone vezérigazgatója szó szerint röhögő görcsöt kapott, és később is úgy emlegette az esetet, mint egy jól sikerült poént. Eleanor viszont már akkoriban sem értette a viccet, ezért hirtelen felindulásból - az igazgatóság többi tagjának mellőzésével - életbe léptette a B tervet.

A Steel Bone a referenciái közül a Ring Hotelre volt a legbüszkébb. Négyzet alapterületű épület, összesen négy emelettel, amik nem egymásra kerültek, hanem egy-egy emeletnyi szünet volt közöttük, így az épület magassága egy hétemeletes házénak felelt meg. Ráadásul minden emelet keresztmetszete kör volt, ezeket a négy saroknál függőleges henger alakú épületrészekhez kapcsolódtak. Ezekben kaptak helyet a liftek és a lépcsőházak. A hotel közepén hatalmas üres tér volt, ahol az éttermek és az uszoda mellett egy óriási szabadtéri színpadot is felépítettek. Gyakran tartottak ott különféle fesztiválokat, rendezvényeket. Az egész hotel úgy nézett ki, mint egy óriási boksz ring, és a teljes vázszerkezete B-acélból készült.

Eleanor terve egyszerűnek tűnt: nagy erejű bombát robbantanak a hotel északi sarkánál álló lépcsőházban. A szállodának ebben a részében voltak a személyzeti helyiségek: irodák, raktárak. A robbanás erejétől az épület északi hengere instabillá válik, majd eldől, magával rántva a hozzá rögzített emeleteket. Mindez az esti órákban történt volna, amikor a személyzet nagy része már nem dolgozik. Ősz volt, kevés vendég érkezett, és azokat is többnyire a déli oldalon szállásolták el, mindezt jól tudta. Kevés áldozatra számított, a B-acélt viszont a tragédiát felhasználva sikerült volna betiltatni. A tervet aprólékosan kidolgozta, és majdnem minden úgy is történt, ahogy eltervezte. A sors azonban közbeszólt.

Emma este nyolc körül rejtette el a bombát az északi lépcsőház földszintjén egy szemetesben. A takarító személyzet addigra már hazament, így nem fenyegetett az a veszély, hogy bárki is megtalálja. Az időzítőt két órára állította, a robbanás tíz órakor be is következett.

Egy kilométerre a hoteltől éppen a Devilhorn nevű rock zenekar koncertjére gyülekeztek az emberek a város hangversenytermében. A kezdés csúszott, mivel egy villámcsapás az utolsó pillanatban tönkretette az épület elektromos hálózatát. A közönség már kezdett zúgolódni, ettől a stáb csak még idegesebb lett, pánikszerűen keresték a megoldást. Végül belátták, hogy nem várhatják meg, amíg a szerelők megvizsgálják az egész rendszert, és megtalálják a hibát. Villany nélkül viszont nincs hangosítás, hangosítás nélkül pedig nincs koncert.

A menedzser mentő ötlete volt, hogy a további szerencsétlenkedés helyett béreljék ki a közeli Ring Hotel szabadtéri színpadát, és tartsák meg ott a koncertet. Este kilencre csaknem ezer ember özönlötte el a hotel északi és keleti lépcsőháza között felállított színpad előtti teret.

Tíz órakor még javában tartott a koncert, akkor robbant a bomba. A detonáció elsöprő erejű volt. Kirobbantotta a helyéről a földszinti falat, a színpad pillanatok alatt eltűnt, a szálloda összes ablaka betört. A középen lévő terület csatatérré változott, vért és emberi maradványokat lehetett látni mindenfelé. A végeredmény hetvenkét halott, több mint háromszáz sebesült, törmelékek és romok mindenhol. Az hotel azonban állva maradt, az épület fő vázát képző B-acél meg sem rezdült a robbanástól.

Eleanor dühöngött, a fúzió nem sikerült, a Steel Bone viszont rengeteg új megrendelésre tett szert. Mindenki terrortámadásról beszélt, a hivatalos álláspont is ez maradt. Néhány nappal később őrizetbe vettek négy keleti bevándorlót. Robbantásos terrorcselekménnyel vádolták őket, bár többen is voltak, akik szerint nem az igazi bűnösöket tartóztatták le. Nem sokkal később a hatóságok kötelező szabvánnyá nyilvánították a B-acélt. Attól kezdve a Steel Bone megkerülhetetlen tényezővé vált az építőiparban. A SilverSky egy időre leállította az építőipari ágazat terjeszkedését.

- Üdítő, szeszes ital, chips, földimogyoró... Üdítő, szeszes ital, chips, földimogyoró...

Egy kedvesen mosolygó hölgy rázta fel gondolataiból, aki egy kis kocsit tolt végig a sorok között, italokat, chipset és földimogyorót árult. Minden utasnál megállt, és megkérdezte kér-e. A többség vett is valami rágcsálnivalót, mivel az ételeket és italokat a többi csomaggal együtt le kellett adniuk.

- Asszonyom? Üdítőt? Szeszes italt...?

- Nem kérek semmit - szakította félbe Emma.

- Ha meggondolná magát, a délben nyitó étkezőkocsiban várjuk kedvezményes áru kínálatunkkal.

- Köszönöm, kedves maguktól, de úgy lesz a legkedvezményesebb, ha egyáltalán nem veszek semmit.

A hölgy tudomásul vette, és továbbment. Emma ekkor utána szólt:

- Egy pillanatra! - A nő megfordult, és akkor Emma meglátta a férfit, akit keresett. A kocsi végében ült, és őt figyelte, de amikor összetalálkozott a tekintetük elnézett másfelé. - Megmondaná, merre van az étkezőkocsi? Ha meggondolnám magam.

- Természetesen! Arra lesz - mutatott a Hodge ülése melletti ajtóra -, a második kocsi.

- Köszönöm.

Nem kellett sokáig gondolkodnia, lassan kirajzolódott előtte a haditerv. A kapszulát nem tudja észrevétlenül Hodge közelében elhelyezni, túl sok az utas, valaki biztosan észrevenné, ha elejti, ráadásul itt még beszélni sem tudna vele. Az étkező kocsiban viszont most még senki sincs. Ha átsétálna oda, Hodge talán utánamenne. Rövid közelharcra kerülhet sor, erre számított, de nem kételkedett a győzelmében. Megtudja, amit lehet, majd végez vele. Ha sikerült a férfit kivonni a forgalomból, majd bezárja a WC-be, vagy elrejti a hullát valahol máshol. A következő állomáson közvetlenül a továbbindulás előtt élesíti a kapszulát, beteszi az akkor már halott Hodge zsebébe, majd leugrik a vonatról. Ha minden jól megy, az Oceanic Intercity már több kilométerre lesz a pályaudvartól, amikor a robbanás bekövetkezik.

Nem is várt tovább, nem volt mire. Felállt, és határozott léptekkel megindult az étkezőkocsi felé. Hodgre-ra rá sem nézett, amikor elment mellette. Végigment a következő kocsin, itt valamivel kevesebben voltak, mint ahol eddig ült. Végül elérte az étkezőkocsit. Mielőtt becsukta maga mögött az ajtót egy pillanatra látta, hogy Hodge megjelenik a szemközti ajtóban.

Nem húzza az időt!

A kocsi közepéig ment, ott leült egy üres asztalnál. Az adrenalin lassan szétterjedt az egész testében. Kinyílt, majd bezáródott mögötte az ajtó. Közeledő lépéseket hallott. Csak ketten voltak. Ahogy közeledett a férfi, Emma felkészült a támadásra. Nem tudta, hogy Hodge mivel van felfegyverkezve, ezért az első ütést mindenképpen ő akarta adni. Az asztal alatt ökölbe szorult a keze, izmai megfeszültek, a lélegzetét is visszatartotta. A lépések egyre közelebbről hallatszottak, majd egyszer csak megszűntek. A férfi néhány lépéssel mögötte megállt.

- Ms. Bater! - szólította meg. - Beszélni szeretnék Önnel. Leülhetek?

Emma lassan kifújta a levegőt, amit már egy ideje bent tartott. A játék elkezdődött.

- Mr. Mostafavi? Számítottam magára.

- Igen? - kérdezte Hodge meglepetten. Leült az asztalhoz Emmával szemben. - Akkor már azt is tudhatja, miért vagyok itt.

- Igen. Azóta tudunk magáról és a feladatáról, amióta a repülőtéren leellenőriztük.

- De azt még nem tudja, hogy nem áll szándékomban senki ellen merényletet elkövetni - tette hozzá Hodge gyorsan.

- Nahát! Meggondolta magát? - Emma egy szavát sem hitte.

- Nem vagyok gyilkos! Politikus vagyok...

Aha, nagyszerű ajánlólevél.

- Egész életemben azért dolgoztam, hogy megelőzzem a harcokat, mert nem hiszem el, hogy ne tudnánk mi emberek békében élni egymás mellett.

Láthatóan ideges volt, gyorsan beszélt, mintha nem lenne elég ideje.

- Sajnálom, hogy fölöslegesen fárasztotta magát - felelte Emma. - Soha nem lesz béke, legalábbis attól nem, amit egyedül tenne. Gondolom magára maradt a békeharcban.

- Ami azt illeti... de higgye el, én jót akarok. Nem hiszem, hogy bárkiről ki lehetne jelenteni, hogy ő lenne a világon a legveszélyesebb, és hogy mindenkinek jobb lenne, ha már nem élne. Ilyen nincs. Mindenkivel szót lehet érteni.

- Szóval maga nem hisz a gonoszban? Rosszul teszi, ő hisz magában.

- Én a sorsszerűségben hiszek. El sem tudja képzelni, min mentem keresztül, mire a házamból ide az étkezőkocsiba eljutottam. Mennyi munkámba került, hogy a Kelet és Nyugat közötti hidegháborús állapotból valahogy kikeveredjünk. Vádoltak már meg árulással, de a kivégzést elkerültem. Elkerültem, mert szökni próbáltam, de elkaptak. Miután elkaptak megzsaroltak, ezért vagyok most itt. A repülőtéren ellopták a táskámat a laptopommal együtt, amióta megéreztem több helyen is laktam úgy, hogy senkit sem ismertem a városban. Közben arra gondoltam, hogy nem fogok bántani senkit, megoldjuk békében az ügyet. Az, hogy ennyi viszontagság után mégis találkoztunk, azt jelentheti, hogy nekem volt igazam.

Emma miközben hallgatta Hodge szenvedélyes beszédét, egyszer csak azon kapta magát, hogy kezdi megkedvelni. A hangjából kicsengő megtörhetetlen optimizmus tetszett neki.

- Hát jó! Beszéljük meg! Ön szerint mit lehetne tenni?

- Előbb tudnom kell valamit. Ott nálunk meg vannak győződve róla, hogy az Ön cége, Ms. Bater, valami nagy dologra készül. Ellenünk készülnek valamire? Merényletre, háborúra gondolok.

- Nem kell aggódnia, a SilverSky Corp. mostanában nem fejlesztett ki új fegyvereket. Csak azok vannak, amikről már eddig is tudhatnak. Nagy dobásra készülünk, az igaz. Úgy hívják... - Emma elharapta a mondat végét. A terjeszkedési tervek részletei most még nem tartoznak a keletiekre. - De minek is osztanék meg magával üzleti titkokat. Majd megtudják. Legyen elég annyi, hogy nincs veszélyben senki. Inkább örülnének, hogy munkahelyeket teremtünk.

- Tehát akkor szimplán csak terjeszkedésről van szó?

- Igen.

Hodge úgy látszott nem nagyon akarja elhinni. Emma megpróbálta a lehető legártatlanabb képet vágni, de a férfi szemében a kételkedést látta.

- Nem tudom eldönteni, hogy igazat mond-e - Hodge hangja szomorúan csengett. - De akármi is lesz, arra kérem, hogy várjanak vele egy hónapot. Ha elviszem a halálhírét, akkor az öcsémet szabadon engedik, azt ígérték. Ha így lesz, akkor egy hónap elég, hogy az egész család eltűnjön. Ha nem tartják meg a szavukat, akkor meg úgyis mindegy.

Emma gondolkodóba esett. Végül is miért ne maradhatna életben? Hodge leszáll a következő állomáson, ő továbbmegy a következő városba. Ott száll majd le, de előtte élesíti a kapszulát. Eleanor megkapja a merényletét, Hodge holttestét pedig nem találják meg, vagy megtalálják, de nem lehet beazonosítani. Végülis egy bomba darabokra tud szedni bárkit. Azután kereshet egy bankot az ezüst kártyájával, és felveheti a jutalmat.

Ugyanakkor veszélyei is vannak a tervének. Hogyan tud Hodge elmenni Nyugatról úgy, hogy egyetlen kamera se vegye észre. Ha meglátják, azt Ms. Bater biztosan megtudja, és akkor lőttek az állásának, vagy még rosszabb is történhet.

- Én hajlanék is a megegyezésre, de még mindig van egy probléma. Hogyan játszaná ki a biztonsági rendszereinket, hiszen maga most megfigyelés alatt áll? Nem fogják visszaengedni a hazájába.

- Akkor megegyezhetünk? - Hodge láthatólag megkönnyebbült. Úgy tűnt, ez a probléma még nem tudatosult benne. - Csak egy hónapot kérek. Tudtam én, hogy bízhatok a sorsban. Akkor kezet rá!

- Várjon, még nem ígértem semmit... - Emma rámeredt Hodge kinyújtott kezére. - És nem is fogok. A maga sorsa pedig az, hogy meghaljon!

Felugrott az asztaltól, és egy villámgyors mozdulattal a padlóra küldte a férfit. Az egész néhány másodperc alatt játszódott le, Hodge-nak esélye sem volt kivédeni az ütést.

Emma meglátott valamit, amitől ellenkezőjére fordult minden, amit eddig kigondolt. Amikor Hodge a kezét nyújtotta, a csuklóján láthatóvá vált egy karlánc. Emma rögtön felismerte az egész világon betiltott fegyvert. Oliver lánca, amivel felszállhatott a vonatra, senki nem ismerte fel. Nem ismerték fel, mert éppen úgy néz ki, mint egy egyszerű karlánc. Emma akkor hallott róla először, amikor fegyveres közelharcot tanult. Benne volt a kiegészítő anyagban, de annyira felkeltette az érdeklődését, hogy jobban utána olvasott. Azt nem tudta, hogy Hodge hogyan jutott ehhez a rendkívüli ritkasághoz, de úgy gondolta, nem ok nélkül van nála. Ezután ugrott fel az asztaltól, hogy az övé legyen az első ütés. Miután Hodge a földre került mellé lépett, és egy gyors, de óvatos mozdulattal letépte a láncot a csuklójáról és a kocsi végébe dobta.

- Nem akartam használni! - kiabálta Hodge ijedten, de ő maga nem támadott. - Ms. Bater, hinnie kell nekem!

- Nem vagyok Ms. Bater. Ms. Trembath vagyok - felelte Emma ingerülten.

- Emma Trembath? A ku...? - Hodge elharapta a szó végét.

Kutya?

Emma agya teljesen elborult. Teljes erőből fejbe rúgta a még mindig földön fekvő férfit. Hodge miután magához tért, belátta, hogy itt már a beszéd nem segít. Kirúgta Emma lábát, aki ettől kis híján elterült a földön. Hodge feltápászkodott, csak most vette észre, hogy az orrából ömlik a vér.

Emma zuhanás közben elkapta az egyik asztal szélét, így ő nem esett el, de az asztalt nagy csörömpöléssel felborította.

Ezt biztosan hallotta más is!

A gondolattól még elszántabban küzdött, bevetette az összes megtanult harcművészeti technikát, amit egy ilyen szűk helyen csak lehetett, ütött, hátrált, rúgott, ugrott. A küzdelem egyre nagyobb zajjal járt, Hodge is egyre hevesebben támadott, de Emma úgy mellkason rúgta, hogy a kocsi végébe repült. Közben a vonat lassított, ahogy beértek a városba.

Hodge az ajtó előtt landolt. Miközben megpróbált talpra állni, a keze ismerős dolgot tapintott. Megtalálta a láncot, amit még Emma szakított le a csuklójáról. A csatnál fogva felemelte, és fenyegetően Ms. Trembath felé közelített. Emma hátrált néhány lépést, közben csak a láncra figyelt. Hodge egy hirtelen mozdulattal felé csapott, próbált hátraugrani és kitérni előle, de a kabátját még így is felhasította. A férfi újra felé lendítette a láncot, ami elől sikerült ugyan kitérni, de minthogy közben nem figyelt semmi másra, Hodge most sikeresen kirúgta alóla a lábát, amitől Emma hasra esett. A földön fekve elkapta ellenfele lábát, és egy erőteljes rántással újra a földre küldte.

A kocsi padlóján fekve rövid ideig tartó vérre menő küzdelem indult meg közöttük. Emma mindent bevetett, amit a közelharcról megtanult, Hodgenak nem sok esélye volt ellene. A dulakodás során a lánc kiszakította Emma kabátjának zsebét, a robbanó kapszula kiesett belőle.

Ms. Trembath ösztönösen utána nézett, és a látványtól elakadt a lélegzete. A kapszulának csaknem negyede már feketére színeződött. Valószínűleg akkor nyomódhatott össze, amikor a lánc elől próbált elhajolni, és közben ellenfele felrúgta. Sok ideje nem maradt.

Mennyi lehet még? Fél perc?

Mint egy megvadult tigris, úgy folytatta a harcot. Végül elkapta a lánc végét, és kitépte Hodge kezéből. A férfi tenyerét felhasították az éles pengék, miközben az ujjai között átcsúszott a lánc. Emma becélozta vele a leggyengébb pontot, hogy végleg ártalmatlanná tehesse. Hodge felüvöltött a fájdalomtól, és a szeméhez kapott. Érezte, hogy az ujjai között patakokban folyik a vér, semmit nem látott. A lánc olyan mélyen sértette fel mindkét szemét, hogy végleg megvakult.

Emma felállt a vakon csapkodó férfi mellől. Az ablakon át látta, hogy valahol a városközpont felé járhatnak. Éppen egy felüljárón haladtak át két irodaház között. Tekintetével a kapszulát kereste, ami háromméternyire volt tőlük a padlón, és közben csaknem teljesen feketére színeződött.

Nincs több idő! Futás!

De ekkor megtorpant. Meglátta az ezüst kártyát, húsz centire volt a kapszulától. Csak most vette észre, akkor ejthette el, amikor elszakadt a zsebe. Mintha a személyisége két részre szakadt volna, egyik azt kiabálta meneküljön, a másik a megígért milliókat akarta. Másodpercekig állt ott, míg ez a belső harc el nem dőlt. Amikor két énje közül az egyik feladta és a másik átvehette a teste felett a teljes irányítást, Emma végre megmozdult. Összeszedte minden erejét, ami csak megmaradt, és a kártyára vetette magát.

Amikor végre felemelte a földről, pillanatnyi földöntúli boldogság töltötte el. Az ajtó felé rohant volna, de a szeme sarkából egy villanást látott. A kártya kirepült a kezéből... pontosabban elrepült a kezével együtt, ami még mindig szorította, mintha még most sem tudna lemondani a pénzről. Emma először még semmit nem érzett, csak azt vette észre, hogy a robbanás ereje átrepíti az étkezőkocsin, miközben asztalok és ülések maradványai szállnak el mellette. Végül megérkezett a fájdalom is, villámként hasított a karjába. A földön fekve üvöltött, miközben leszakadt keze helyén megmaradt csonkból spriccelt a vér. Hodge már nem mozdult, élettelenül hevert a romok között.

A következő pillanatban a kocsi megbillent, egyszer körbefordult, majd óriási robajjal becsapódott valamibe. Emma nem látta mi az, de már nem is tudhatta meg. Az utolsó, amit még érzékelt, egy - a vonat falából kiszakadt - felé száguldó acéllemez volt.

XII. Adelaide

Verőfényes csütörtök délelőtt volt, amikor Adelaide hazafelé autózott. Úgy gondolta, Hodge már nincs a lakásában. Beköltözése óta eltelt négy nap, ha tényleg csak tárgyalni jött, ahogy Leslie mondta, akkor talán már haza is ment. De, ha mégis itt lenne, az sem baj, elég nagy a lakás, valahogy csak elférnek ketten is. Még mindig jobb, mint még egy nap az Arany-völgyben.

A szabadság sajnos nem úgy alakult, ahogy eltervezte. Minden jó volt, egészen keddig, amikor látogatást tettek Dr. Redernél. A doktort Adelaide már a telefonban is furcsának találta, ezért már előre tartott tőle mi lesz, ha előadja a felfedezését.

Vasárnap este vette észre, aznap, amikor megérkezett. Abbahagyta az olvasást, és aludni készült, éppen a terasz felé ment, hogy lekapcsolja az égve felejtett udvari lámpát. Clare közben átszellemülten nézte a kedvenc sorozatát. Adelaide akkor hallotta meg a nevet, ami végül mindent világossá tett:

- Raquel!

Visszament a teraszról, és ő is elkezdte nézni a filmet. A jelenet arról szólt, hogy egy fiú és egy lány éppen vadul csókolóznak, amikor megjelenik a másik lány, ő szólítja meg a pár női tagját. A férfi, akit Marcosnak hívnak döbbenten veszi észre a tőlük néhány méterre álló barátnőjét.

- Ruth? - kérdezi döbbenten. A másik lány közben kibontakozik az öleléséből, és így szól:

- Igen, én meg Raquel. Bocs, hugi - teszi hozzá mosolyogva -, de nem tudtam ellenállni.

Másodszor is hallotta azt a nevet, amit már Edna is említett.

Mit is mondott róla? Ritka utálatos egy nőszemély, a későbbiekben még baj lehet vele.

Ami a filmből eddig kiderült, pontosan alátámasztotta ezt a képet. Raquel és Ruth ikertestvérek, Ruth a jó, Raquel a rossz. Ruth beleszeret Marcosba, Raquel pedig kihasználva a hasonlóságot elcsábítja a férfit, csak úgy a saját maga szórakoztatására.

Ahogy tovább haladt előre a cselekmény, előkerült Clarita asszony is, ő Marcos anyja egy kedves, határozott, de kissé távolságtartó úri nő. Megjelenése csak még jobban megerősítette Adelaidet abban az elképzelésben, hogy anyjának a többi személyisége "A homok titkaiból" jött. Biztos, ami biztos, másnap még megnézett néhány epizódot, és úgy tűnt igaza van.

Dr. Reder azt mondta kedden bármikor mehetnek, ezért a tíz órát célozta be. Ahogy sejtette, nem volt egyszerű, Clare ugyanis újra bejelentette, hogy nem hajlandó diliházba vonulni. Hiába volt minden beszéd, hogy nem diliházba mennek, hanem csak egy vizsgálatra, ő csak kötötte az ebet a karóhoz, mert, hogy azt a szegény Billy Monarrezt is félrekezelték.

Azt a szegény gyereket úgy látszik, folyton félrekezelik.

Végül beadta a derekát, amikor Adelaide megfenyegette, hogy hazaviszi magával a Homokot. Az autóban egész úton nem szólt egy szót sem, sértődöttségén Dr. Reder sem sokat segített.

Adelaide már hétfőn felhívta telefonon, és vázolta a lehetséges helyzetet. A doktor nagyon érdekesnek és szórakoztatónak találta, ami egy kicsit azért bosszantó volt. Kedden csaknem három órán át beszélgetett Clare-rel, közben Adelaide tett egy sétát a környéken, majd beugrott egy étterembe ebédelni.

Dr. Reder nem árulta el, milyen módszereket alkalmazott, de végül széles mosollyal közölte a három órás foglalkozás eredményét: amikor Joey elhagyta őket, Clare-t nagyon nagy megrázkódtatás érte. Ennek hatására jelentkezhettek a különböző személyiségek, akik azért a sorozatból vannak, mert Clare azokban az időkben volt igazán boldog, és tudat alatt ezt az elveszett boldogságot keresi. Azért a gonosz Raquel a domináns, mert így próbál védekezni a további lelki sérülések ellen.

Ezután felírt néhány gyógyszert, köztük egy erős nyugtatót, írt egy beutalót a Reder Szanatóriumba, ahol éppen a Clare-hez hasonló betegeket gyógyítják, majd kiállított egy szép összegről szóló számlát és útjukra engedte őket. Közben végig úgy viselkedett, mint aki nem teljesen normális, volt, hogy még ugrált is örömében, amikor olyan dolgot hallott, ami tetszett neki.

Adelaidet eléggé bosszantotta ez az egész helyzet, mert sokat fizetett, és a doktor semmit nem tett hozzá ahhoz, amit ő már korábban kitalált. Ha ez még nem lett volna elég, Clare jól megsértődött. Kikérte magának még a feltételezést is, hogy ő egy sorozatot játszik el egy személyben, mint valami amatőr színtársulat, majd bejelentette, hogy nincs az a hatalom, ami őt egy diliházba kényszeríthetné, főleg nem egy sarlatán szava. Ez volt az utolsó, amit mondott, a nap hátralevő részében nem szólt egy szót sem.

Szerdán már hajlandó volt tőmondatokban beszélni a lányához, csütörtökön reggel pedig Adelaide úgy döntött, hogy ebből elege van, és hazamegy. A szabadság alatt egyáltalán nem pihentető egész nap Clare kummogását nézni. Anyjánál ez az állapot eltart még egy darabig, majd megbékél, és minden visszaáll a rendes kerékvágásba. Csak kár, hogy ez éppen most történt.

Az autóban be volt kapcsolva a rádió, és hazafelé is a már jól bevált jazz zenét sugárzó adót hallgatta. Tizenegy óra volt, éppen híreket mondtak:

- Negyvenkettőre emelkedett a tegnapi robbantásos merénylet halálos áldozatainak a száma, amikor ma délelőtt meghalt az a nyugdíjas asszony, akit válságos állapotban szállítottak kórházba. Mint már korábban hírül adtuk, tegnap nem sokkal déli tizenkettő előtt robbanás történt a vasúttársaság Oceanic Intercity járatán. A detonáció a középső kocsiban következett be, amikor a vonat az irodaházak közötti magas pályán haladt. A robbanás következtében a kocsi kisiklott, és magával rántva a szerelvény többi részét is, a pálya alatti étteremre zuhant. A hatóság azonosította a merénylőt, aki a katasztrófában életét vesztette.

Atya Úr Isten! Negyvenkettő?!

Adelaide egészen megborzongott. Nem akarta elhinni, hogy ez valóban megtörténhet. Lehetnek emberek ennyire elvakultak, hogy vélt vagy valós sérelmekért, kétes értékű célokért képesek a saját, és további negyvenkét ember életét feláldozni?

Biztosan egy keleti volt!

A gondolatra rögtön elszégyellte magát. Nem szerette az általánosítást, embercsoportok kollektív megbélyegzését, de néha, a mostanihoz hasonló esetekben be-becsúszott egy-egy ilyen ellenséges gondolat.

A következő hírekben valamit még beszéltek a SilverSky Corp. és a Peraklang IT részvényeiről, talán összehasonlították őket, de Adelaide nem figyelt oda, még nem sikerült egészen feldolgoznia az előző információt. Ezt követte néhány bulváros pletyka, időjárás, végül visszatértek az adó fő profiljára, újra megszólalt a jazz, és ki is tartott egészen hazáig.

Hazaérve örömmel tapasztalta, hogy Hodge már nincs a házban. A tartalék kulcsot visszaadhatta Leslienek, majd elkéri, amikor legközelebb találkoznak. A csomagjait letette az előszobában, majd leült a díványra. Az utazástól eléggé elfáradt. Igazából fáradtabbnak érezte magát, mint a szabadsága kezdetén. Végignyúlt a díványon.

Ez aztán szar egy hét volt!

Eszébe jutott, hogy talán le kellene vetnie a kabátot, de nem volt kedve felkelni. Ekkor megakadt a szeme a számítógépen, és rögtön eszébe jutott az egy hetes ingyenes SilverNet hozzáférés, amit még nem használt ki teljesen. Nagy nehezen összeszedte magát, feltápászkodott és bekapcsolta a gépet. Visszament az előszobába, a kabátot a fogasra akasztotta, a csomagokat pedig bevitte a nappaliba, habár semmi hangulata nem volt kipakolni. Eléggé nyomott kedvében volt, úgy érezte jól esne egy fürdő. El is indult a fürdőszobába, hogy megengedje a csapot, az ajtóban azonban megtorpant, mert a szeme sarkából észrevett valamit.

Visszafordult a számítógép felé, és megállapíthatta, hogy az előbb jól látta, amit látott. Az automatikusan elinduló böngészőben nem várt hírek nagybetűs címét olvasta:

"Újabb titokzatos eltűnések a SilverSky-nál".

Leült a monitor elé, és elkezdte olvasni a cikket, amely szerint újabb rejtélyes eltűnések történtek a vállalat háza táján. Ezen a ponton a szerző megemlékezett a korábbi állítólagos áldozatokról, majd rátért C. Helper esetére, aki a SilverSky Corp. egyik középvezetője volt, és aki állítólag éppen eltűnése előtt jelentette be, hogy megdöbbentő dolgokat hoz nyilvánosságra, amint megszerzi a szükséges bizonyítékokat. C. Helper eltűnésével viszont semmi sem derült ki, ezért a szerző találgatásokba fogott. Az elmélete szerint új, és nagyon veszélyes technológia kifejlesztéséről van szó, amivel a vállalatot vissza akarják rántani a csőd széléről.

Adelaide nagyon elcsodálkozott, olyan érzése volt, mintha péntek óta lemaradt volna valamiről. Akkor egy másik cikkben hozsannákat zengtek a SilverSky-ról, most meg már csőd közelben van. De mintha az autóban is azt hallotta volna, hogy minden a lehető legnagyobb rendben, jobban nem is mehetnének a dolgok.

A hír alatt cikkajánlókat talált, ezek olvasásával folytatta. A továbbiakban megtudta, hogy egyre több keleti vállalat dönt a nyugati irányú terjeszkedés mellett, illetve bíróság elé állítottak nyugati befektetőket törvénytelen ingatlanügyleteik miatt. A cikk alatt további hivatkozásokat talált, ezek szerint a Pereklang IT önkéntesei adományokat gyűjtöttek, de a részleteket már nem olvasta el. A rendőrségi híreket pénteken még reklámozták, most úgy kellett keresni, de a köztéri kamerák felvételeit már meg sem találta.

Az előbbi érzés csak még jobban felerősödött. Mintha megfordult volna a világ. Egyértelműen nem mondták ki, de a sorok közül kiolvashatta a szerzők véleményét, ami szerint keleten minden fejlődik, míg a nyugati világ hanyatlóban van.

Elgondolkodva állt fel a géptől. Most már biztos volt benne, hogy utánanéz a Peraklang árainak. Ha igaz, amit olvasott, akkor pénzkidobás előfizetni a SilverNetre, hiszen ha csődbe mennek, akkor ugrik a befizetett összeg, ami viszont nem kevés.

Bement a fürdőszobába és megnyitotta a csapot. Amíg a meleg víz gyűlt a kádban visszaült a monitor elé, hogy megnézze, mi minden változott a világban az elmúlt hét alatt. Rákeresett Bella Lukaszevszkire, akit korábban agyon dicsértek a csodálatos alakításai miatt. Az eredmény pontosan beilleszthető volt az eddigi analógiába.

"Bella Lukaszevszki botrányos alakítása Oscart ért" hangzott a cím. A cikket már régebben írták, a színésznő alakítását lehordták benne a sárga földig. A díjazását az Akadémia legnagyobb tévedésének nevezték, és politikai okokat gyanítottak a háttérben. A cikk alatt lehetőség nyílt véleménynyilvánításra is, ahol a fórumozók elég rendesen egymásnak ugrottak.

Legalább ebben nem változott semmi - gondolta. Elolvasott néhány hozzászólást, de amikor már személyeskedésbe csapott át a vita, inkább kikapcsolta a számítógépet. Túlságosan fáradtnak érezte magát a netezéshez. Közben a kád már csaknem megtelt. Elzárta a csapot, majd ledobta magáról a ruhákat és befeküdt a forró vízbe. A fárasztó hét után jólesett ez a kis lazítás. Hamar elálmosodott, néhány percre talán el is aludt. Félórát ült a vízben, közben a gondolatai a munkája felé kalandoztak. Még néhány cikket meg kellene írni Lizzy listájáról, amíg még van SilverNet. Most nem szívesen állt volna neki, túl fáradt volt hozzá. Végül úgy döntött, hogy ma már nem foglalkozik vele, majd a hétvégét erre szánja. Még csak három napot használt el az egy hetes ajándék SilverNetből, ha majd újraindítják a hozzáférést, még mindig lesz négy napja. Ha naponta egy cikket megír, már az is nagyon megkönnyíti a munkát, aztán pedig minden visszatér a régi kerékvágásba. Újra elhatározta, hogy utánanéz az előfizetési díjaknak, de úgy sejtette, a továbbiakban kénytelen lesz nélkülözni a SilverNetet, mert a SilverSky az árakat nem huszadrangú újságírók fizetéséhez szabta.

Egy kicsit eljátszott a gondolattal, hogyan lehetne minél tovább húzni az ingyenes használatot. Ha csak szombaton kérné az újraindítást, megírna két cikket, majd felfüggesztetné szerdáig. Kedden úgyis be kell mennie a szerkesztőségbe. Szerdán is megírna két cikket, majd szombatig újabb szünet. Ezzel a módszerrel további két héttel meg lehetne toldani az ajándék hetet. Azokon a napokon, amikor szüneteltetné "szabadságon" lenne, de itthon ám, nem az Arany-völgyben. Jóleső érzés töltötte el, amint elképzelte, hogy tíz óra körül felkel, megissza a kávét, délelőtt sétálgat a városban, betér néhány butikba csak úgy nézelődni, délben együtt ebédelnek Richarddal, délután pedig... A délutánokra még nem volt terve, de biztosra vette, hogy feltalálná magát. Nagyon csábító volt a gondolat, hogy még egy kicsit letérjen a helyes útról, mert Lizzy persze minderről semmit sem tudna. Az utolsó cikk miatt nem hívta, úgy tűnik elhitte, hogy Adelaide személyesen is járt az Aqua-Cityben. De azért nem árt az óvatosság.

Ha megtudná, hogy átverem, talán gutaütést is kapna.

Már a gondolattól is kicsit jobb kedve kerekedett. Így már nem is esett olyan nehezére, meghozni a döntést.

Igen! Csak szombaton kérem az újraindítást. Csak szombaton... szombaton... Akkor eddig mit néztem?!

A felismerés hirtelen jött. Ő itt azon gondolkodik, hogy mikor kapcsoltassa vissza, miközben alig egy fél órája már használta is. Pánikszerűen kiugrott a kádból, gyorsan megtörölközött magára kapta a fürdőköntösét és már futott is vissza a számítógépéhez.

Ezek a hülyék visszakapcsolták, pedig még nem szóltam!

Bekapcsolta a gépet. Az előbbi nagy nyugalomnak és békességnek nyoma sem maradt. Helyette csak dühöt érzett, hiszen ha újraindították a SilverNetet, akkor az is lehet, hogy már csak egy napja maradt. Néhány másodperc elteltével megjelent a képernyőn a szokásos üdvözlő szöveg, ami ezúttal nem is volt annyira szokásos:

"Üdvözöljük a Peraklang Information Technology Hálózatán!"

Adelaidenek leesett az álla. Hamarosan automatikusan elindult a böngésző program, megjelent a képernyőn a korábban beállított kezdőlap.

Igen, ez nem az Ász. Észre sem vettem.

A Központi Hírhivatal honlapja köszöntötte, de nem őt, hanem egy Hodge Mostafavi nevű felhasználót. Rövid gondolkodás után beugrott, hogy ő Leslie barátnőjének a keleti ismerőse, aki néhány napig a lakásban lakott. A férfire jól emlékezett, bár a nevet nem sikerült rögtön beazonosítani. Viszont Leslie említette, hogy számítógépen szeretne dolgozni, amíg Nyugaton van, ezért is költözött végül hozzá.

Lassan visszanyerte a nyugalmát, hiszen úgy tűnt, SilverNet ügyben eddig minden rendben. Nagy érdeklődéssel kezdett kattintgatni a számára új rendszerben. Látszatra csaknem teljesen úgy nézett ki, mint a SilverNet, a híroldalt böngészve viszont azt vette észre, hogy a már ismert hírek kicsit másképpen hangzanak, mintha egy másik világról szólnának. Ami a SilverNeten jó volt, a Peraklang Hálózat mindig rossz színben tűntette fel, és igaz volt fordítva is. A bevándorlók megkülönböztetése elleni tűntetést a Központi Hírhivatal provokációnak nevezte, az ellendemonstrálók és a rendőrök összecsapásából főleg a rendőri túlkapásokat emelte ki. A szerző fényképeket közölt a később felgyújtott kukákról, miközben értetlenségét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy miért is vannak a kukák az utcán, amikor aznap nincs szemétszállítás. A cikk itt egy merész következtetéssel újra a provokációhoz kanyarodott vissza.

Itt is volt bűnügyi rovat, amit újra megnyitott. A hírek többnyire keleti bűncselekményekkel foglalkoztak, tényszerűen, fényképek nélkül.

Megint eszébe jutott Bella Lukaszevszki, aki Nyugaton ünnepelt színésznő, Keleten tehetségtelen ripacsnak számít. A róla szóló cikket nem olvasta el újra.

A gazdasági hírek jóformán másról sem szóltak, mint a Peraklang IT szárnyalásáról. Több cikkben is foglalkoztak a gazdasági csodával, külön kiemelve, hogy ezt az eredményt egy olyan közegben érte el, ahol virágoznak a kisvállalkozások. Ellenben a SilverSky Corp. Nyugaton mindent letarolt, agresszív terjeszkedése miatt alig maradt mellette más vállalat, most mégis a csőd szélén támolyog. A szerzők mindegyik cikkben felhívták a figyelmet arra a veszélyre, amit a nyugati cég keleti térnyerése jelentene. A hírek mellett az oldalsávban felbukkanó reklámadakozásra buzdította a netezőket, az így összegyűlt összeget a Peraklang munkatársai juttatnák el a vonatbaleset túlélőinek, valamint az áldozatok családjának.

A vonatbaleset!

Nem kellett sokáig keresnie, a szerdai hírek között megtalálta a "Robbanás a vonaton" címet viselő rövid cikket. Egy kattintással megnyitotta, a látottaktól azonban tátva maradta szája. A néhány soros hír a következőképpen szólt:

"Szerdán, nem sokkal a déli órák előtt öngyilkos merénylő robbantott az Oceanic Intercity-n. Rendőrségi feltételezések szerint a merénylet célpontja az ismert drogbáró, Iago Toothaker volt. Az ismert bűnöző abban az étteremben ebédelt, amelyre a detonáció következtében a szerelvény rázuhant. Az ezrek életét tönkretevő maffiózó nem élte túl a merényletet."

Iago Toothaker? Úgy tudtam, ő egy bankár.

Ezt a nevet eddig többnyire gazdasági hírekben hallotta, de többször megjelent különféle alapítványok támogatójaként is.

A cikk alatti hozzászólások megdöbbentőek voltak. Az áldozatokkal csak kevesen törődtek, a hozzászólók többsége úgy tekintett az eseményre, mint örömhírre. Egy veszélyes bűnözővel kevesebb lett, hogy mi volt az ár, az nem számít. A vélemények között volt egy, amit csupa nagybetűvel írtak:

"RÉSZVÉTEM AZ ÁLDOZATOK HOZZÁTAR-TOZÓINAK. VÍGASZTALJA ŐKET A TUDAT, HOGY HALÁLUK NEM VOLT HIÁBAVALÓ!"

Minden halál értelmetlen! - gondolta, majd felállt a számítógéptől. Kiment a konyhába egy pohár vízért, közben folyamatosan zakatolt az agya. Össze volt zavarodva, megpróbálta rendezni a gondolatait. Újra végiggondolta, hogy mit is tud. Létezik két vállalat, amik netes hozzáférést biztosítanak. Bárki előfizethet bármelyikre, de úgy alakult, hogy a SilverSky szinte teljesen lefedte a nyugati piacot, ugyanezt tette a Peraklang Keleten. A hálózatok tudomása szerint nem átjárhatók, a Peraklang Hálózat használói nem férnek hozzá a SilverNethez, és fordítva is igaz. Azt is tudta, hogy a SilverSky ellenőrzése alatt tartja az általa szolgáltatott oldalakat, a híreket pedig csak a cég alkalmazásában álló újságírók szerkeszthetik. Ő is volt több állásinterjún, a központi irodaépületbe kellett mennie, ahol a kapott jelentkezési lapot kellett kitöltenie. A kérdőíven a jelentkező tanulmányain és munkatapasztalatán kívül részletekbe menően vizsgálták a leendő munkatárs személyiségét. Állítólag személyesen a vezérigazgató választotta ki a szerencséseket. Adelaide nem kellett nekik, jobb híján így lett Lizzy munkatársa és az "Utazz velem!" rovat szerkesztője.

Eddig csak egy napig használta a SilverNetet, de eszébe sem jutott megkérdőjelezni az olvasottak valóságtartalmát. Most meg itt vannak a Peraklang hírei, teljesen más szemszögből közelítik meg a történteket. Ha először ezeket olvasta volna, mindenről teljesen más lenne a véleménye.

Ha találkoznék valakivel, aki a Peraklang Hálózatot olvassa, akkor azzal nagyon komoly vitáink lennének.

Megivott egy pohár vizet, majd visszaült a számítógéphez, hogy tovább böngésszen. A vonatbaleset oldala időközben automatikusan frissült, az ajánlók között új weblapok jelentek meg.

- "A merénylő családja semmit sem sejtett" - olvasta hangosan a címet. Egy kattintással megnyitotta az oldalt, a látottaktól pedig majdnem hanyatt esett. A szöveget el sem olvasta, minden figyelme arra a fényképre irányult, ami az állítólagos merénylőt ábrázolta.

- De hát ez... ő... ez... - a fotóról Hodge nézett vissza rá, a férfi, akinek kölcsönadta a lakását, és aki itt felejtette a Peraklang hozzáférését. A képaláírás tökéletesen illeszkedett a cikkek íróinak véleményébe:

"Merénylő, vagy hősi halott?"

A Hodge fotója okozta első sokkot fokozatosan izgatottság váltotta fel. A már majdnem elfelejtett oknyomozó énje kezdett újra feléledni.

Itt valami nagy átverés van!

Még csaknem egy órát böngészte a Központi Hírhivatal híreit, de azt kellett tapasztalnia, hogy a tudósítások nagyobb része mégis csak Keletről szól. Bekapcsolva hagyta a számítógépet, felöltözött, és közben azon gondolkodott, hogyan juthatna hozzá a SilverSky Corp. által szerkesztett hírekhez. A SilverNet egyelőre szóba sem jöhet, a visszakapcsolása a Peraklang Hálózat elvesztésével járna. Egy profi informatikus valószínűleg megoldaná, hogy mindkettőt el lehessen érni, de Adelaide inkább nem akart szólni senkinek, végül is az, hogy most megvan neki a Peraklang Hálózat, nem egészen szabályos.

Tévén sem nézheti a híreket, mert az még Clare-nél van az Arany-völgyben. Megvan viszont a rádió az autóban. Keresett néhány üres lapot meg egy tollat, és lesétált velük a parkolóba.

A következő órákat jegyzeteléssel töltötte. Megkereste az egyik olyan rádióadót, ahol egész nap folyamatosan hírek és különféle elemző műsorok mennek, és lejegyzetelt mindent, amit fontosnak tartott, mindent, amit a nyugati világra jellemző módon tálaltak. Amikor beteltek a lapok, felment a lakásba, hogy újakat hozzon, előtte még megevett egy szendvicset, amit a hűtőszekrényben talált maradékokból készített. Utána visszament az autóhoz, és késő estig tovább jegyzetelt. Sötétedés után felkapcsolta az utastérben a kislámpát, de nem látott túl jól a fényénél, a szeme elég hamar meg is fájdult, így reggelig felfüggesztette a rádióhallgatást.

Másnap korán kelt, és délelőtt még jegyzetelgetett, amíg egyszer csak meg nem szűnt a vétel. A SilverSky pontosan betartotta az egy hetes ingyenes használatot. A rádióról hét nappal a megjelenésük után újra eltűntek a tematikus adók. Úgy sejtette, a tévén sem lehet már befogni mind az ötszáz csatornát.

Szívet melengető érzés volt arra gondolni, hogy Clare talán éppen a Nefelejcs TV-n nézte a Nicolas legújabb részét, és most zavarodottan nyomogatja a gombokat a távirányítón, közben pedig nem érti, miért ment el a kép.

A lakásba visszatérve kissé ostobának érezte magát, mert rájött, hogy a hifibe épített rádióról teljesen megfeledkezett. Nem kellett volna az egész napot az autóban tölteni, jegyzetelhetett volna a lakásban is. De már késő volt, a benti rádióról is eltűntek a tematikus adók.

A munka további része már gyorsabban ment. A lejegyzetelt híreket megkereste a Központi Hírhivatal hírei között, és összehasonlította őket. Nem volt meg mind, a kevésbé jelentős nyugati eseményekről nem tudósítottak. Amiről igen, azt megint teljesen más megközelítésből tették. Péntek este Adelaide elégedetten állt fel a számítógép elől.

Valamelyik nem mond igazat. Rájövök, és ez lesz az én nagy sztorim.

Az izgalomtól teljesen felpörögve beütötte Lizzy számát a mobilján.

- Halló! Adelaide vagyok.

- Szervusz, gyönyörűm! - köszöntötte Lizzy örvendezve. - Hazaérkeztél? Jól érezted magad a Sziklás-hegységben? Úgy hallottam sikerült szép időt kifognod.

- Jól, igen - hazudta, holott még egy percet sem foglalkozott a Sziklás-hegységben "eltöltött" hétvégével. - Nem is ezért hívlak. Véletlenül ráakadtam egy nagyon jó sztorira.

- Ne is folytasd! Csak azzal törődj, amit mondtam. Vagy rajt van a listán?

- Nem, Lizzy! Nincs rajt a listán, nem is utazással kapcsolatos, de ha igazam van, akkor egy nagy disznóságról ránthatnánk le a leplet. A SilverSky és a Peraklang...

- Tudod jól, hogy ezt nem szeretem! Mi csak egy kis női magazin vagyunk, és...

- De ezzel nagyok lehetnénk! Talán még a nagy híroldalak közé is beléphetnénk.

- A Mi nők magazin, mint nagy híroldal? Hát ez vicces lenne.

Adelaide kezdett dühbe jönni.

- Bent vagy még? Bemegyek és elmondom személyesen.

- Mikor? Most? Már kezd sötétedni.

- Most rögtön indulok. Elmondok mindent részletesen, és majd utána mondj nemet, ha tudsz!

Az asztalról felmarkolta a jegyzeteit, begyűrte a táskájába, és futva indult az ajtó felé. Még életében nem érezte magát ennyire elevennek. Szinte repült lefelé a lépcsőn az autóhoz, amikor egy közjáték megállásra késztette.

Kilépve a lépcsőház ajtaján annyit látott, hogy egy számára ismeretlen, jól öltözött, férfi egy óriási pofont adott Basilnek, amitől a szomszédja elterült a földön.

- Hé! Mi a fenét csinál!

A férfi nem zavartatta magát, és egy jó nagyot belerúgott a még mindig fekvő Basilbe.

- Ne szólj közbe, kislány! - újabb ütésre készült, de Adelaide elkapta a csuklóját.

- Hagyja abba! Fejezze be, mert rendőrt hívok. Mit képzel, ki maga?

A jólöltözött ember a határozott fellépéstől meglepetten fordult vele szembe.

- Ha éppen érdekli, a nevem Neil Kinsolving. Engedje el a kezem! - kirántotta a kezét Adelaidéből. - Talán a rokona, hogy így szívén viseli a sorsát? Mert akkor kifizethetné a kárt, amit ez a debil okozott.

Az autójára mutatott, gyönyörű, ezüst fényű cabrio állt mellettük, az oldalán egy méter hosszú világosabb vékony csíkkal. Talán egy vicces kedvű gyerek karcolhatta végig egy érmével.

- Neeee! - tiltakozott Basil.

- Nem ő volt. Sohasem tenne ilyent.

- Láttam! - erősködött Kinsolving. - A kis köcsög itt bujkált a kocsim mögött. Amikor rákiabáltam megpróbált meglépni, akkor vettem észre, hogy mit csinált.

Hogy a szavainak nagyobb nyomatékot adjon ököllel a már majdnem álló Basil arcába ütött, aki ettől újra elesett, majd elsírta magát. A szeme alatt rögtön véraláfutások keletkeztek. Kinsolving hangos nevetésbe tört ki:

- Fuss anyádhoz, ott pityeregj tovább, kis buzi!

Adelaide agyát elöntötte az indulat, félrelökte a férfit, aki nekiesett az autójának.

- Ne lökdösődj anyukám, mert te kapod a következőt! - fenyegetőzött Kinsolving.

- Ide figyeljen! - Adelaide lázasan kutatni kezdett a táskájában. - Ide figyeljen, maga láthatóan gazda, ámde idióta barom. Itt a névjegykártyám.

A kártyán a neve, beosztása és telefonszáma volt csak olvasható.

- El tudjuk intézni ezt az ügyet ketten is. Holnap hívjon fel, akkor majd időt szakítok magára és az autójára. Ma nem!

A férfi megvonta a vállát.

- Ha ki akar fizetni egy vagyont, az a maga baja.

Beszállt az autójába, de mielőtt elhajtott volna, búcsúzóul még odakiáltott Basilnek:

- Menj haza, hülye gyerek!

Amikor kettesben maradtak Adelaide felsegítette szomszédját.

- Jól van? Ne hívjak orvost?

- Ne... Nee... - próbált meg beszélni, de alig kapott levegőt. Együtt felmentek a lépcsőn. Basil keze annyira remegett, hogy Adelaidenek kellett a kulcsot a zárba tenni. Nagyon dühös volt, és közben tehetetlennek is érezte magát. Nem értette, hogyan történhetett meg mindez.

Az ilyen vadbarom egyáltalán minek él?

Betámogatta szomszédját a hálószobába, és lefektette az ágyra.

- Biztosan nincs szüksége valamire? Nekem most el kell mennem egy kis időre, de hazafelé újra benézek.

- Köősz - felelte Basil alig hallhatóan.

Adelaide lesétált a lépcsőn, közben legszívesebben ő is elsírta volna magát.

XIII. Basil

Már egy órája feküdt az ágyon. Újra és újra felidézte emlékezetében a történteket. Mi is volt itt egy órával ezelőtt? Hogyan történhetett meg pont vele?

Ma is, mint minden nap elsétált a bevásárlóközpontba, és mint a legtöbb esetben, ma sem vett semmit. A parkon keresztül ment haza, hogy megnézhesse a madarakat. Úgy tűnt minden rendben lesz, már a ház előtt járt. Akkor vette észre a kis csillogó érmét az ezüstszínű autó mellett. Lehajolt érte, aztán meghallotta annak az embernek a kiabálását. A férfi felé futott, majd megütötte. Közben folyamatosan üvöltözött valami karcolásról a kocsi oldalán, de nem igazán értette, miért őt bántja ezért, hiszen nem ő tette.

A következő pillanatban valahonnan előkerült Adelaide, de ő sem tudta megfékezni a megvadult férfit. Jött még néhány rúgás, ütés. A sérülései nem voltak súlyosak, de a lelkivilágába rendesen beletaposott ez az ismeretlen.

De miért is csodálkozik? A történtek tökéletesen beleillenek a képbe. Miért történhetett meg mindez? Mert ilyenek az emberek. Ez a fickó csak azért érezte magát ilyen bátornak, mert egy fogyatékossal került összetűzésbe. Ha egy kigyúrt gengszterképű alak járt volna arra, vagy egy jól öltözött üzletember, valószínűleg nem mert volna szólni, vagy ha igen, akkor sem fajult volna verekedésig az ügy.

De hát nem ugyanez megy minden nap? Nem csak ütésekkel és rúgásokkal lehet sérülést okozni, ugyanakkora kárt tehetnek a szavak is: a lekezelő viselkedés azoktól, akik többnek képzelik magukat, pedig nem azok; a viccesnek szánt bekiabálások, amiket csak azok a bátrak engedik meg maguknak, akik kellő támogatást éreznek a hátuk mögött. Vannak kivételek, mint Adelaide is, akiknek a kedvessége sok mindenért kárpótolja, de mindent nem lehet elfelejteni.

Basil már évek óta nem mutatta ki igazi érzéseit, nem is tehette, a külvilág felé fenn kellett tartani az illúziót. A sok kisebb-nagyobb negatív hatás azonban folyamatosan halmozódott. Emlékezett minden egyes sértésre, célzásra, lesajnáló tekintetre, amit fogyatékosként kapott. A mai esettel viszont túlcsordult a pohár, átszakadt a gát. Majd szétfeszítette az indulat. A ház előtt sem a fájdalomtól, vagy a félelemtől jöttek ki a könnyei, hanem a haragtól, amit az eddig elfojtott érzelmek csak felerősítettek. Hogyan bánhatnak így egy emberrel, akit előtte még soha nem láttak. Mi vezethet ide? Békében kellene élni, még akkor is, ha nem ismerik egymást.

Ismerjük egymást? - Basil felült az ágyon. Az a fickó talán mégsem annyira ismeretlen. A nevét mindenesetre elárulta. Zavarodott tekintettel lassan az ablakhoz botorkált, és behúzta a függönyt. Ezután körbejárta az egész lakást, és minden ablakot elsötétített. Miután a külvilágot teljesen kizárta gyors léptekkel a konyhába ment. A sütőből kivette az ott rejtegetett laptopot, letette a konyhaasztalra és bekapcsolta. Amíg a programok lassan betöltődtek átment a fürdőszobába, hogy megmosakodjon. Ijesztő volt, amit a tükörben látott: véraláfutások a szem körül, odaszáradt vér az orra és a szája alatt.

Lemosta a koszt és a vért, rendbe szedte magát, amennyire lehetett. Mire végzett, a jóindulatú, kedves fogyatékosból semmi nem maradt. A tükörből egy villogó tekintetű, bosszúra szomjazó alteregó nézett rá vissza.

Egy vagyonba került az autód, igaz, Neil? Lesz még súlyosabb problémád is ma este!

Mielőtt visszatért a konyhába, elindította a hifit, ami a korábban behelyezett DSD lemezről a kedvenc zenéit kezdte játszani. Hallgatta néhány percig, de most még ez sem hozott megnyugvást. Visszatért a konyhába, ahol a laptop képernyőjén a szokásos felirat várakozott:

Itt a Járőr! Segíthetek?

Azonosító:

Jelszó:

Segíthetsz, mint mindig!

A szükséges adatokat megadva belépett a programba. A következő pillanatban pedig ott állt előtte a teljes SilverNet jelszavaktól és kódoktól akadálymentesítve.

Neil Kinsolving - beírta a nevet a keresőbe. Csaknem ötven közösségi oldalról érkezett több száz találat. Nem kellett sokáig keresgélnie, habár egyesével is szívesen végignézte volna mindet. A fénykép alapján azonosította be az emberét. Ezt az arcot még sokáig nem felejti el.

A Hive közösségi oldal hozta a legtöbb információt a keresett Neil Kinsolvingról. Születési adatok, telefonszám, e-mail címek, lakcím... Az összes lakásának a címét megadta, Basil nem hitt a szemének.

Ez a barom még a bankszámla számát is közzétette!

Ott volt még egy szokásos tucatbölcsesség a "Magamról" rovatban, jó néhány helyesírási hibával. A munkahelyek rész gyanúsan üres volt. Iskoláihoz csak ennyit írt: É.L.E.T. Viszont rengeteg fényképet rakott fel magáról, amiket négy csoportra osztott. Az elsőben minden fotón egyedül szerepelt, többnyire napszemüvegben, kigombolt ingben. A fényképek jó részén látszott, hogy hozzáértő fényképész készítette.

A második csoportba a barátnőivel készült képek kerültek. A lányok száma arra engedett következtetni, hogy Mr. Kinsolving nem igazán híve a tartós kapcsolatoknak.

Külön kategóriába kerültek a házáról, és lakásairól készült fotók. A legnagyobb városokban voltak lakásai, de lehetett itt még néhány tengerparti nyaralót is találni. Basil el sem tudta képzelni, hogy egy ilyen gazdag embernek mi dolga lehetett a környékükön.

Végül külön csoportban voltak az autók. Tizenöt méregdrága kocsi fotói sorakoztak itt, köztük a már jól ismert ezüstszínű cabrioé is. Aki minden fényképen szerepelt, így kapcsolva őket egységes sorozattá, maga Kinsolving volt.

Ez a fickó szerelmes magába!

Basil újra visszatért a közzétett bankszámlaszámra. A Járőr keresőjébe átmásolta, és egy másodperccel később ott is volt a Nyugati Kereskedelmi Bank online felületén. A terv már összeállt a fejében. A Járőr arcfelismerő programjába átmásolt egy fényképet Kinsolvingról, és elindította a keresést, amely során a program a műholdak, térfigyelő és biztonsági kamerák segítségével Nyugaton bárkit megtalálhatott.

A férfit végül egy bár kamerája találta meg. A sokadik töményen lehetett már túl, Basil erre következtetett a pulton sorakozó üres poharakból. Jobbján és balján is két-két csinos fiatal lány tüsténkedett. Közöttük Kinsolving igazi alfahímnek érezhette magát. Közel álltak a kamerához, Basil mindent jól láthatott.

Egy utolsó kísérletet tett arra, hogy megnyugodjon és elfelejtse az egészet. Hallgatta a zenét, de az megbékélés helyett inkább megerősítette szándékában. A hifi éppen egy régi John Murphy számot játszott: The Surface Of The Sun. A Nap felszíne. Kellően feszültséggel telített, ugyanakkor felemelő. Felemelő, mint a győzelem, ami Basil számára nem volt kétséges. A legérzékenyebb pontján támadja majd az ellenségét, mert annak tartotta. Ellenségnek, akinek a vérét kívánta. Azt nem kaphatja meg, tudta jól, ezért a pénzét célozta be.

Kinsolving bankszámlaegyenlegét egyszerűen átírta nullára. Utána pedig várta a hatást, ami nem is maradt el. A kamera által közvetített képeken jól láthatta, amint a férfi előveszi a mobilját, és elolvassa a banktól kapott sms-t. Leírhatatlan volt a látvány, ahogy az arckifejezése fokozatosan megváltozott. Dühösen beütött egy számot, majd hevesen gesztikulálva beszélni kezdett valakivel. Basil azt gyanította, hogy most hívta a bankot. A következő hívásokról nem sejtette, hogy kivel beszélt, de láthatóan egyre jobban pánikba esett. A lányok egyre távolabb húzódtak tőle. Az egyik közelebb hajolt hozzá, talán azt kérdezte, mi a baj, de Kinsolving ingerülten félrelökte.

Amikor hifiről szóló zenébe bekapcsolódott a zongora szólam, a lányok mérgesen felálltak, és magára hagyták a dühöngő fickót. Még egy gyors hívást lerendezett, közben kigombolta az ingén a felső két gombot.

Basil abban a pillanatban a halálát kívánta, ami lehetőleg sok szenvedés után következzen be. Emlékeiben újra megjelentek a délutáni események. Kimondhatatlanul nagy elégtételt jelentett a pánikba esett Kinsolving látványa.

Remélem, tartozol a maffiának!

A zenekar elhalkult, csak szívdobogásra emlékeztető ütemes dobszó hallatszott. A férfi ekkor kapott a mellkasához.

Tökéletes időzítés - gondolta Basil, ám ekkor észrevette, hogy baj lesz. A jelek szerint Kinsolving tényleg rosszul lett. Basil lassan átjavította a bankszámlaegyenleget az eredeti értékére, közben fél szemmel a kamera által közvetített képet figyelte. Már késő volt. A férfi megtántorodott, és a földre rogyott. Rögtön kisebb tömeg gyűlt köré. A pultos közben telefonált, talán a mentőket hívta. A mobil, amit esés közben a földre ejtett villogó fénnyel jelezte a banktól, a megváltozott egyenlegről kapott újabb sms érkezését. Az értesítés elkésett, Kinsolving nem mozdult többé.

Basil felállt az asztaltól. Ment egy kört a konyhában, majd háttal a szekrénynek támaszkodva megállt. Az agya azt súgta neki, hogy ezt ő tette, de szívében mégsem érzett semmi megbánást. Ez az ember az ellensége akart lenni, hát így járt. Ha visszamehetne az időben, újra megtenné ugyanezt. Pedig nem is Kinsolving volt a legrosszabb. Van valaki, aki előkelőbb helyen áll az ellenségei listáján. Vele sem lesz majd kíméletes.

Az asztalhoz lépett és kikapcsolta a laptopot. Nyugalmat továbbra sem talált, gondolatok tömege zakatolt a fejében, egybeolvadva a "Nap felszínének" utolsó hangjaival.

XIV. Adelaide

- Jaj, drágám! Késő van már az ilyen hülyeségekhez! - ez volt Lizzy első mondata, amikor Adelaide megérkezett a szerkesztőségbe. Meglepettnek tűnt, úgy látszott, nem hitte, hogy a lány komolyan beszélt. - Amit az előbb telefonon elmondtál, az eléggé zavaros volt, és nem is nagyon hihető.

- Neked is szia! - felelte Adelaide, de nem hagyta magát eltántorítani. Lizzy után ment, aki egy köteg irattal az irodája felé igyekezett.

A papírokat ledobta az asztalára, majd fáradtan leült a székére. Hátradőlt, nyújtózott, majd sóhajtott egyet.

- Fárasztó egy napom volt! Ráadásul ez a fejfájás is... - lassú, körkörös mozdulatokkal masszírozni kezdte a halántékát, miközben zümmögő hangot hallatott. - Elmúlik, elmúlik, elmúlik, nincs időm, elmúlik, az történik, amit gondolok, elmúlik...

Még néhányszor elismételte, közben Adelaide már teljesen elveszítette minden türelmét. Mégsem szólalt meg, mert tudta jól, Lizzy addig úgysem fog figyelni, amíg el nem végezte a fejfájáskor esedékes ezoterikus szertartást.

- Majd elmúlik - legyintett végül, és elővette az asztalfiókból a fájdalomcsillapítót. - Na, mesélj! Mi az a szenzáció?

Adelaide mosolyogva kényelembe helyezte magát az asztal másik oldalán, egy széken.

- Ha jók a megérzéseim, ráakadtam az évszázad legnagyobb átverésére. A SilverNet és a...

- Informatika? - szakította félbe Lizzy. - Ez az a téma, ami az olvasóinkat biztosan nem érdekli.

- Csak hallgass végig! Nem informatika. Úgy adódott, hogy kaptam egy hét napra szóló ingyenes SilverNet hozzáférést, ami hamarosan lejár. Eléggé szövevényes módon hozzáfértem néhány napig a Peraklang Hálózathoz is.

Adelaide rövid hatásszünetet tartott, de Lizzy láthatóan nem jött tűzbe a hír hallatán. Rezzenéstelen arccal, de mosolyogva várta a folytatást.

- Szóval nemsokára feltűnt, hogy a hírek nem stimmelnek. A két vállalat, a SilverSky és a Peraklang teljesen máshogy tálalják az eseményeket. Úgy is mondhatnám, hogy ellentmondanak egymásnak.

Újabb rövid szünet következett, majd Lizzy vette át a szót.

- Nem látom, hogy melyik rovatunkba férne el ez a cikk. Az utazásiban biztosan nem, de nem illik az életmód és az ezoterikus írások közé sem.

Adelaide nem hagyta ennyiben:

- De ez egy óriási sztori lehetne...

- Igen, egy hírmagazinnak biztosan. Mi itt egy női magazint működtetünk. A tulajdonosok nem azt várják a szerkesztőktől, hogy oknyomozósdit játszanak.

- Ennyi? - kérdezte csalódottan. - Nem írhatom meg, csak mert nem fér el a profilunkba?

- Jó, ez van! Nincs értelme vitatkozni. Az én dolgom, hogy elsősorban a tulajdonosoknak feleljek meg, ugyanis tőlük kapjuk a pénzt a működéshez. A te ambícióid, vagy a többieké nem elsődleges szempont.

- Köszi! - felelte Adelaide lehangoltan. - Azért jólesik, hogy ennyire számítok.

Lizzy rosszalló pillantásokat küldött felé.

- Tudod, hogy értem, nem kell mindjárt megsértődni! Ha olyan jó sztori, próbáld meg eladni valamelyik hírmagazinnak, az Ásznak, a Napi Hírnek meg nem tudom még minek. Viszont bizonyíték nélkül ők sem veszik meg, mert ez így úgy hangzik, mint egy összeesküvés elmélet.

- Vannak bizonyítékaim! - a jegyzeteit az asztalra dobta. - Ide kigyűjtöttem, amit tudtam. Mást sem csináltam az elmúlt napokban, mint jegyzeteltem.

Lizzy rávillantotta tekintetét, de Adelaide nem vette észre, mint ahogy azt sem, hogy ezzel az utolsó mondatával akaratlanul is elárulta magát. Keresgélni kezdett a papírok között.

- Itt van például a vonatbaleset... Igen, megvan! Az egyik azt írja, hogy merénylet történt, sok halottal.

- És a másik nem ezt mondja? - Lizzy érezhetően kezdte elveszíteni a türelmét.

- A másik is ezt mondja, de úgy állítja be, mintha az öngyilkos merénylő valami nagy hőstettet hajtott volna végre. Vagy itt van ez a másik...

Egyre zavartabban kutatott a jegyzetei között.

- Bella Lukaszevszki Oscar díjat kapott, a SilverNet szerint megérdemelten, a Peraklang azt mondja, érdemtelenül. Vagy beszélhetnénk arról is, hogy a gazdasági helyzetet miért értékelik teljesen eltérően...

- Jól van! Elég lesz! - állította meg Lizzy. - Komolyan mondom, úgy viselkedsz, mint aki ma született erre a világra. Mik a tények? Történt egy sajnálatos vonatbaleset, kiosztották az Oscar díjat, és a kiszámított gazdasági mutatószámok alapján megrajzoltak néhány grafikont. Így van?

- Igen - felelte Adelaide kelletlenül. Érezte, hogy kezdi elveszíteni a játszmát.

- Ezen felül minden az újságíró szubjektív véleménye. Az, hogy egy vénségére felkapott harmadosztályú celeb színésznőcske alakítását máshogy értékelik, teljesen természetes. Borzalmasan ócska egy film volt, de úgy emlékszem ezt mi is megírtuk. A gazdasági helyzet értékelése pedig úgy változik, ahogy a politikai erőviszonyok.

Adelaide belátta, hogy itt már több szónak nincs helye. A cikket nem írhatja meg, legalábbis nem a "Mi, nők" magazinba.

- Rendben, nem akarok én vitatkozni - Felállt, összeszedte a jegyzeteit az asztalról és a táskájába gyűrte őket. - Így nehéz elhinni, amit mondok. De ha látnád személyesen, te is belátnád, hogy igazam van.

Hirtelen eszébe jutott egy mentő ötlet.

- Tényleg! Miért nem nézed meg? Otthon még megvan a Hálózat hozzáférésem, a SilverNetet meg úgyis ismered. Láthatnád a különbséget.

Lizzy felállt az asztaltól, és tőle szokatlan, komoly hangon folytatta:

- Nem hiszem, hogy bármi érdekeset látnék. Én csak egy újságíró képzelődéseit látom, aki nem szereti a munkáját, és inkább nevetséges összeesküvés elméletekkel foglalkozik ahelyett, hogy elmenne a Sziklás-hegységbe és elvégezné a feladatát. Abból, amit eddig hallottam csak egy dologról vagyok meggyőződve, méghozzá arról, hogy te a listára felírt helyek közül sehol sem voltál, és minden a SilverNetről van.

Adelaide már tudta mi lesz a folytatás. Lélekben próbált gyorsan felkészülni, de mégis érezte, ahogy csalódottság és szomorúság árad szét benne.

- Már hetek óta gondolkoztam, hogy meghozzak egy igen nehéz döntést. Neked nem köztünk van a helyed. Az "Utazz velem!" rovatot másnak adom. Biztos vagyok benne, hogy jó oknyomozó újságíró leszel valahol máshol, és jóval komolyabb cikkeket írsz majd, mint ez, amit most hoztál.

Pár másodpercig egymás szemébe néztek. Adelaide számára szinte felfoghatatlan volt, hogy így végződött a beszélgetés. Ő csak egy szenzációs cikket akart írni, erre kirúgták. Legszívesebben behúzott volna egyet Lizzy-nek, vagy megrángatta volna a haját, de nem tette.

- A végkielégítés természetesen jár, a felmondási időt nem szükséges kitöltened, csak ha akarod.

- Nem akarom! - Adelaide hátat fordított és elhagyta az irodát.

Feldúltan az asztalához ment. A szerkesztőségben már nem volt rajta és Lizzy-n kívül senki. Felkapott egy üres dobozt a földről, és beleszórta az asztalról a személyes dolgait. Nem talált sok mindent. Egy bögre és egy fénykép, amin Richarddal együtt állnak egy vízesés előtt.

Akkor még szerettem utazgatni! - gondolta szomorúan, de ez a munkahely gyökerestől kiirtotta belőle az utazás iránti minden vágyát.

A fényképet és a bögrét kivette a dobozból és inkább a táskájába tette. Körülnézett, de mást nem talált. Emlékül még magával vitte a számítógép monitorjára ragasztott sárga cetlit, amire a bejelentkezéshez szükséges azonosítót és jelszót írta fel.

A lift felé menet el kellett haladnia Lizzy irodája előtt, aminek még nyitva volt az ajtaja. Meg sem állt, be sem szólt, oda sem nézett. Úgy döntött, hogy számára Lizzy a továbbiakban nem létezik. Miközben a liftre várt az irodából kiszűrődő hangokat figyelte. Lizzy szokása szerint hangosan beszélt a telefonba, így nyitott ajtó mellett majdnem minden szó elhallatszott a folyosó végéig.

- Nagyszerű, csodás! - Lizzy vidáman felnevetett. - Ne mondj nekem ilyeneket, mert tudod, hogy szavadon foglak! De nem is ezért hívtalak, Ladislaus. A lista, amit adtam... Már ott tartasz? Te aztán nem vesztegeted az időt! Írj hozzá még egy kirándulást a Sziklás-hegységbe! Rendben, akkor kedden várlak.

Szemétláda! - Adelaide úgy számolta, hogy már hetekkel korábban megszületett a "nehéz" döntés, ha ez a Ladislaus ilyen jól halad a listájával. A liftajtó kinyílt. Beszállt, és elindult a földszintre.

Lesz még mára valami jó is? - sóhajtotta fásultan.

XV. Eleanor

Ms. Bater már vagy egy órája szuggerálta az irodai telefont. Valahogy nem volt kedve a rá váró híváshoz. A helyzetet már többször is átgondolta, alapvetően nem lett volna túl nagy a probléma. Normális esetben kisujjból levezényelné a megoldását, de most nem csak az ő vállalata volt érintett az ügyben, ezért nem hozhatott egyedül döntést.

Néhány órával ezelőtt értesítették a SilverSky biztonsági központjából, hogy érdekes telefonbeszélgetésre akadtak. A Biztonsági Központ arra volt hivatott, hogy ellenőrizze az összes e-mailt, telefonhívást, figyelje a SilverNeten előforduló fórumokat, chat szobákat. Ellenőrzésük alatt tartották még a nyugati városok köztéri és az épületek biztonsági kameráit is. Ez volt az a rendszer, aminek az állami támogatását hamarosan megvonják, hála Dibrino miniszter asszonynak.

Mindezek folyamatos ellenőrzése rengeteg munkával járt volna, ezért ezt meg sem kísérelték. Felesleges is lenne lehallgatni minden beszélgetést, átolvasni az összes e-mailt és fórum hozzászólást, hiszen a többségük az emberek személyes ügye, és nem jelent nemzetbiztonsági kockázatot.

Az alapelv az volt, elég csak azokról tudni, amik problémát okozhatnak. Ezeket "veszélyes ügyeknek", a programot pedig, ami kiszűrte őket Járőrnek nevezték. A Járőr folyamatosan figyelte a teljes SilverNetet, és a hozzá kapcsolt telefon és kamera hálózatot. Előre meghatározott kulcsszavakat keresett, ha ezek előfordultak egy e-mailben, akkor az a továbbításra került a Biztonsági Központban. Ugyanígy eltárolták a telefonbeszélgetések hanganyagát is, ha bizonyos szavak előfordultak egy beszélgetésen belül.

Terroristák ellen már sikeresen felvették a harcot a Járőr segítségével. A kulcsszavak legtöbbször a bomba, fegyver, kelet voltak, de figyelték a különféle rendőrségi ügyekkel kapcsolatos szavakat és azok szinonimáit is. Még így is több száz alkalmazott olvasta egész nap a kiszűrt üzeneteket, hallgatta a hívásokat, amiknek a nagy része teljesen ártalmatlan volt. Az igazi "veszélyes ügyek" kerültek csak a megfelelő szervekhez: rendőrséghez, hadsereghez, vagy éppen Ms. Eleanor Baterhez.

Eleanor ugyanis nem hagyta kihasználatlanul a lehetőséget, és figyeltette a SilverSky Corp-pal összefüggésbe hozható szavakat is. Külön kis részleget hozott létre a Biztonsági Központban, akik csak ezzel foglalkoztak, a legszigorúbb titoktartás mellett. Csak az igazgatónőnek jelenthettek, a vezetés többi tagja semmit sem tudhatott a dologról. A kapott információk már többször is hasznosnak bizonyultak, segítségükkel sikerült megtalálni több beépült kémet is, köztük Camillus Helpert, aki már szépen haladt előre a vállalati ranglétrán.

Néhány órája küldték át a rögzített telefonhívást az irodai számítógépére. Újra és újra végighallgatta. Egy mondaton beül hangzott el a SilverSky és a Peraklang szó, ami önmagában még nem jelentett volna semmit. A következő mondatok viszont aggasztóak voltak:

"- ...Mi csak egy kis női magazin vagyunk, és...

- De ezzel nagyok lehetnénk! Talán még a nagy híroldalak közé is beléphetnénk."

A biztonsági központ jelentésén ott voltak a részletek is. Adelaide Villareal újságíró hívta Lizzy Gretscht, a főszerkesztőt. Nagy sztori van kilátásban, ami a két vállalattal kapcsolatos. Visszamenőleg a Járőr által tárolt adatokból kikeresték Ms. Villareal számítógépének adatforgalmát. Nem találtak semmi gyanúsat, viszont a SilverNet kapcsolat egyszer csak megszűnt, éppen azon a napon, amikor az utcai kamera rögzítette a nő távozását, aki csaknem egy hétig nem is tért vissza. Egy másik kamera felvette, amint az Arany-völgyben leparkol az autóval, és egy idősebb nővel bemennek egy épületbe. Az arcfelismerő beazonosította Clare Villarealt. A legérdekesebb egy ismerős arc felbukkanása volt, amit szintén az Adelaide lakása közelébe felszerelt köztéri kamera rögzített. Hodge Mostafavi és a nő kapcsolata mindenképpen gyanús volt. Az a fickó Keletről jött, így fennállt a lehetőség, hogy információkat adott át a nőnek.

Nem kellene megvárni a megjelenést - gondolta. Nem tudta, mit tegyen. Valószínű, hogy semmi nem történik, de a kockázat mégis fennáll, hogy kényes információk kerülnek nyilvánosságra a két cég kapcsolatáról. Utólag mindenképpen nehezebb a cikk által okozott kárt helyreállítani, mint elővigyázatosságból megakadályozni a megjelenést.

Hasonló esetek már előfordultak, eddig mindig Emma járt a dolgok végére. A vonatbaleset óta sajnos már nem számíthatott rá, és még senki más nem nyerte el annyira a bizalmát, mint Emma. Odaküldhetné a SilverSky biztonsági szolgálatának embereit, hogy akadályozzák meg a cikk megjelenését, de akkor kérdések vetődhetnek fel az információ eredetét illetően.

Végül úgy döntött, hogy felhívja a Peraklang igazgatóját. Ha megerősítést kapna, akkor nyugodtabban hozhatná meg a döntését, de tartott az elutasítástól is. Ha a keletiek ellenzik az előzetes beavatkozást, akkor még nehezebb dolga lesz.

Számba vette a legrosszabb lehetőségeket. A Peraklangnál nem támogatják a megelőző akciót, de ő mégis véghezviszi, akkor lehet, hogy feleslegesen hívja fel a figyelmet a privát megfigyelőcsoportjára. Rosszabb esetben akár ártatlan áldozatok is lehetnek. A másik eshetőség, hogy hallgat rájuk, és nem tesz semmit. Ha megjelenne egy leleplező cikk, azt sosem tudná megbocsátani magának.

Nem gondolkodott tovább, felkapta a telefont, és gyorsan beütötte a számokat, mielőtt meggondolná magát.

- Peraklang IT, Nicholas Brizeno igazgató irodája - hallotta a titkárnő hangját.

- Kapcsolja az igazgatót! - utasította a nőt. - Ms. Bater vagyok a SilverSky-tól.

- Üdvözlöm Ms. Eleanor! - hallotta nemsokára Mr. Brizeno fiatalos hangját.

- Történt valami, amit megbeszélnék Önnel - kezdte köszönés nélkül Eleanor. - De csak azért, mert valamennyire érintettek.

Vett egy mély levegőt, közben gyorsan újra átgondolta, hogy szükséges-e bármit is mondania, nem bolhából elefánt-e az egész. Aztán belevágott:

- Fenn áll a lehetőség, hogy nemsokára újságcikk jelenik meg a SilverSky és a Peraklang kapcsolatáról. Én a megelőzés pártján állok, de azért tudni szeretném, hogy egy véleményen vagyunk-e.

- Maga túl sokat aggodalmaskodik, Ms. Eleanor! - felelte nyugodtan Mr. Brizeno. - Mit árthatna nekünk egy cikk? Ismerve a maguk bulváros sajtóját, nem hiszem, hogy komoly problémát jelentene.

Ms. Bater rögtön kiérezte az igazgató hangjából a bújtatott iróniát.

A mi bulváros sajtónk!

- Ne becsülje le őket, Mr. Nicholas! Köztudott, hogy a mi bulváros újságíróink igencsak hatékonyak az olvasóink véleményének formálásában.

- Az Önök olvasóinak a véleményét nem nehéz formálni, ezt tudjuk.

Nacionalista keleti pöcs!

- A kérdés az, hogy van-e bizonyítéka az újságírónak - folytatta Mr. Brizeno.

Eleanor mostanra már igencsak megbánta, hogy mégsem inkább a saját döntését hozta meg. Nyilvánvaló, hogy Mr. Brizeno nemcsak az egész Nyugatot, de személyesen Eleanor Batert is lenézi, ami pedig végképp felháborító.

- Ki az a Hodge Mostafavi? - kérdezte váratlanul.

A vonal túloldalán pillanatnyi csend következett.

- Csak a hírekből ismerős a neve. Miért kérdezi? - értetlenkedett Mr. Brizeno. - Az egyik nem túl ismert politikusunk volt. Nemrég végezték ki hazaárulás miatt.

- Hát akkor bizony elrontották a kivégzést, mert most szerdán még igencsak eleven volt. Merényletet készült végrehajtani itt Nyugaton - felelte Eleanor, de azt elhallgatta, hogy ki lett volna a célpont. - A reptéri ellenőrzésen szűrtük ki. Ez az ember felvette a kapcsolatot egy újságíróval. Ha maguk küldték, amiben biztos vagyok, akkor tudniuk kell, hogy milyen információkat adhatott át! Mennyit tudott a két vállalatról?

Újabb csend következett.

- Erről az egészről semmit sem tudunk - vette át a szót Mr. Brizeno, most már kevésbé fölényesen.

- Nézze, Mr. Nicholas! Sokkal jobban be kellene dobniuk magukat a királyi családnál, ha a mi rendszerünket szeretnék bevezetni. Még itt, a "befolyásolható" Nyugaton is komoly küzdelem árán értük el, hogy megkapjuk az engedélyeket. Ha a maguk tábornoka terroristát küld hozzánk, de önöknek nem szól róla, akkor az azt jelenti, hogy nemzetbiztonsági, katonai ügyekben a Peraklang még nem tényező.

- Semmi szükség sincs arra, hogy kioktasson! - Mr. Brizeno élesebb hangra váltott. - A keleti vezetés jól tudja, mit miért tesz. Ha nekünk nem szóltak Mr. Mostafavi útjáról, akkor az azért volt, mert nem katonai ügy. Biztosan félreértett valamit. Nem kell a bolhából is elefántot csinálni. Különben a bevezetendő rendszerről a tárgyalások nagyon jól haladnak.

Újabb rövid szünet következett. Ms. Bater éppen megszólalt volna, de az igazgató megelőzte.

- Ha más nem lesz, akkor csak annyi maradt hátra, hogy további szép napot kívánjak önnek Ms. Eleanor. Az újságírókkal meg azt tesz, amit akar!

- Azt fogok... - felelte volna, de Mr. Brizeno bontotta a vonalat. Eleanornak egy pillanatra elakadt a szava. - Azt teszem, amit kell, mert maguk semmit nem képesek elintézni!

Az utolsó mondatot már csak a süket telefonnak mondta. Mégsem bánta meg ezt a hívást. Újra megbizonyosodhatott arról, hogy ő az egyike azon ritka cégvezetőknek, akik ténylegesen a vállalatuk érdekeit képviselik. Szó sem lehet semmiféle újságcikkről. Azok ott Keleten nem törődnek az egésszel. De majd ha bevezetik a rendszert, rövid úton megszerzi a hatalmat ott is, és akkor majd rend lesz.

Közben az is eszébe jutott, hogyan titkolja el, hogy saját céljaira is használja a biztonsági központot. Utasítani fogja a kis részlegét, hogy kreáljanak néhány hamis e-mailt és telefonhívást, amit majd elhelyeznek a célszemélyekről gyűjtött adatok között. Lehetne szó bennük merénylet, vagy gyilkosság előkészítéséről. Ezekben az esetekben a Biztonsági Szolgálat is sokkal hatékonyabb, mint máskor. Előbb lőnek, aztán kérdeznek, hiszen a sikeres terrorelhárítás csak népszerűsíti őket. Szerencsére még intézkedhetnek, az elnöki felhatalmazásuk megvan hozzá. Dibrino miniszter asszony még csak ezután tesz javaslatot a visszavonására.

A listát a célszemélyekről személyesen viszi majd el a biztonsági központba, nehogy véletlenül rossz kezekbe kerüljön. Három nevet firkantott fel egy üres lapra: Lizzy Gretsch... Clare Villareal... Adelaide Villareal.

XVI. Raquel

A tengerparti kisvárosra csodás nyári este köszöntött. Pontal d' Areia felett az ég felhőtlen volt. Már napok óta tartott ez a kellemes időjárás, ami az emberekre is másképp hatott. Ilyenkor tovább maradtak a szabadban, az éttermek kerthelyiségei szinte egész éjszaka nyitva tartottak. A szállodában is sok volt a vendég, rengetegen látogattak a tengerpartra, a legtöbben csak hétvégére, de akadtak üzletemberek is, akik egy-egy tárgyalás előtt ott szálltak meg.

Wanderley Amaral volt a hotel egyetlen állandó lakója. Nem volt ő sem üzletember, sem turista, igazából nem volt ő semmi. Munkája nem volt, nem is értett semmihez. A pénzt, amiből megélt, nem egyenes úton szerezte. Bevételének nagyobb része gazdag Rio-i asszonyoktól származott, akik így hálálták meg azokat az érzelmeket, amikben házasságuk ezen késői szakaszára otthon már nem maradt részük. Wanderley elcsábította őket, eljátszotta nekik a szenvedélyes szeretőt, elhitette velük, hogy számára az egyetlen, igaz szerelmet jelentik, és bármit megtenne értük.

A nők hittek neki, hiszen viselkedését nézve talpig úriember volt, ráadásul igazi lepedő akrobata. Olyan orgazmusban részesítette szeretőit, amivel végleg magához láncolta őket. Cserébe nem kért sokat, legalábbis ő úgy gondolta. Csak pénzre volt szüksége ruházkodásra, drága éttermekre, autóra és az állandó szállodai szobára. Egyszóval eltartatta magát velük.

Ha a hölgy komolyabb lépésre szánta el magát, és elvált volna, hogy szerelmével legyen, akkor azonnal lapátra került, hiszen válás esetén elzáródik a pénzcsap, igazi érzelmek híján pedig így már nem kellett Wanderleynek. Sokáig ilyenkor sem maradt tétlen, hamar becserkészte új áldozatát.

Ha mindezek ellenére mégis megszorult néha, megvoltak az eszközei a helyzete javítására. Gyakran zsarolással szedett ki pénzt áldozataiból, ami miatt a városban sok ellensége akadt.

Ezen az estén Raquel sokáig várt az autójában a szálloda előtt, amíg tiszta nem lett a terep. Wanderley földszinti szobájába mindenképpen észrevétlenül akart bejutni. Minden alkalommal így tett, amikor találkoztak. A szálloda a gazdag férje családjának a tulajdonában volt, és semmi szükségét nem látta annak, hogy az apósa tudomást szerezzen a szeretőjénél tett látogatásairól.

Valójában nem is voltak már szeretők, de a férfi ezt még nem tudta. A helyzet némileg különbözött attól, ami általában Wanderley és a nők kapcsolatára jellemző volt. Nemcsak ő, de Raquel is megjátszotta magát. Régen ez nem így volt, de azok az idők már visszavonhatatlanul elmúltak, Raquel pedig képtelen volt a megbocsátásra.

Mindig is szoros kapcsolat volt köztük, de hogy mennyire beleszeretett a férfiba, arra csak akkor jött rá, amikor ő is - mint már előtte sokan - rövid úton lapátra került. Hiába volt minden beszéd, sírás, Wanderley egész egyszerűen kidobta a szobájából.

Utána jött az a szerencsétlen baleset csónakázás közben, amit alig élt túl, a házassága is romokban állt. Úgy érezte minden és mindenki összeesküdött ellene. Egyedül maradt, anyján kívül senki nem állt mellette. Akkor megfogadta, hogy bosszút áll mindenkin, aki akár szándékosan, akár akaratlanul ártott neki. Marcos, az ex férje; a holdkóros Tonho; Wanderley; Virgílio doktor, az apósa és Ruth mind rajta voltak a listán. Testvérében még nem volt biztos, talán az is elég lesz, ha tönkre teszi Marcost, hiszen Ruth úgyis teljesen belezúgott.

De most az ex szerető volt az elsődleges. Amikor Raquel elhitette vele, hogy hamarosan nagy vagyonhoz jut, Wanderley újra felfedezte, hogy mekkora ellenállhatatlan vonzalmat érez a nő iránt. Akkori barátnőjét azonnali hatállyal menesztette is. Vilma ezt nagyon rosszul viselte, továbbra is üldözte szerelmével a férfit, de ő már nem foglalkozott vele. Nagy tervei voltak, amikről már reggel beszámolt Raquelnek.

- Szia, szerelmem! - köszöntötte vidáman egy csókkal, amikor nem sokkal napfelkelte után a nő megjelent a szobájában.

- Elhoztam az ékszert, amit ígértem. - Raquel táskájából egy csodás nyakéket vett elő. - Add el jó áron!

- Te aztán tényleg bármit elérsz! - lelkendezett Wanderley. Nem hitte volna, hogy sikerül akármit is kilopni Virgílio doktor széfjéből.

- Mondtam, én nem ijedek meg az árnyékomtól. Egy kis bizonyíték a ránk váró vagyonból - mosolygott a nő. - Ez még csak a kezdet, ennél sokkal több lesz.

- Már alig várom, hogy minden meglegyen és elutazhassunk! Készülök ám én is! Éppen ma várok egy nagyobb összeget.

- Megint zsarolás? - kérdezte nevetve Raquel.

- Most miért mondasz ilyet? - kérdezte Wanderley színlelt megbántottságot mutatva, miközben csókolgatni kezdte barátnőjét. - Hát szoktam én?

Raquel alig észrevehető undorral az arcán eltolta magától, és az ajtó felé indult.

- Most mennem kell, még mielőtt észrevesznek. Este majd jövök.

- Jó! Várlak, szeretlek, imádlak - lelkendezett a férfi.

- Én is! - szólt vissza Raquel unottan anélkül, hogy visszafordult volna az ajtóból.

Eljött az este, és megint itt volt, de a táskájában most nem ékszert hozott. Újra meggyőződött róla, hogy tiszta-e a levegő, majd kiszállt az autóból és a szálloda bejárata felé indult. A földszinten egy cserepes pálma takarásában megvárta, amíg a recepciós félrefordul, és hangtalanul besurrant a bejárat melletti folyosóra, ahol Wanderley szobája is volt.

Kopogott az ajtón, de nem kapott választ. Óvatosan belépett a szobába. A férfit az ágyon fekve találta. Nem mozdult meg az ajtó csukódására sem, úgy tűnt mélyen alszik. A helyiségben tömény alkoholszag terjengett. Raquel megtalálta a forrását is, egy törött üveget a földön, ami valószínűleg már üresen esett le.

Részeg barom! - gondolta megvetően. Szánakozva nézett végig azon az emberen, akibe régen olyan nagyon szerelmes volt, és aki cserébe jól átverte.

Elgondolkodott még egyszer, hogy biztosan véghez akarja-e vinni, amit tervez. A tévé bekapcsolva maradt, néhány másodpercig nézte, majd még elszántabban nyitotta ki táskáját.

Amikor a bosszúhadjáratot elkezdte úgy gondolta, hogy mindenkitől elveszi azt, ami a legfontosabb. Wanderley esetében nem sok lehetőség volt, szinte kínálta magát a bosszú módja.

A tévében éppen egy vadnyugati film ment, ami pont kapóra jött. Felhangosította, hogy a lövések és kiabálások elnyomjanak minden más hangot. A férfi mellkasára célzott a pisztolyával, majd meghúzta a ravaszt. A lövés hangja mintha csak a tévéből jött volna. Wanderley ingén lassan kezdett terjedni a vörös folt. Raquel arcán elégedett mosoly jelent meg. Néhány percig gyönyörködött a látványban. Maradt volna tovább is, de tekintve, hogy éppen most lőtte le a szeretőjét, jobbnak látta olajra lépni. Megsiratni senki nem fogja, de hát a gyilkosság mégis csak gyilkosság.

Lehalkította a tévét, és kisurrant a szállodából, éppen olyan észrevétlenül, mint ahogyan jött.

Egy kipipálva!

Clare szorongva ült a teraszon, egy széken. Tudta, hogy mi történt alig néhány perce, de még bízott benne, hogy csak képzelődött, hogy az egész jelenetet egyedül adta elő, mint ahogy a csónakázást is, nem is olyan régen. Próbált visszaemlékezni, de akárhányszor végiggondolta, mindig oda lyukadt ki, hogy egy számára ismeretlen vendég érkezett hozzá.

Ahogy a ház sarka felé fordult, észrevett egy autót, ami nem az övé volt. A félelme ettől még jobban felerősödött. Az a gondolat viszont megnyugtató volt, hogy neki nincs pisztolya. Legalábbis eddig nem tudott róla, hogy lenne.

Összeszedte a bátorságát és bement a nappaliba. Lassan, óvatosan, minden lépést megfontolva közelítette meg a szoba nyitva hagyott ajtaját. Először csak a tévét látta meg a sarokban. Közelebb lépett, így már az ablak is a látószögébe került. Látta, amint a nap utolsó sugarai éppen eltűnnek a dombok mögött. A kanapé mögött bizonytalanul megállt. Várakozott néhány másodpercig majd óvatosan közelebb lépett. Már előre félt attól, amit látni fog. Vett egy nagy levegőt, és megkerülte a kanapét. A látványtól majdnem sokkot kapott. Az öltönyös ember ott feküdt, holtan. Az fehér ingén nagy piros vérfolt éktelenkedett.

Clare azonnal futásnak eredt, kirohant a szobából. Közben megcsúszott az előszoba szőnyegén, és majdnem elesett, de végül sikerült megtámaszkodnia a szekrényen. Ebben a pillanatban meglátta a pisztolyt. Ott volt a szekrény szélén, a telefon mellett. El sem tudta képzeli, hogy került a házba. Gondolkodott, hogy most mi tegyen, de nem mert hozzányúlni. Azt sem tudta, vajon a lövést hányan hallották.

Pánikba esett, amitől nem jutott eszébe semmi értelmes gondolat. Iránymutatásra volt szüksége. Felkapta a telefont, és beütötte Adelaide számát.

XVII. Lizzy

Késő délután volt, amikor Lizzy kilépett a szerkesztőség ajtaján. Vidáman felnézett a lemenő napra, behunyta a szemét és szippantott egy nagyot a levegőből. Az utcán leginkább az autók kipufogóját lehetett érezni, de ez sem szegte jókedvét. A kocsiját gyorsan megtalálta a parkolóban. Beszállt, és hazafelé vette az irányt.

Csütörtök este óta egészen felszabadultan érezte magát. Egy óriási tehertől vált meg, amikor végre kirúgta Adelaidet. Különösebben nem volt semmi baja a lánnyal, még szerette is. Tetszett az önállósága, hogy kiáll a maga igazáért, sőt másokért is, ha úgy hozta az igazságérzete. Ráadásul jókat lehetett vele viccelődni, a vidámság pedig Lizzy lételeme volt.

Amikor a szerkesztőségbe került, még nem is volt vele semmi baj. A kezdők lelkesedésével vetette magát a munkába. Egy év elteltével mintha megtört volna a lendület. Akkor kezdett folyton morgolódni minden új utazás előtt. Később folyamatossá váltak az alkudozások, hogy más menjen helyette. Mindez egyre jobban zavarta Lizzy-t. Nem igazán értette, hogy Adelaide-nek mi a baja. Más újságírók örülnének egy hasonlóan mozgalmas rovatnak, hiszen utazni mindenki szeret. Tudott az oknyomozó riporterkedéssel kapcsolatos vágyairól, néha még bíztatta is, hogy próbálkozzon elkapni egy jó kis állást valamelyik híroldalnál, de addig is elvárta volna, hogy a meglévő feladatait kellő lelkesedéssel, jól végezze.

Ezért is jelentett nagy csalódást, amikor először vette észre, hogy Adelaide nem keresi fel személyesen a cikkekben ajánlott úti célokat. Egy tengerparti üdülőhelyről szólt a tudósítás. Akár Lizzy is megírhatta volna, mert éppen ott töltötte a szabadságát. Szokása szerint megint az indulás előtti nap döntötte el, hova is szeretne menni, így a szerkesztőségből senki sem tudta, hogy járt ott. Később megkapta Adelaide cikkét, és csodálkozva tapasztalta, hogy megváltozott a hely néhány hónap alatt. A SilverNeten utánanézett, és kiderült, hogy semmi nem változott. Rövid nyomozás után arra is rájött, hogy a cikk adatai és a fényképek mind a könyvtár archívumából származnak.

További két cikket még megvárt, mindkettőnek az adatait leellenőrizte először a SilverNeten, utána az archívumban. Az eredmény ugyanaz lett: elavult információk, régi fényképekkel.

Szinte sokkolta, hogy Adelaide mennyire hülyének nézi őt. A szembesítés után egy ideig úgy tűnt, rendeződtek a dolgok, és a régi menetben folytatódott minden. Az Afrika Parkos cikk viszont végleg betette az ajtót. Még odaadta a lánynak a következő feladatokról szóló listát, de már eldöntötte, keres mást az "Utazz velem!" rovathoz.

Ez a Ladislaus egy Adonisz!

Amikor először meglátta ezt a sportos alkatú, fekete hajú, kék szemű szemüveges fiatalembert, csaknem beleszeretett. Természetesen kizárólag szex jöhetett volna szóba. Lizzy a férje halála után a gazdag özvegyek szabad életét élte, esze ágában sem volt újból belemenni semmiféle tartós kapcsolatba.

Majdnem huszonöt év korkülönbség volt köztük, úgyhogy Lizzy tudta jól, hogy semmi sem lesz, nemhogy szex. De azért szívesen ábrándozott a dologról, és gyakran tett Ladislausnak erre utaló megjegyzéseket, majd élvezte, ahogy a fiú aranyosan zavarba jön.

Az új alkalmazottat nem is nagyon kellett rejtegetni, Adelaide ugyanis nem sokat járt a szerkesztőségbe, Ladislaus pedig folyton utazott. Ő felkereste az összes helyet, úgy írta a cikkeket. A stílusa magával ragadó volt. Biztos volt benne, hogy a többnyire nőkből álló olvasók imádni fogják. Különösen azt a tengerparti cikket, amelyikben beteszik majd a férfi fürdőnadrágos fényképét is, amint jön ki a vízből.

Ráadásul hihetetlen tempóban dolgozott. Az elmúlt héten három úti beszámolót küldött Lizzy e-mail címére. Ha így halad, néhány hónap alatt meglesz az egész évre szóló anyag. Ha ez megtörténne, ki fogja nevezni közvetlen asszisztensének.

Ez a fickó egy főnyeremény!

Már csak egy jó indokot kellett találni Adelaide eltávolítására, ami nem is volt nehéz. A lány tegnap elszólta magát. A korábbi figyelmeztetések ellenére mégsem ment el a Sziklás-hegységbe, helyette egész héten valami baromsággal foglalkozott. Annak is örült, hogy viszonylag nyugodt körülmények között zajlott a tegnapi beszélgetés. Vezetőként már megtapasztalta, hogy nem minden beosztott viseli ilyen jól az elbocsátást. Ez újabb jó pont volt Adelaidenek, de igazából már nem számít. A már megírt cikkeit még leadják, aztán jöhet Ladislaus. De az is lehet, hogy már a következő heti számba ő kerül, végül is nem árt egy kis bíztatás.

Lizzy háza a város villanegyedében állt, amit a vasút választott el az üzleti negyedtől, ahol a szerkesztőség volt. Az átjáró után rögtön balra kanyarodott, majd nem sokkal később jobbra, végül egyenesen ment tovább a városrész túlsó oldalára.

A ház kis alapterületű volt, rajta egy emelettel, alatta mélygarázzsal. Lizzy választotta ezt a helyet, nem sokkal az esküvőjük után. Egyik hobbija a kertészkedés volt, itt pedig nagy terület állt a rendelkezésére, hogy kiélje kertépítő hajlamait. Az eredmény nem lett tökéletes. A kert bejáratának két oldalán szerette volna a sövényt úgy megnyírni, hogy egy-egy sakkfigura alakzat váljon belőle. Végül két semmire sem hasonlító izé lett. Nem bánkódott sokat, ami nem ment, nem erőltette. A továbbiakban szép, de ritka növények gyűjtésére állt át. Megérte, a szomszédok csodájára jártak. Sok kis növényszigetet hozott létre az udvarban. Egy-egy igazi ritkaságot körbeültetett alacsonyabb, kontrasztosabb növényekkel, így emelve ki a fő látványosságot.

Az így kialakított kis kertbirodalom lekötötte csaknem minden szabadidejét, de teljesen fel is töltötte, nagyban hozzájárult állandó jókedvéhez.

Az autót szokása szerint most is a ház előtt hagyta, nem szeretett a garázsajtóval bajlódni. Tett egy rövid sétát a kertben, felmérte, mi mindent kell ma tenni a növényekkel. A házban az első útja a konyhába vezetett. Menet közben a kocsi kulcsot az előszobai kisszekrényre dobta. A konyhában az automata kávéfőző friss kávéval várta. Kitöltött egy csészével és az emeletre ment, hogy kávézás közben egy kicsit foglalkozzon a másik hobbijával.

Egykori férje kissé paranoiás volt, a házat a lehető legbiztonságosabbá akarta tenni. Zárt láncú kamerarendszert szereltetett fel, kamerák voltak az udvaron, a házban és a kapu előtt. Riasztó rakatott minden helyiségbe, mindet külön kellett kapcsolni. Lizzy-t mindez borzasztóan idegesítette, főleg amikor a WC ajtó előtt hosszú perceket töltött azzal, hogy a noteszéből kikeresse a megfelelő számkombinációt.

Volt még egy SPY márkájú lehallgató készülék is, amit az emeleti kisszobában szereltek fel. Öt csatornán fogta a hangokat, beépített zajszűrője pedig érthetővé tett minden beszédet, ami az épület húsz méteres körzetében elhangzott.

A férje halála után Lizzy az összes fölösleges kacatot leszereltette, a SPY kivételével. Rájött ugyanis, hogy a két oldalsó, és a szemben lakó szomszéd háza is húsz méteren belül van. Eszébe jutott, milyen érdekes lenne kicsit belehallgatni a beszélgetésükbe. Három csatornán befogta a házakat, majd pár percig koncentrált, hogy legyőzze szégyenérzetét, amiért hallgatózni fog. Miután ezen túl volt, végre kielégíthette kíváncsiságát. Azóta munka után kávé mellé mindig a szomszédokat hallgatta, és igen jól szórakozott az elhangzottakon. A lebukás esélytelen volt, mert személyesen szinte sohasem találkoztak. Ha véletlenül mégis összefutottak, csak egymásra köszöntek, megemlékeztek az időjárásról és a kertről, majd ment mindenki a dolgára. A villa negyed lakóira amúgy sem volt jellemző, hogy összejártak volna. Amikor észrevette, hogy még maradt két kihasználatlan csatorna, az egyiket a ház előtti utcaszakaszra állította, a másikat a kertre, annak ellenére, hogy ott semmi érdekesre nem számított, hacsak a virágok nem kezdenek beszélni.

Most is bekapcsolta a készüléket, kezébe vette a távirányítót és kényelmesen elhelyezkedett a fotelban. Miközben lassan kortyolgatta a kávét az egyes csatornára kapcsolt. A nyugdíjas szomszédok éppen politizáltak. Igazából csak a férfi beszélt, a felesége folyamatosan helyeselt hozzá. Nem volt túl érdekes, a kettes csatornára váltott.

A bal oldali család még nem érkezhetett haza, csend volt az egész házban. Csak a kutya lépteit lehetett hallani, amint türelmetlenül járkált a szobák között. Sajnálta a dolgot, pedig őket szívesen hallgatta. Szórakoztató veszekedéseket voltak képesek produkálni minden kis semmiség miatt, amivel sok kellemes perceket szereztek nemcsak Lizzynek, hanem a többi szomszédnak is, akik a néha a csukott ablakon keresztül is hallhatták őket.

Az órára pillantott, elmúlt öt, ilyenkor már otthon szoktak lenni. Felállt és az ablakhoz sétált. Résnyire elhúzta a függönyt, és kilesett az utcára. Csak egy fekete autót látott közeledni, de az sem a szomszédéké volt. Ennek ellenére mégis ott állt meg a házuk előtt.

Nocsak! Ki ez, és mit akar? - Lizzy-n úrrá lett a kíváncsiság. Átkapcsolt a négyes csatornára, ami az utcát figyelte. Izgatottan ült vissza a fotelba.

- Itthon lehetnek? - kérdezte egy női hang.

- Nem látok mozgást. Autó sem parkol a ház előtt - felelte egy férfi. A hangja ijesztően mély és komor volt.

A rövid hallgatást újra a nő törte meg.

- Most kéne lépnünk, amíg üres a környék.

- Igen. De észrevétlenül. Jobb lenne a garázson át bejutni.

Betörők! - Lizzy rettentő izgalomba jött. Betörésre ezen az unalmas környéken amióta itt lakott nem volt példa. Eszébe jutott, hogy felhívja a rendőrséget, de meggondolta magát. Hívni fogja majd később, de még egy kicsit hallgatózik. Az is megfordult a fejében, hogy esetleg beleköthetnek a SPY készülék nem éppen törvényes használatába. A végén még le is foglalnák, nem a betörő lenne a bűnös, hanem ő, amiért hallgatózott. Gondolataiból újra az a mély, dörmögő hang rázta fel.

- Megállok a garázs előtt. Látod azt a sor tuját a szemben lévő háznál? Tökéletes takarásban leszünk.

Lizzy újra kikukucskált az ablakon. Csodálkozva látta, hogy a szomszéd házával szemben nincsenek is tuják. Akkor meg miről beszélnek? Elgondolkodva ült vissza a fotelba. A lelkiismerete mégsem hagyta nyugodni, legszívesebben rendőrt hívott volna. A következő pillanatban úgy ugrott fel, mint aki rajzszögbe ült. Most jutott el a tudatáig, hogy azt a tujasort ő minden nap látja, amikor elmegy otthonról, hiszen éppen a saját házával szemben van. Újra az ablakhoz futott, de az autót már nem találta a szomszédban. Elborzadva vette észre, hogy időközben átgurult a háza elé, és megállt éppen a garázsajtó előtt.

Mit akarnak ezek?

- Na, menjünk! Essünk túl rajta! - szólt a nő az autóban. - Bár ez nem volt benne a szerződésemben.

Min akarnak túlesni?

- Te is kaptál katonai kiképzést, a háború rosszabb lenne - felelte a férfi. - Azt kell tennünk, amit mondanak. Nem akarok fennakadást. A másik csapat most megy az újságíróhoz. Ha ők megoldják, akkor nekünk is meg kell.

Újságíróhoz?

Kiszálltak az autóból. Mindketten elegáns fekete öltönyt viseltek. A teljesen átlagos felépítésű nő a harmincas éveiben járhatott, hosszú haját összefogva tartotta. A mély hangú férfi már feltűnőbb jelenség volt. Magas és jól megtermett alkata, két másik embert is kitett volna. Mindketten a garázsajtóhoz indultak. Újra a nő szólalt meg:

- Te menj a fel a házba, én átnézem azt a bozótos kertet.

Lizzy elhátrált az ablaktól. Egy kis haragot érzett, amiért leszólták a nagy szeretettel gondozott kertjét, de ezt az érzést hamar felváltotta az ijedtség.

Most mi lesz? Mi lesz? - kifutott a szobából és indult lefelé a lépcsőn, amikor lentről kattanást hallott, ahogy a garázsajtó zárja megadta magát. Hallotta, ahogy kinyílik, majd újra bezáródik. Már bánta, hogy leszereltette a riasztókat. Visszahátrált az emeletre. Lépéseket hallott, ahogy a garázsból a földszintre érkeztek. Egy ideig egyikük sem szólalt meg.

- Nehogy megszökj! - hallotta először a nő hangját, majd a bejárati ajtót nyílását és csukódását. Az egyikük a megbeszéltek szerint a kertbe ment. Lizzy elkeseredve vette észre, hogy már majdnem besötétedett. Az órájára pillantott, és megállapította, hogy éppen megy a Híradó. A nyugdíjas szomszédok mindig megnézik, így valószínűleg nem veszik észre a fekete ruhás idegent a kertben.

A dörmögő hangú férfi dübörgő lépteiből arra következtetett, hogy először a földszinti helyiségeket kutatja át. Óvatosan megindult lefelé a lépcsőn. Már fél távon járhatott, amikor ismerős hangok ütötték meg a fülét:

- Legközelebb elhozzuk anyádat is! Nekem ne nyavalyogj folyton miatta!

- Miért ne? Tudod jól, mennyire meg akarta nézni a gyerekek előadását.

A folyton hangoskodó szomszéd család éppen most érkezett a házuk elé. A hangok a bekapcsolva felejtett SPY-ból jöttek.

A fenébe! - szitkozódott Lizzy, amikor meghallotta, hogy a dübörgő lépések felgyorsultak. Visszasietett az emeletre, és elbújt a SPY-jal szemben lévő szobában. A lépcső nyikorgott a nagy súly alatt, majd látta, amit egy hatalmas árnyék megáll a szemközti ajtóban. Belépett, és a lehallgató készülékhez ment. Halkan felnevetett.

- Trükkös egy némber! - morogta alig hallhatóan. A szomszédok közben rendületlenül vitatkoztak.

Lizzy szíve majdnem kiugrott a helyéről. A következő szoba, amit megnéz valószínűleg a rejtekhelye lesz. Gyors elhatározásra jutott. Vett egy nagy levegőt, majd lábujjhegyen kisurrant a szobából és újra a lépcső felé vette az irányt.

Mégsem sikerült olyan halkan, ahogy szerette volna. Az öltönyös fickó termetéhez képest meglepően fürgén megpördült. Egy rövid pillanatig döbbenten nézték egymást, Lizzy az ijedtségtől szinte földbe gyökerezett. Végül mégis ő lépett előbb. A férfi utána kapott, el is érte a ruháját, de kicsúszott a kezéből.

- Áááá, nem, nem, nem! - kiabálta Lizzy, miközben lefelé rohant a lépcsőn. Mögötte a léptek dübörgése úgy hatott, mintha egy kőszikla gurult volna utána. Először arra gondolt, hogy megpróbál eljutni az autóig, de még le sem ért a lépcső aljáig, amikor észrevette, hogy a slusszkulcs nincs ott az előszobaszekrényen, ahová letette. Biztosan a nő vitte el.

"Nehogy megszökj!" Ezért mondhatta, mielőtt kiment. Lizzy már majdnem leért, amikor a dübörgő lépések megszűntek, és egy kattanást hallott a háta mögött. Nem látta, de volt egy olyan érzése, hogy a fickónak fegyvere van, amivel éppen most készül lőni. A lépcső alján hirtelen irányt váltott. A szemben lévő, udvarra vezető ajtó helyett a jobbra fordult és a konyhába futott. Éppen időben, mert valami elsuhant a füle mellett. A golyó a bejárati ajtó melletti falba csapódott.

A konyha nem bizonyult jó ötletnek. Kicsi és szűk volt, egyetlen bejárattal. Ezt az egyet az üldözője most elállta. A pisztolyt újra lövésre emelte, közben arcán elégedett mosoly jelent meg.

Lizzy maga sem értette, hogy honnan vett hirtelen akkora bátorságot, de ahelyett, hogy megadóan várta volna a golyót, nekitámadt a kétajtós szekrény méretű gorillának. A rövid dulakodás során eldördült még néhány célt tévesztett lövés, aminek a hangját a hangtompító eléggé lefogta, így a szomszédoknak fogalma sem lehetett arról, hogy milyen élet-halál harc dúl a közelükben.

Lizzy miközben megpróbálta megütni ellenfelét, a legváltozatosabb szitkokat vágta a fejéhez. A férfi ezen csak nevetett, a nő nem tudott komoly kárt tenni benne. Végül, amikor úgy hozta a helyzet, teljes erejéből beleharapott a fickó kezébe. Az dühösen felordított:

- A kurva anyádat! - félrelökte Lizzy-t, aki a konyhaszekrények esett. Ahogy megfordult, a keze ügyébe esett a késtartó állvány.

- Az én csillagszemű édesanyámat a szádra ne merd venni, te tehervonat! - kiabálta, miközben a késeket egyesével a férfihez vágta. Az összes talált, de nem a hegyes felével. A fickó újra lövésre emelte a pisztolyát. Lizzy ekkor megtalálta a tűzhelyen hagyott serpenyőt, és egy jól irányzott mozdulattal üldözője fejéhez vágta. A találat éppen az orrán érte, ami ettől vérezni kezdett. A férfi kihátrált az ajtóból az előszobába. Lizzy kihasználta a hirtelen jött előnyt, felkapta a serpenyőt a földről, és még vagy ötször fejbe csapta ellenfelét, miközben az a vérző orrával volt elfoglalva. A fickó az utolsó ütésnél megtántorodott, és elesett. Szerencsétlenségére - és Lizzy szerencséjére - a fejét úgy beverte az útjában álló kis szekrénybe, hogy elveszítette az eszméletét.

- Úr Isten, Úri... Úristen! - kapkodott levegő után Lizzy. Nem tudta eldönteni, hogy él-e még a támadója. Viszont esés közben kicsúszott az autójának a kulcsa a zsebéből. Lizzy egy pillanatig sem habozott. Felkapta és lesietett a garázsba. Óvatosan nyitotta ki a garázsajtót, nehogy zajt csapjon. Beszállt a fekete autóba, indított és padlógázzal elhajtott. A tükörből látta, hogy a kert felől egy szintén fekete öltönyös nő az utcára szalad. Előbb idegesen, tanácstalanul körbenézett, majd beugrott Lizzy kis autójába és utána indult.

Az üldözés során érintették a városrész csaknem minden kis utcáját. Lizzy minden kereszteződésnél irányt váltott, de nem tudta lerázni. A fekete kocsit is ügyetlenül irányította. Világ életében kis autója volt, nehezen boldogult a nagyobbakkal. Menet közben feldöntött néhány kukát, a jobb oldali tükröt egy lámpaoszlop törte le.

Végül újra arra az utcára kanyarodott, ahol lakott. Teljes sebességgel száguldott végig rajta, de a kis autó végig ott volt a nyomában. Az út egyenesen a város üzleti negyedébe vezetett. Arra gondolt, ott talán sikerül lerázni, vagy találkozik egy rendőrrel, mivel ott gyakrabban járőröznek.

Rohamosan közeledett az utca vége. Az irodaházakat már jól láthatta. Még egy bal kanyar, aztán jobbra, át a síneken. Ezen a ponton Lizzy elfehéredett. A tilos jelzést látta, és már azt is megbánta, hogy nem foglalkozott vele. A vonat fényszórója elvakította. A végzet megállíthatatlanul közeledett. Fékezésnek már nem volt értelme, túl gyorsan ment, úgysem tudott volna megállni.

- Áááááááá! - kiáltotta, közben mindkét kezével eltakarta a szemét. Aztán már csak egy hatalmas csattanást hallott.

Újra kinyitotta a szemét. Hátra fordult, és fényt látott. A kis autója robbant fel a vezetőjével együtt, amit a vonat már vagy ötven métert tolt maga előtt. A szerelvény lassan állt meg, közben Lizzy kiszállt az autóból, és remegő térdekkel tett néhány lépést a vasúti átjáró felé.

- Az autóm! Az én kicsi kis autóm! - mondogatta sírva. Ahogy a nagy ijedtség lassan alábbhagyott, átgondolta a történteket. Azt mondták, hogy egy másik csapat megy az újságíróhoz. Nem ismert egyet sem, akihez bármilyen okból kommandót kellene küldeni. Kivéve Adelaidet, aki mégis csak belekeveredhetett valamibe.

Figyelmeztetnem kell! És megtudni mindent.

A fekete autóba nem mert visszaszállni, nehogy feltűnést keltsen vele. Az út szélén hagyta, és gyalog, vagy inkább futva indult az üzleti negyed délkeleti részéhez, Adelaide lakása felé.

XVIII. Adelaide

A szerkesztőségből Adelaide először nem haza ment. Autójával a folyóhoz hajtott. Otthagyta a kocsit a híd közelében, és a parton sétálgatott. Teljesen maga alatt volt, és el volt keseredve. Olyan jól végződhetett volna a hét! Ingyenes volt a SilverNet, felismerték Clare betegségét, ráadásul majdnem elhitte, hogy sikerült ráakadni a nagy sztorira, ami kitörési pontot jelenthetett volna.

Végül mi lett az egészből! Anyja megsértődött, és nem hajlandó eljárni a kezelésekre. A SilverNet miatt kirúgták az állásából, az albérlője nem tisztázott körülmények között elhalálozott, ráadásul sikerült összeszólalkozni egy gazdag idiótával. Akkor milyen vagányul megígérte, hogy majd elintézi a dolgot. De hogyan? Az önbizalma azóta romokban, pénze pedig már akkor sem volt sok.

Nem nézte az időt, talán egy órát sétálgathatott. A hangulata nem lett jobb, teljesen üresnek érezte magát. Nem tudta elképzelni sem, hogy mit fog csinálni, hol fog dolgozni. A jövőt kilátástalannak és ködösnek látta.

Már besötétedett, mire végre visszaérkezett az autóhoz. Elhatározta, hogy miután hazaér, lefekszik aludni, és a következő két napban ki sem mozdul otthonról.

Indított, a motor egy pillanatra felpörgött, majd megállt és többé nem mozdult. Újra és újra elfordította a kulcsot, de nem történt semmi.

Ez nem lehet... Ne... Hát ez nem lehet igaz!

Most mit csináljon? Végül felhívta Richardot, aki készségesen vállalta, hogy elmegy érte.

- Hát te hogy kerülsz ide? - kérdezte fél óra múlva, amikor megérkezett.

Adelaide válasz helyett elsírta magát.

- Na! Nyugi! Mi a baj?

- Semmi! - Adelaide megtörölte a szemét. - Csak sok minden összejött.

A sírást még percekig nem tudta abbahagyni. Richard gyengéden átölelte. Így álltak néhány percig, közben egyikőjük sem szólalt meg. Nem is kellett mondani semmit, Adelaide tudta, hogy barátja szavak nélkül is átérez mindent. Végül az autóra vontatókötél került, így vitték el Richard lakásáig. Nem akarta a lányt ilyen állapotban egyedül hagyni, ezért ragaszkodott hozzá, hogy nála töltsék az éjszakát.

Út közben Adelaide elmesélte a hét eseményeit, de a nagy sztori részleteibe nem ment bele. Richard végig nagyon empatikus maradt, folyamatosan azzal bíztatta, hogy találni fog ennél sokkal különb munkahelyet. Az ő képességeivel csak jobbat érdemel. Miután megérkeztek kinyitott egy üveg vörösbort, hogy jobb kedvük legyen. Majd ketten összeütötték a vacsorát. Mire a második megnyitott üveg ital is elfogyott, Adelaide már nem nagyon foglalkozott a problémáival. Minden figyelmét Richardra fordította. Ezen az éjszakán jobban kívánta, mint eddig valaha. Hamarosan a hálószobában kötöttek ki, ahol pillanatok alatt kihámozták egymást a ruháikból. Vadul egymásnak estek, és elindultak a csúcs felé vezető úton, amit azon az éjszakán többször is sikerült meghódítaniuk.

Másnap Adelaide kisebb fejfájással ébredt, amit az alkohol utóhatásának tudott be. Bevett egy fájdalomcsillapítót, majd egy gyors reggeli után - amit Richard már elkészített, mire felkelt - felöltözött, és barátjával együtt haza indultak.

- Hívok egy szerelőt a kocsidhoz - mondta Richard, mielőtt Adelaide kiszállt a háza előtt. - Jól vagy? Ne maradjak?

- Este úgyis találkozunk - felelte a nő hálás mosollyal. - Menj csak! Neked dolgoznod kell, nekem meg... rendbe tenni a dolgaimat.

Még egy búcsúcsókot váltottak, majd Richard elhajtott. Adelaide megint ürességet érzett, semmi kedve nem volt felmenni a lakásába, ahol újra egyedül lesz. Társaságra vágyott, egy pillanatra még az is eszébe jutott, hogy visszahívj barátját, de végül elvetette az ötletet.

Nem lehetek ennyire önző! Azért viszont nem győzött hálát adni a sorsnak, hogy sikerült kifognia egy ilyen fiút.

Mégsem ment haza. Sétálgatott a városban, a kirakatokat nézegette. A boltokba nem ment be, hiszen most, hogy munka nélkül maradt egy ideig spórolnia kell. A McDonald's-ban ebédelt, majd délután mozira támadt kedve. Egy kicsit élvezte is, hogy egyedül ült be a filmre. Korábban még soha nem volt rá példa, mindig elkísérte valaki, többnyire valamelyik barátnője vagy éppen Richard.

Kora este volt, mire újra a ház elé érkezett. Elgondolkodva állt meg azon a helyen, ahol a tegnap esti incidens történt.

Vajon mi lehet Basillel? Egészen megfeledkezett róla, pedig megígérte, hogy meglátogatja. Még mindig kedvetlenül indult el a lépcsőn felfelé. A lakásban sötétség fogadta, a függönyök minden ablakon be voltak húzva. Nem is emlékezett rá, hogy így hagyta, de hát annyi minden történt, biztosan elfelejtette.

Elindult, hogy kinyissa az ablakokat, és egy kis friss levegőt engedjen be. Ekkor megnyikordult mögötte a padló. Megfordult, és a látványtól elakadt a lélegzete. Egy pisztolycsővel nézett farkasszemet.

Rajta kívül még ketten voltak a lakásban. A két férfi komor tekintete nem sok jót ígért.

- Mit akarnak? - kérdezte Adelaide alig hallható, remegő hangon. Válasz helyett csak egy kattanást hallott, ahogy a fickó kibiztosította a fegyverét.

Megpróbálkozott a meneküléssel, de tudta, hogy nem sok esélye van. Félre lökte a fegyver csövét és a nappali irányába futott, mert a bejárati ajtó felé vezető utat elállta a másik férfi. Szeretett volna kiabálni, de a félelemtől egy hang sem jött ki a torkán. El sem tudta képzelni, hogy kik ezek és mit akarhatnak tőle.

A fickó néhány ugrással mögötte termett, a földre lökte, és újra ráfogta a fegyvert. Aztán két tompa puffanást hallott.

Még élek! - villant át az agyán néhány másodperc múlva. A fickó viszont a földön feküdt. Adelaide egy gyors vizsgálattal megállapította, hogy ő maga sehol sem sérült meg. Felállt a földről, és akkor vette észre, hogy a másik fegyveres is elterült a bejárati ajtó közelében. Mindkettő halott volt, lelőtték őket. Körbenézett, és megtalálta a megmentőjét. Basil egy pisztollyal a kezében ott állt az asztal mellett.

- Ki... Mi... ezek... - Az izgalomtól alig talált szavakat. Basil kézen fogta, és szó nélkül kifelé vezette a lakásból. Adelaide először tiltakozni próbált, de végül megadta magát. Semmit nem értett, meg volt ijedve, és nem is akart a halottak társaságában maradni.

Basil, miután bezárta a lány lakását a sajátjába vezette. Ezen az ajtón is kattant a zár. Ezután elindult az ablakok felé, hogy besötétítsen.

- Ki kell hívni a rendőrséget! - vetette fel Adelaide.

- Nem! - felelte Basil tőle szokatlan, határozott hangon, miközben a függönyökkel bajlódott. - Már régóta készülök valamire. Maga elindított egy folyamatot, a lehetőséget most kell kihasználnunk.

Adelaide most már végképp úgy érezte, hogy egy másik világba csöppent.

- Basil! Ma... mag... - dadogta döbbenten.

- Maga? - próbált segíteni Basil.

- Ne... ne...

- Nem hatos IQ-jú. Ezt akarta kérdezni?

- Lényegébe igen - felelte halkan a lány néhány másodperc szünet után.

Nem szóltak egy szót sem, miközben Basil az összes függönyt behúzta.

- Gyújtsunk rá! - nyújtott a lány felé egy doboz cigarettát. - Csak, hogy oldjuk a feszültséget.

- Már réges-rég leszoktam - felelte rosszallóan Adelaide, de már nyúlt is a dobozért. Meggyújtott egy szálat, és nagyokat szippantott. Közben újra csend volt. Miután befejezte, kérdés nélkül kivett a dobozból egy másikat, és meggyújtotta.

- Maga nem... nem... - Még mindig alig találta a szavakat.

Adelaide fejében sok minden kavargott, végül a legfontosabbal kezdte.

- Mi a fene folyik itt?

- Nem tudom pontosan. Valamit csinált, ami miatt összetűzésbe keveredett a SilverSky Corp-pal.

- A SilverSky-jal?

- Felismertem a Biztonsági Szolgálat embereit.

Adelaide értetlen képet vágott.

- A ruhájukról - magyarázta Basil. - Egyedi formaruha, habár teljesen hétköznapi öltönynek látszik. Én viszont tudom, mit kell nézni, és higgye el, ők a Biztonsági Szolgálat egyenruhájában jöttek.

- De minek? Mit akarnak tőlem? - A lány idegesen járkált fel-alá a lakásban. - Akartam írni róluk egy cikket, de ezt még nem tudhatják. És milyen folyamatot indítottam el?

Abbahagyta a járkálást és Basil felé fordult.

- És jut eszembe. Mikor is jött maga rendbe?

- Soha nem is volt semmi bajom. Majd később elmondom, most legyen elég annyi, hogy muszáj volt eljátszanom a fogyatékost. Így el tudtam kerülni, hogy felfigyeljenek rám.

Adelaide érezte, hogy a fejébe szökik a vér.

- Átvert! - mondta ingerülten. - Én itt próbálok segíteni, maga meg röhög a hátam mögött.

- Ez nem így volt, de majd megérti. Most viszont sietnünk kell, mert nagyon kevés időnk van.

- Nem érdekel. Átejtett, és ez a lényeg.

- Pedig legkésőbb fél óra múlva észreveszik annak a két fickónak az eltűnését, és akkor jön majd az utánpótlás. Inkább arról beszéljen, hogy miről szólna a cikk!

- Nem tegeződhetnénk? Nem vagyunk még öregek és úgy érzem az elmúlt percekben közelebb kerültünk egymáshoz.

- Persze - bólintott Basil bátorítólag.

- Rendben, köszönöm. Semmi közöd a cikkemhez. Megyek, és hívom a rendőrséget - ezzel kifelé indult a lakásból. Elfordította a kulcsot, és nyitotta az ajtót, de Basil odaugrott, és becsapta a lány orra előtt.

- Nem akarok semmi rosszat - mentegetőzött, amikor meglátta Adelaide ijedt ábrázatát -, csak azt szeretném, ha lenyugodnál és megbeszélhetnénk. Most már akaratlanul is része lettél a tervemnek, és különben is lehallgatnak.

- Minek lettem része? És micsoda... Lehallgatnak?

- Igen, rögzítik a hívásokat, de figyelik az e-maileket is, és minden mást, ami térfigyelő kamerával elérhető. Ez nem újdonság, évek óta így megy. Most viszont, ha jól sejtem kikezdtél a legnagyobb vállalattal, ami csaknem egyeduralkodó itt Nyugaton, ezért biztos vagyok benne, hogy a teljes Biztonsági Szolgálat rád mozdult.

Adelaide szeméből a teljes értetlenség sugárzott.

- Bíznod kell bennem! Valamikor én is a Biztonsági Központban dolgoztam, részt vettem a rendszer tervezésében. Egyedül nem győzheted le őket.

Adelaide teljesen elbizonytalanodott. A fegyveres fickók megjelenésére nem talált magyarázatot, így kezdett afelé hajlani, hogy Basil talán igazat beszélhet.

- A múlt héten kaptam egy hét ingyenes SilverNet hozzáférést - kezdte. A mondatok lassan, szaggatottan jöttek. - Azután úgy adódott, hogy megnézhettem a másik cég... a Peraklang híroldalait is.

Néhány percbe elmondta újra, amit egy nappal korábban Lizzy-nek is megpróbált elmesélni. Basil sokkal nyitottabbnak bizonyult, majd mikor vége lett a beszámolónak kézen fogta a lányt, és visszamentek a másik lakásba.

- Igen, még mindig itt van - nyugtázta Adelaide, amikor bekapcsolta a számítógépét. A halottak társaságában kellemetlenül érezte magát.

- Nagyon lazán lőtted le őket. Korábban is volt már ilyen? Úgy értem... - megpróbált a lehető legóvatosabban fogalmazni, mert még mindig nem bízott az "új" szomszédban.

- Szoktam-e embereket öldösni? Eredetileg csak egy személy szerepelt a listámon. Ők - mutatott a padlón fekvő hullákra - csak járulékos veszteség.

Basil leült a számítógép elé és vadul nyomkodni kezdte a billentyűket.

- Ki az az egy? - kérdezte Adelaide. - Még él?

A férfi rámosolygott a lányra, de a szemében inkább szomorúságot lehetett látni.

- Majd elmondok mindent, de ez a hely nem biztonságos.

Percekig nem szólaltak meg, végül Basil törte meg a csendet.

- Igen, úgy tűnik, igazad van. Sejtettem, hogy ilyen is van, a hírek manipulálása csak a jéghegy csúcsa. Életed legnagyobb cikkét írhatod majd erről, ha mindenben igazam lesz.

Adelaide már a legkevésbé sem áhítozott a nagy sztori után. Most kezdet tudatosodni benne, hogy Lizzy-nél milyen jó dolga is volt.

- Én inkább a rendőrséget hívnám.

Basil ingerültebben válaszolt, mint kellett volna.

- De fogd már fel, hogy megtudnák! Olyan összefonódások vannak a háttérben, amire nem is gondolnál.

Adelaide sértőnek találta ezt a hangnemet.

- Bezzeg a nagy tudású Basil Schwier mindent tud.

- Most nincs idő megsértődni. El kell mennünk egy olyan helyre, ahol nyugodtan beszélhetünk.

- Nem megyek sehova egy hazuggal - hozta fel ismét a korábbi sérelmét. - Már régóta ismerjük egymást, azt hittem ennél jobban bízol bennem. Ha titkolózni akartál, elkerülhetted volna a társaságomat.

- Nem tudtam elkerülni, mert folyton átjöttél jótékonykodni... - Nem folytatta, mert észrevette, hogy ez övön alulira sikerült.

- Jól van. Szerencsére több jótékonykodásra nem lesz szükség - felelte a lány sértődötten. - Hívom a rendőrséget, aztán elmegyek anyámhoz. Nem árullak el, nem kell aggódnod.

Elővette a mobilját, ami ekkor hirtelen megcsörrent a kezében.

- Halló! - A lehető legnyugodtabb hangon próbált beszélni.

- Halló! Adelaide? - hallotta az ismerős női hangot.

- Nahát, vajon ki lehet az? - kérdezte a leggúnyosabb hangján, miután felismerte a hívót. - Clarita asszony? Vagy talán Arlete?

- Micsoda? Nem...

- Vagy maga a híres Raquel?

-Az anyád vagyok! Ne szórakozz! - válaszolta dühösen Clare.

Miközben beszéltek látta, hogy Basil nagyon figyel valamit. Összevonta a szemöldökét, majd felállt és a falhoz sétált.

- Mi ez a pingálmány? - mutatott a háromszöget ábrázoló képre.

- Az, Basil modern művészet. Nem hiszem, hogy érdekelne. Ne nyúlj hozzá! Sokba került. Nem neked beszéltem anya - folytatta a telefonba. - Mi történt?

- Gyere ide gyorsan! Nem tudom, mit csináljak vele - kezdte Clare.

- Kivel?

- A biztosítási ügynökkel. Itt van a nappaliban.

- Jaj, anya! Dobd ki! Úgysem veszel tőle semmit - felelte Adelaide türelmetlenül.

- De nem tudom, mert halott!

Adelaide úgy érezte le kellene ülnie.

- Mi van?

Clare halkabbra fogta a hangját, mintha nem szeretné, hogy bárki meghallja.

- Raquel lelőtte.

Adelaide nem akart hinni a fülének.

- Micsoda? Ne! Mondtam, hogy menj el a szanatóriumba! A rendőröket hívtad már? Egyáltalán ki az az ember?

- Nem is tudom pontosan. Olyan öltönyben volt, mint az ügynökök.

Adelaide szíve nagyot dobbant.

- Fekete öltöny volt?

Erre Basil is felkapta a fejét.

- Figyelj, anya! Menj el otthonról! Menj el... - Basil heves gesztikulációval kísért tiltakozását látva észbe kapott, és inkább nem mondott tényeket. - Menj oda, ahol Raquel lakott a baleset után!

- A kis...

- Ne mondd ki! Indulok, egy órán belül ott vagyok.

Gyorsan bontotta a vonalat, mielőtt Clare elszólhatta volna magát.

- Egy fekete ruhás ember. Anyámhoz nem jár senki a szomszédokon kívül.

- Én megmondtam. Az utóbbi hetekben kivel kerültél kapcsolatba? Abból, amit eddig elmondtál nekem úgy tűnik, hogy az albérlőd egy terrorista lehetett, és mivel itt lakott rólad is azt hiszik. És akkor még nem is beszéltünk a cikkedről. Ezért akarnak félreállítani téged is, és mindenkit, akivel kapcsolatban vagy. Szóval, kikkel találkoztál a múlt héten úgy, hogy láthatta térfigyelő kamera?

- Anyámon kívül? - Adelaide próbálta összeszedni a gondolatait. - Kamera szinte mindenhol van. Richarddal. Jaj, ne!

- Hívd fel! Figyelmeztetni kell őt is.

Adelaide beütötte a számot a mobilján, majd várt. A telefon kicsengett, de Richard nem vette fel.

- Talán dolgozik, és lenémította - mondta bizonytalanul a lány.

- Lehetséges - felelte Basil, de nem hitt benne. - Kik voltak még?

- Voltál még te, az a cabrios fickó...

- Az már nem számít, már nem téma - próbálta másfelé terelni a szót Basil. Adelaide a történtek után ezen nem is akadt fenn.

- Még valakivel találkoztam - tette hozzá kedvetlenül. - Vele telefonon is beszéltem a cikkről. Ő volt a főnököm, Lizzy.

Az ajtón ekkor kopogást hallottak, majd valaki vadul nyomogatni kezdte a csengőt. Adelaide ugrott egyet ijedtében. Basil nyugalomra intette, és óvatosan az ajtóhoz ment. A saját pisztolyát a lakásában hagyta, amit már megbánt. Helyette a földön fekvő hulla fegyverét vette fel. A csengetést dörömbölés, majd ajtórugdosás váltotta fel.

- Hamarabb jöttek, mint gondoltam - mondta halkan, majd gyors mozdulattal kitárta az ajtót, és berántotta a lakásba a jövevényt. A földre lökte és ráfogta a fegyvert.

- Minél hamarabb, annál szamarabb - szólalt meg Adelaide, majd be kellett fognia a fülét, mert Lizzy a pisztoly látva hangosan, éles hangon felsikított. Basilhez lépett, és a fegyver csövét félretolta. - Ő Lizzy, a főszerkesztőm.

Lizzy felállt a padlóról, megigazította a ruháját.

- El sem tudod képzelni, mi minden történt! - kezdte, Basilre már ügyet sem vetett. - Békésen kávéztam otthon, amikor rám tört két betörő. Alig tudtam elmenekülni. Még az autómat is összetörte az egyik, azt hiszem, nem is élte túl. De emlegettek egy újságírót is, akit megkeresnek...

Lizzy ekkor elfehéredett. Most vette csak észre a nappaliban fekvő két hullát.

- Úúúúriiisteeen! - Halkan és elnyújtottan préselte ki magából ezeket a szavakat, közben a kezét a szája elé tartotta.

- Lizzy, nyugodj meg és ne hangoskodj - figyelmeztette Adelaide. - Láthatod, hogy már minden rendben.

- Akkor tényleg igaz lehet - suttogta Lizzy. - Nem mondták a nevedet, de amikor bejöttek hozzám, arra gondoltam, talán rólad beszélnek. Volt az az ügy, amit mondtál, és úgy látszik tényleg igaz.

Míg beszélt nem tudta levenni a szemét a halottakról. Majd Adelaide felé fordult:

- Drágám! El kell mondanod mindent!

- Azok a betörők is ilyen ruhát viseltek? - mutatott Basil a Biztonsági Szolgálat embereire.

Lizzy tetőtől talpig végigmérte, majd kéjes mosollyal az arcán kérdezte:

- Ki ez a fess fiatalember? Az előbbi pisztolyos dologért már nem neheztelek ám. Adelaide, még nem mutattál be minket egymásnak.

Nem hiszem el! Még most sem bír magával - dühöngött Adelaide.

- Elnézést! Basil, ő Lizzy, a nimfomán főnököm volt, de minden ok nélkül kirúgott. Lizzy, ő Basil, a szellemi fogyatékos szomszédom.

- Juj! - Lizzy döbbent arcot vágott, de végül feltalálta magát.

- SZER-VUSZ! LIZ-ZY VA-GYOK! - mondta hangos, jól artikulált hangon, szinte szótagolva, miközben kezet fogtak.

Basil összerezzent, váratlan hangerőtől.

- Örülök, hogy megismerhetlek - folytatta a tegeződést. - De nem kell kiabálnod. Fogyatékos vagyok, nem süket. Visszatérve, ugyanilyen öltöny volt azokon is, ugye?

- Igen - motyogta Lizzy elképedve. Basil kiment a lakásból, magukra hagyva őket.

- Várjatok itt! Pár perc és visszajövök.

A két nő kettesben maradt.

- Azt mondtad, hogy fogyatékos - dohogott Lizzy.

- Ebbe most ne menjünk bele, hosszú történet.

Kellemetlen csend telepedett a szobára, amit végül Lizzy tört meg.

- Nem igaz, hogy minden ok nélkül rúgtalak ki, ezt te is jól tudod.

- Nem azzal van a legnagyobb bajom, hogy nem dolgozhatok neked, hanem az eljárás nem tetszik.

- Hogy érted?

- Előbb is szólhattál volna. Mióta dolgozik a lapnál az a Ladislaus? Már több hete, nem? Így lehet, ha már neki is van listája. Én meg közben elszúrom az időmet az Aqua-Citys cikkel. Nem szeretem, ha hülyítenek.

- Nem szereted? - csattant fel idegesen Lizzy? - Én talán szerettem, amikor átejtettél? Amikor a könyvtárból írtad a cikkeket? Téged ismerve azt is komolyan kétlem, hogy sokat hülyítetted volna magad az Aqua-Cityvel. Vagy szerinted az most tetszik, hogy miattad mindenféle gyilkos szemétláda elől kell futnom? Mégsem szólok, pedig még nem terveztem a halálomat. Sok dolgom van még addig.

- Igen? Micsoda? Ki akarod találni a sírfeliratodat? - gúnyolódott Adelaide.

- Nem, kislányom, nem - felelte Lizzy ugyanolyan szarkasztikus hangon. - A sírfeliratomon majd később gondolkodok el. Addig is, ha van javaslatod, keddenként elküldheted az e-mail címemre.

Lizzy meghalt. Bassza sas! - gondolta Adelaide. Rögtön el is mosolyodott, amint elképzelte Lizzy kedvenc trágárkodását a síremléken. Hangosan már nem mondhatta ki, mert Basil, egy laptoppal a kezében megérkezett.

- Hölgyeim, indulunk! Először Richardhoz megyünk. Próbáljunk meg észrevétlenek maradni.

Mindhárman elindultak lefelé a lépcsőn. Basil egyszer csak megtorpant, és visszafutott a lakásba.

- Most hová mész? - szólt utána Adelaide?

- Eszembe jutott valami, amit még meg kell néznem. Várjatok meg lent!

Nem akart Lizzyvel újra kettesben maradni, ezért szomszédja után ment. Basil leült Adelaide bekapcsolva hagyott számítógépe elé. Nemsokára elkerekedett szemekkel bámulta a monitort.

- Nahát!

XIX. Basil

- Nem fognak észrevenni! - válaszolt türelmetlenül Basil Adelaide akadékoskodására.

- Jól van, na! Nyugi! Csak mert te mondtad, hogy a térfigyelő kamerák figyelnek.

- Kik figyelnek? - kérdezett közbe Lizzy.

- Elintéztem. Észrevétlenek maradunk, egyelőre csak Richard lakásáig. Ott majd átgondolom, mi legyen.

- Honnan tudtad, hogy hol lakik? - kérdezte a lány gyanakodva. Basil rosszallóan rápillantott.

- Te magad mondtad, nem emlékszel?

Mindhárman egy alig néhány perce ellopott autóban ültek. Basil érezte, hogy az utóbbi néhány órában a lány viselkedése megváltozott vele szemben. A régi Basilt szerette, de ezzel az újjal, szemmel láthatóan nem volt kibékülve. Basil ezt kissé sértőnek találta, mert úgy érezte, nem adott okot erre a viselkedésre. Hazudott magáról, de bárki más megtette volna. Majd Adelaide is belátja, ha megtudja a teljes igazságot. Az viszont később jön. Először Richardot kell épségben előkeríteni, majd pedig irány Arany-völgy.

Basil, miután magára hagyta a két nőt, visszament a lakásába, egyenesen a konyhába. A sütőből elővette az ott rejtegetett laptopot. A függönyökkel most nem bajlódott, sürgette az idő.

Itt a Járőr! Segíthetek?

Azonosító:

Jelszó:

Megadta az adatokat, majd a szabaddá vált SilverNeten újra megkereste a térfigyelő kamerákat működtető programot. Most viszont nemcsak nézte, hanem irányította is őket. A Richardhoz vezető úton harmincegy kamera figyelte az utakat, és a járdákat. Mindegyiket egyesével elmozdította. Végül az összes a járdát, vagy az út másik oldalát vette. Eltartott néhány percig, amíg végzett a beállításokkal, utána viszont sietni kellett. Azt tudta, hogy a kamerák felvételeit nem nézik folyamatosan, de így is legfeljebb fél órára számított, amíg a Biztonsági Központ dolgozói vissza nem állítják őket alaphelyzetükbe.

Miután ezzel végzett, már csak valamilyen járművet kellett szerezni, amivel minél gyorsabban megtehetik az utat. Neki nem volt autója, Adelaidé - mint kiderült - elromlott, Lizzy pedig gyalog érkezett. Nem maradt más választása, el kellett lopni egyet. A háztól távolabb, a fák alatt parkolt egy régi típusú Ford. A tulajdonos is itt lakott, a második emeleten. Elvileg nem hallhatja meg, ha elviszik a kocsiját.

Az autókat már egy ideje kötelezően felszerelték egy olyan programmal, amivel a Rendőrség távolról, műhold segítségével elindíthatta, vagy megállíthatta őket. Eredetileg a bűnözést próbálták így visszaszorítani, de kiderült, hogy az emberi lelemény határtalan. Hamarosan megjelentek a hackerek által írt kis programok, amivel felülírták az eredeti védelmi rendszert, így a járművet a rendőrök már nem tudták irányítani.

A Biztonsági Központ egykori dolgozójaként tisztában volt azzal, hogy nemcsak a Rendőrség fér hozzá a rendszerhez, hanem a SilverSky Corp. emberei is. Most ezt a lehetőséget használta ki. A Ford programját szerencsére még nem írták felül, így könnyen kikapcsolta a riasztót, kinyitotta az ajtót és indított.

Lecsukta a laptop fedelét, felkapta és visszament Adelaide-hez.

Az útjuk eddig simán ment, senki sem próbálta feltartóztatni őket. A két nő viszont egyre jobban idegesítette. Adelaide számítógépén indulás előtt óriási dolgot fedezett fel, de nem tudott rajta gondolkodni, mert Lizzynek egész úton be nem állt a szája. Hol neki, hol Adelaide-nek beszélt, aki viszont még mindig duzzogott, és amikor csak tudott mindkettőjüknek odaszúrt valamit. Ráadásul egyfolytában aggódott Richard miatt is.

- Ne aggódj már! - próbálta megnyugtatni. - Lehet, hogy nem történt semmi baj.

- Nem veszi fel a telefont, már vagy ötször próbáltam hívni - felelte feszült hangon Adelaide.

- Az még semmit nem jelent. De, ha mégis elmentek hozzá, nem hiszem, hogy baja esett volna. Richard talpraesett, vagy nem? Ha anyád is és Lizzy is megoldotta, akkor neki is sikerülhetett.

- Hát ez az, amiben nem nagyon hiszek - sóhajtotta.

- Miért nem? - csodálkozott Basil.

- Ő egy tipikus városi ember. Sikeres a munkában, szerintem a magánéletben is, de nem egy túlélő típus. Az extrém helyzetekkel éppúgy nem tud mit kezdeni, mint én.

Az autóba csend támadt. Adelaide a gondolataiba mélyedt. Basil csak sejteni tudta, hogy mi járhat most a fejében.

- Váratlanul támadtak rád, ebből ne vonj le következtetést.

- Tudod, mi van? - csattant fel Adelaide. - Ha előtte egy héttel bejelentik, hogy jönnek, akkor is csak állok ott, mint egy kuka, és simán hagyom, hogy lelőjenek. Egész életemben arról álmodoztam, hogy egyszer oknyomozó újságíró, vagy esetleg haditudósító leszek. De hogyan? Jön egy lehetőség, és nem tudok élni vele. Hogyan akarhatnék ezek után a lövészárokból tudósítani?

Megérkeztek Richard lakásához. Ahogy megálltak, Adelaide rögtön kiugrott, és már rohant is be a házba. A lépcsőházajtót a pótkulccsal nyitotta ki, amit magánál tarthatott. Felfutott az emeletre és vadul nekiesett a csengőnek. Nem érkezett válasz. A tartalék kulcsot Richard az ajtó mellett álló fikusz cserepében tartotta. Adelaide nem csengetett tovább, bement a kulccsal a lakásba. Basil végig ott volt a nyomában, Lizzy viszont jobbnak látta, ha a kocsiban marad.

Adelaide körbejárta az összes helyiséget. Minden úgy volt, ahogy reggel otthagyta, leszámítva Richardot, akit sehol nem talált. Idegen behatolásnak, dulakodásnak semmi jelét nem látta.

- Nincs itt - mondta végül. Átment a konyhába, és engedett magának egy pohár vizet. Ivott néhány kortyot. Az arcán leírhatatlan feszültség tükröződött.

- A rohadt életbe! - kiáltotta hirtelen, és a poharat földhöz csapta.

- Próbálj megnyugodni! - csitította Basil.

- Nem próbálok! Elegem van az egészből! Ha Richardnak bármi baja lesz, én nem is tudom, mit csinálok! Hívom a rendőrséget!

Már megint itt tartunk.

- Felejtsd el, már mondtam! - ellenkezett Basil. - Majd megoldjuk máshogy.

- Hogyan? Azt sem tudom, hol van, azt sem tudom, él-e még?

- Mindenkit otthon próbáltak elintézni. Arra gondoltam, hogy talán ő nem is volt célpont, végülis nem találtuk meg vérbe fagyva. Mindenesetre itt nem sokat tehetünk. Keresnünk kell egy biztonságos helyet, és ott majd megkeresem Richardot a laptopommal.

- Micsoda? Te sem tudsz mindent megoldani.

- Eddig is megoldottam, ezután is menni fog. - Basil nem értette, hogy Adelaide miért akarja hátráltatni. - A rendőrök hívása csak a könnyebb út lenne, de nem járna sikerrel. Nem kellene ilyen hamar feladnod, főleg úgy, hogy bőven vannak még lehetőségeink.

- Nem adtam fel semmit - válaszolta Adelaide ingerülten -, csak próbálok józanul gondolkodni. Úgy látom, én vagyok az egyetlen, Lizzy csak sodródik az árral, te meg nem mondod el, mit miért teszel, de én valami öngyilkos akciót sejtek a háttérben.

Basil azt hitte, rosszul hall.

- Ezt miből raktad így össze?

- Abból, amit mondtál.

- Még semmit nem tudsz, és hülyeségeket is beszélsz. Egyébként igazad van. Tipikus nyugati városlakó vagy, aki éli világát, amíg minden szép és jó, de mihelyt probléma van, egyből összeomlasz.

- Engem ezért ne hibáztass! Ha mindenki így viselkedik, akkor talán ez a normális, nem?

Basil érezte, amint a fejébe szökik a vér. A lány szólna a Rendőrségnek, aztán félreállna az útból. Amit eddig mondott neki a következményekről, azt úgy látszik, nem akarja felfogni. Mi ez, ha nem a probléma továbbpasszolása. Ha Richard is majd ilyen lehetetlenül viselkedik, akkor tényleg baj lesz.

- Richard is ilyen? Azt mondtad hasonlóak vagytok.

- Mit akarsz ezzel mondani? - tette fel támadóan a kérdést Adelaide.

- Például, ha bezárnák egy cellába, de nyitva felejtenék az ajtót, akkor ő sem szökne meg, hanem ügyvéd után kiabálna.

- Miért baj az, ha betartja a törvényt?

- Az nem baj, de vannak esetek, amikor muszáj védekezni. - Basil visszaváltott nyugodtabb hangnemre. - A mi szituációnk éppen ilyen. Mondtam, hogy mindent elmesélek majd, és akkor kitisztulnak a dolgok. Egyelőre annyit mondhatok, hogy a laptopommal tudom szabályozni a köztéri kamerákat. Tehát elvileg észrevétlenül elmehetünk anyádhoz. Pontosan hol is van? Ki az a Raquel?

Adelaide még egy ideig bizalmatlanul méregette szomszédját, majd megadóan sóhajtott.

- Anyám kedvenc sorozatának a szereplője volt Raquel. A múlt héten láttam néhány részt, és ezért tudtam, hogy a balesete után egy faházban találkozgatott az anyjával. Apámnak is volt egy kis horgászháza a tóparton, nem messze a háztól. Oda küldtem anyámat.

- Nagyszerű! A koordinátákat tudod?

- Csak az arany-völgyi házét. De a kisház nincs messze onnan, és ott biztosan nincsenek kamerák.

- Kíváncsi vagy a részletekre? - kérdezte Basil már mosolyogva. - A kisházban mindent elmondok. Arra is lesz időnk, hogy kitaláljuk, hogyan tovább. Ha velünk jössz, így lesz. Ha a Rendőrséget hívod, akkor többet semmit nem mondok. Lizzyvel keresünk egy másik helyet, és végül övé lesz a nagy sztori.

- Na, azt nem! - Adelaide-re az utolsó mondatok hatottak a legmotiválóbban. Elindult a kijárat felé. - Mehetünk.

A lépcsőn lefelé haladva Basil nem tudta megállni, hogy ne tegyen néhány megjegyzést.

- Sírni is szokott?

- Ki?

- Richard. Úgy értem, mindig kimutatja az érzéseit?

- Ő is lehet rossz passzban - felelt a lány csapdát sejtve. - Miért kellene szégyelleni a könnyeket?

- Aha. Férfias egy jellem.

Adelaide láthatóan kezdett újra idegessé válni.

- És főzni is tud? - kérdezősködött tovább Basil.

- Ide figyelj! Azt hiszem jobban kedveltelek, amikor még fogyatékos voltál.

XX. Eleanor

Eleanor egy csésze kávét kevergetetve ment az egyik félreeső iroda felé a kihalt irodaház folyosóján. A munkaidőnek már régen vége volt, az épületben a biztonsági alkalmazottakon kívül jóformán senki sem tartózkodott. Egyébként sem lehetne semmi probléma, hiszen az egész ház a SilverSky Corp. tulajdonában áll, így az utolsó szó úgyis az övé lenne, de azért jobb az ilyen ügyeket úgy intézni, hogy ne láthassák kíváncsi szemek.

Kimondottan jó hangulatban volt, habár arra még most is ügyelt, hogy mindebből semmi ne látszódjon rajta. A dolgok viszonylag gördülékenyen alakultak. Áttekintette a Biztonsági Szolgálat alkalmazottainak aktáit, és a vártnál gyorsabban kiválasztotta azokat, akiket a célszemélyekre küldött. Tízet választott, kettő-kettő ment az újságírókhoz, az öregasszonyhoz elég egy is, a többiek az akció háttérmunkálatait végzik. Nehezen, de Emma helyére is talált valakit, akivel most még egyáltalán nem volt megelégedve.

Indulás előtt a biztonság kedvéért magas jutalmat ígért embereinek, majd fenyegetőzött is egy keveset. Úgy tűnt megbízhat bennük. A feladatot végrehajtják, és soha, senkinek nem szólnak róla.

Már ez is elég lett volna, de ekkor váratlan öröm érte. Az egyik csapat élve hozta el az emberét. A mélygarázson át juttatták be az épületbe az akkor még eszméletlen túszt, az irodaházban lézengő dolgozók nem vettek észre semmit.

Az újságíró lesz - gondolta. Az autójában ült, amikor elfogták.

Miközben a kávéját készítette végiggondolta, miket fog kérdezni. A legfontosabb kideríteni, hogy mit is akart írni, és kikkel került kapcsolatba. Utána pedig rábeszéli, hogy a cikkben a vállalatot a lehető legjobb színben tüntesse fel. Így megspórolnak egy áldozatot, ráadásul a cég hírnevének is jót tesznek vele. Mindenkit meg lehet fizetni. Ha pénzt nem akar, talán szívesen venne egy újságírói állást valamelyik rangos híroldalnál. Azzal most nem foglalkozott, hogy mivel magyarázzák majd meg neki az anyja és a főnöke halálát. Majd megoldják valahogy. Lehetne például balesetnek álcázni, de ez még a jövő zenéje.

Mire az ajtóhoz ért, már azt is kitalálta, melyik riportert rúgja ki, hogy az újságírónőnek helyet csináljon. Elégedetten, magabiztosan lépett be a szobába.

Egy másodperccel később csak remélni tudta, hogy arckifejezése semmit nem árult el. Bárki másnak az arcára fagyott volna a mosoly, de mivel Eleanor nem mosolygott, talán észrevétlen maradt a hirtelen hangulatváltozása. Magabiztossága kissé alábbhagyott, elégedettsége pedig végleg elszállt. A helyiségben a Biztonsági Szolgálat emberein kívül csak a túsz volt. Egészen eddig azt hitte, Adelaide Villareal vár majd rá, ehelyett egy halálra rémült fickó ült az asztalnál. A férfi tele volt zúzódásokkal, sérülései viszont nem tűntek súlyosnak.

Az első döbbenet után azonnal kapcsolt. A vállalat jó híre a fontos, más nem számít. Dühös pillantást vetett a beosztottjaira, majd egy intéssel kiküldte őket a szobából. Az egyik mondani próbált valamit, de leintette. Mikor újra szólásra nyitotta volna a száját olyan pillantást villantott rá, amitől a fekete ruhát viselő nő inkább a távozás mellett döntött.

- Eleanor Bater vagyok, a SilverSky Corp. igazgatója - ült le a tússzal szembe, mosolyt erőltetve az arcára.

- Mit akarnak tőlem? Hol vagyok egyáltalán? - kérdezte a férfi.

Eleanor el sem tudta képzelni, hogyan jöhetne ki jól ebből a beszélgetésből. Egyelőre próbált időt nyerni.

- A SilverSky épületében vagyunk. Nem tudja, miért hozták ide?

- Nézze! Az utolsó, amire emlékszem, hogy ülök az autóban, majd egyszer csak oldalról belém hajt valaki. Azután meg itt tértem magamhoz. Kórházban lenne a helyem.

Autóbaleset - Ms. Baternek mentő ötlete támadt.

- Már hívtunk egy mentőautót, hamarosan jönnek Önért. Addig viszont meg kell beszélnünk néhány dolgot. Mert ha ellopják az egyik kocsinkat, akkor az azt jelenti, hogy rés támadt a biztonsági rendszerünkben. Szóval mondja, hogy csinálta?

A férfi szemmel láthatóan semmit nem értett az egészből, amin Eleanor nem is csodálkozott. Az egészet csak kitalálta, de remélte, hogy ezzel kiderítheti mi is történt.

- Miről beszél?

- A vállalat autójáról, amit éppen vezetett Mr... Elnézést, de nem értettem a nevét.

- Mr. Finger. Richard Finger. És még mindig nem tudom, miről beszél. Nem loptam el semmit. Az az autó, amit éppen vezettem, a barátnőmé volt. A szervizből hoztam el.

Szóval így történt!

Ezek szerint az autót figyelték csak, a benne ülőt nem. Szinte már látta maga előtt, hogyan fogja verbálisan megsemmisíteni azt a két balfácánt. És örülhetnek, ha ennyivel megússzák.

- Mindenesetre az autót eredetvizsgálatnak vetjük alá, így kiderülhet, hogyan került a barátnőjéhez - felállt az asztaltól, fogta a kávét és az ajtó felé indult. - Ha megérkeznek a mentők, feljönnek magáért, addig csak maradjon nyugodtan.

Kilépett az irodából, és hogy Richard biztosan maradjon, elfordította a kulcsot a zárban. A biztonsági emberek a folyosón várták.

- Matty, maga maradjon itt! Ne tévessze szem elől ezt az ajtót! Senki nem léphet se be, se ki. Janet, maga velem jön! - utasította a másikat, egy nagydarab nőt.

- Ms. Bater, már bent is el akartam mondani...

- Igen, én is el akarok mondani ezt-azt. Addig is csak hallgasson!

Egyikük sem szólalt meg, amíg el nem érték az igazgatói irodát. Ms. Bater az ablakhoz lépett. Csak most vette észre, hogy időközben egészen besötétedett. Megvárta, amíg a nő becsukja az ajtót maga mögött. Akkor elfordult az ablaktól, és a kezében lévő csésze kávét, amiből még egy kortyot sem ivott, teljes erőből hozzá vágta. Janet reflexből maga elé kapta a kezét, így kivédte a csészét, amiből kávé már röptében kiömlött, egy jó nagy foltot hagyva a szőnyegen.

- Mi volt ez? - kiabált Eleanor magából kikelve. - Soha többé nem merjenek ilyen kellemetlen helyzetbe hozni!

- Ms. Bater, én próbáltam...

- Tudja egyáltalán, ki ez? Minek hozták ide? Hol van az újságíró?

- Ms. Bater...

- Remélem, kellőképpen átérzi, hogy mekkora kiváltság Emma utódaként dolgozni.

Eleanor vett egy mély levegőt, és próbált megnyugodni.

- Mondhatok valamit? - kérdezte Janet óvatosan.

Válasz helyett egy megsemmisítő pillantást kapott. Ennek ellenére mégis belekezdett.

- Minden félresikerült.

- Mi sikerült félre?

- Az ügynökeink egy kivételével mind meghaltak.

Ms. Bater egy másodpercig azt hitte, agyvérzést fog kapni.

- Hármat lelőttek, egyet a vonat ütött el - folytatta Janet. Eleanor lassan leereszkedett a székére, arcát a kezébe temette.

- Nem kaptunk visszajelzést a küldetés sikeréről, ezért a keresésükre indultunk, és...

- Nem tudom, meg merjem-e kérdezni - szakította félbe az igazgatónő. - A célszemélyek?

- Nem találtuk meg őket. Valószínűleg sértetlenek.

- Azoknak az elcseszett barmoknak fegyverük volt, vagy nem? - Eleanor lassan mondta ki a szavakat. - Akkor meg hogyan... hogyan lehet, hogy meg tudtak szökni előlük?

- Elemezzük a helyzetet...

- Mit elemeznek rajta? Nem kommandósokról beszélünk, hanem három nőről! Kettő újságíró valami szennylapnál, a harmadik meg egy vén koporsószökevény. Majd én megmondom, mi történt. - Felállt az asztaltól. - A legjobbakat választottam, és hogy így jártak az azt bizonyítja, hogy az egész Biztonsági Szolgálat alkalmatlan a feladatára. Ez a fickó hogy került ide?

- Beazonosítottuk Ms. Villareal autóját. Egy mellékúton oldalról beléhajtottunk, de csak őt találtuk. A nő sehol nem volt.

Eleanor szánakozó pillantással végigméret Janetet.

- Ez nagyszerű! Idióták! Akkor minek hozták ide? Ott kellet volna hagyni az autóban.

Kifelé indult az irodájából.

- A végén még nekem kell elintézni ezt is - morogta.

- Ms. Bater! - szólt utána Janet. - Ne felejtse el, hogy öt óra múlva videokonferencián kell részt vennie.

- Tudom, hogy konferencia lesz, ne idegesítsen már! - kiabált vissza Eleanor dühösen. - Válsághelyzet van, és maga meg ilyen hülyeségekkel foglalkozik! Inkább tegye hasznossá magát, és takarítsa fel azt a kávét!

Kiviharzott az irodából.

- Azoknak a kreténeknek is éppen éjjel háromkor kell konferenciát tartaniuk - morogta, de már csak az üres folyosónak. - Miért mindig a keleti időzónákhoz kell alkalmazkodni?

Miközben a folyosón ment, gondolatok százai cikáztak a fejében. Mégsem tudta kitalálni, most mit tegyen. Már rég megbánta, hogy nem hallgatott a keletiekre. Akármit is írtak volna a cikkben, előbb utóbb talán elül az ügy. Ami most történt, az viszont eddigi pályafutásának legnagyobb baklövése volt. Ha kitudódik, akkor azt a cég nagyon megsínyli. A részvényárak zuhanásba kezdenek, és a következő igazgatónak igencsak össze kell szednie magát, hogy helyrehozza a dolgokat. Abban biztos volt, hogy ő maga nem lehet tovább a cég vezetője, mert valószínűleg lecsukják.

De magammal viszek mindenkit, akit csak tudok, az biztos!

Meg kellett állnia a fal mellett, mert úgy érezte elfogyott körülötte a levegő. Próbált egyenletesen, mélyeket lélegezni.

Igen...

A gondolatok lassan jöttek, de kezdett körvonalazódni az egyetlen kiút.

Rájuk állítom a kamerákat... a műholdat, mindent. Felhívom őket... Megzsarolom őket Fingerrel... Akkor idejönnek...

Úgy érezte megnyugodott. Újra a régi volt, újra magabiztosan nézett a jövőbe.

Akkor idejönnek, és többet nem mennek el!

XXI. Basil

A kis csapat este tíz óra körül érkezett meg Arany-völgybe. Hála Basilnek és a Járőrnek, észrevétlenek maradtak egész úton. A város volt a veszélyesebb, az autópályától már ritkultak a kamerák. A műhold szerencsére nem jelentett problémát, mivel nem saját autóval mentek. Igaz, a jármű elvileg lopott volt, de Basil ezt is megoldotta.

Ez a program egy csoda! - gondolt egyre gyakrabban jó érzéssel a Járőrre.

Megérkezésükkor éppen csak útba ejtették Clare házát, de nem álltak meg. Basil legszívesebben messze elkerülte volna, de Adelaide csak a háztól tudta az utat a horgászhelyhez. Tényleg közel volt, néhány perc alatt meg is érkeztek a tóparti faházhoz.

Adelaide próbált erősnek tűnni, de látszott rajta, hogy rettentően aggódik anyja miatt.

- Ott lesz, biztosan megértette, amit mondtál - próbálta megnyugtatni Basil.

- Reméljük! - sóhajtotta a lány.

A faház mögött álltak meg az autóval, hogy az útról ne láthassák a kocsit. Utcai világítás itt nem volt, igaz utca sem. Egy ócska földút vezetett ide. Basil leállította a motort, és lekapcsolta a fényszórót. Mindhárman kiszálltak, Basil elővette a pisztolyát.

- Minek ez? - súgta oda Adelaide.

- Nem akarom lelőni anyádat, de fel kell készülnünk a legrosszabbra.

- A legrosszabbra?

- Ha esetleg más is lenne itt.

Mint három árnyék, úgy surrantak a sötétben a faház bejárata felé. Basil ment elől, közvetlenül mögötte Adelaide. Lizzy valamivel lemaradva zárta a sort. Így elég közel volt, ha kintről támadás érné őket, és mégis elég távol, ha a házban lenne valaki. Az autóban már kifejtette, hogy nincs kedve az egészhez, és legszívesebben visszatérne régi életéhez. Akkor egyszerre ketten szóltak rá, hogy ez lehetetlen, ami miatt még mindig kissé sértve érezte magát. Nem volt haragtartó, de a tüske benne volt.

A bejárathoz értek. Basil óvatosan lenyomta a kilincset, majd hirtelen megtorpant.

- Mindig nyitva van - súgta Adelaide, észrevéve a férfi aggodalmát. - Itt Arany-völgyben nem divat a betörés, ezért apám nem tett zárat az ajtóra. Innen amúgy sem lenne mit ellopni.

Basil ekkor újra lenyomta a szokatlanul nagy, nehéz kilincset. Az ajtó nyikorogva kinyílt. A ház egyetlen helyiségébe léptek. A berendezés mindössze egy asztalból, három székből, egy kályhából és egy ócska ágyból állt, ami az ablakhoz közeli sarokban volt.

Lassan araszoltak be a szoba közepe felé. Úgy tűnt, senki sincs a házban. Adelaide idegesen nézett körbe.

- Nincs itt - mondta most már hangosan. Clare, miután felismerte lánya hangját előlépett az ajtó mögül.

- Adelaide! Hála Istennek! Úgy meg voltam ijedve, amikor meghallottam a kocsi hangját, azt hittem a rendőrök...

- Nyugodj meg, anya! - Adelaide megkönnyebbülve ölelte át Clare-t. - Csak mi hárman jöttünk. Jól vagy? Mi történt?

Clare bizalmatlanul nézegette az idegeneket.

- A szomszédom és a munkatársam - mutatta be őket Adelaide. - Tedd el azt a pisztolyt, Basil! Úgy alakult, hogy mindhármunknak el kellett jönnünk otthonról, majd elmondom, de most inkább te beszélj! Mi történt nálad? Elég zavaros voltál a telefonban.

Clare nagyon zaklatott volt. Leült az ágyra, Adelaide mellé telepedett. Lizzy és Basil egy-egy széken helyezkedtek el. Lizzy még bátorítólag megjegyezte, mennyire örül, hogy megismerheti Adelaide édesanyját, és hogy mennyi sok jót hallott róla. Clare halványan elmosolyodott.

- Elég szövevényes az ügy - kezdte bizonytalanul. - Azzal kezdődött, hogy Wanderley elhagyta Raquelt Vilma miatt.

- Megint Raquel! Beláthatnád már, hogy az orvosnak igaza volt.

- Ki az a Raquel? - kérdezett közbe tapintatlanul Lizzy. Clare bizonytalanul méregette új ismerőseit, végül úgy dönthetett, hogy nem baj, ha megtudják, mert tovább folytatta.

- Raquel Marcos férje, Ruth ikertestvére, aki...

- Ők egy régi sorozat szereplői - vette át a szót Adelaide. - A doktor személyiségzavart állapított meg anyámnál, és kiderült, hogy az új személyiségek ebből a sorozatból vannak.

- Lényegében ennyi - tette hozzá Clare. Kicsit zavarba jött Lizzy és Basil döbbent tekintetét látva. - De nem vagyok őrült, és ez a fontos.

- Szóval mi történt?

- Amikor Wanderley elhagyta Vilmát, hogy újra összejöjjön Raquellel...

- Az előbb még fordítva mondtad.

- Azzal kezdődött, de utána Raquelnek pénze lett, és újra össze akart jönni vele. Ezért elküldte Vilmát, aki megsértődött, és leütötte egy pezsgős üveggel. Utána jött Raquel, és lelőtte Wanderleyt.

Adelaidenek végigfutott a hátán a hideg, ahogy anyját hallgatta.

- És ezt az egész kamaradrámát egyedül adtad elő?

- Éppen ez a baj, hogy nem. Ott volt az az ember...

- Figyelj, anya! Biztos, hogy megtörtént? Nem csak álmodtad az egészet? Nem csak képzelődtél?

Clare szúrós tekintettel nézett a lányára.

- A tény az, hogy ott fekszik a kanapémon egy lelőtt ember, a pisztolyt pedig megtaláltam az előszobában.

- Honnan volt pisztolyod?

- Nem tudom! Talán Raquel szerezte.

- Most akkor emlékszel, hogy mit tesznek a másik személyiségeid, vagy nem?

- Van, amikor emlékszem... a lövés után is tudtam, mi történt - Clare halkan sírni kezdett. Adelaide újra átölelte.

- Jól van, nyugodj meg! Ő nem volt jó ember.

- Honnan tudod? És milyen dolog ez az egész, amit csinálok? Miért kellett idejönni?

- Sajnos nem vagyok egészen ártatlan a dologban - kezdte Adelaide bűnbánó hangon. - Olyan ügybe nyúltam, ami úgy tűnik, nem tetszik valakiknek. Azért jöttünk ide, mert itt biztonságos.

Clare látszólag teljesen összezavarodott. Adelaide nem tudta, mit mondjon neki. A teljes igazságot túl sokáig tartana elmesélni, ráadásul még ő sem tud mindent. Fáradt is volt, nem akart beszélgetni sem. Ráadásul fázott is, a levegő egészen lehűlt éjszakára.

- Be kellene gyújtani - pillantott a sarokba állított kályhára. - Van hátul fa, de nem tudom, meglátnának-e?

- Ha engem kérdeztek, szerintem azt nem tudják, hogy mi vagyunk itt - szólt közbe Lizzy. - Vagy tudhatják, hogy a tiétek ez a ház?

- Évek óta nem voltunk itt.

- Ezen nem múlik már semmi - mondta Basil. - Tényleg hideg van itt. Hol van az a fa?

- A ház mögött. Hozok néhány hasábot.

- Megyek én is.

Alig értek ki a házból, amikor megszólalt Adelaide mobilja. A lány összerezzent.

- Ismeretlen szám - mondta a kijelzőre pillantva. - Lehet, hogy Richard miatt hívnak.

- Nem bánod, ha hallgatózom egy kicsit? - közelebb hajolt a telefonhoz, hogy jobban hallja. Adelaide felvette, és közben felerősítette a hangerőt.

- Halló! - szólalt meg bátortalanul.

- Ms. Villareal? - hallotta egy nő hangját.

- Igen.

- Janet Howison vagyok a SilverSky Corp-tól. Azért hívom, mert a megbízóm úgy gondolja, lenne egy kis megbeszélnivalójuk.

- Maguk küldték hozzám azokat a fegyvereseket? És az anyámhoz? Hol van a barátom?

- Ms. Villareal, nyugodjon meg. Lehet, hogy az ügynökeink nem voltak elég udvariasak, nézze el nekik.

- Nem voltak udvariasak? Majdnem lelőttek!

- Talán úgy érezték, hogy ön támadólag lép fel...

- Mi? Azt akarja mondani, hogy én ijesztettem meg őket?

- Nem, csak annyit mondtam...

- Adja már ide maga szerencsétlen! - hallatszott a háttérben egy másik nő hangja. - Ms. Villareal! Eleanor Bater vagyok. Őszinte leszek magához. A terrorelhárító rendszerünk észlelte, hogy találkozott egy Keleten már nagy hírnevet szerzett terroristával. A Hodge Mostafavi név talán mond önnek valamit.

Basil megborzongott az ismerős női hang hallatán.

- Ő csak a lakásomban töltött egy hetet. Én otthon sem voltam - felelt ingerülten Adelaide. - És honnan tudták meg?

- Ezeket a megfigyeléseket a Kormány megbízásából végezzük. Önnel kapcsolatba lépett ez a férfi, ezért a Védelmi Minisztérium emberei kikérdezték volna önt. Sajnos az ügynökeink félreértelmezték a feladatot, és tévedésből egy Richard Finger nevű embert hoztak ide. Kérem, hogy mindhárman jöjjenek be a SilverSky irodaházába holnap reggel. A minisztériumból kikérdezné önöket egy illetékes.

A nő rendkívül határozottan adta elő a mondandóját.

- Mindhárman? Kik? - kérdezte Adelaide.

- Igen. Ön, Clare Villareal és Lizzy Gertsch került a Minisztérium látószögébe.

Basil hangtalanul jelezte, hogy egyezzen bele mindenbe.

- Akkor holnap találkozunk.

- Nagyszerű! - mondta Ms. Bater, és elköszönés nélkül letette a telefont.

- A Védelmi Minisztérium engem figyeltet?

- Ne hidd el egy szavát sem, viszont most már tudjuk, hol van Richard.

Adelaidet hirtelen a fejéhez kapott:

- Használtam a telefont! Bemérhették a hívást!

- Nem történhetett semmi ilyesmi. Elintéztem - mosolygott Basil. - Amíg nálam a laptop, nincs mitől félni. Éppen ideje, hogy mindenbe beavassalak. Na, hol az a fa? Fűtsünk be a történet előtt!

Mindketten négy-öt hasáb fával a kezükben tértek vissza a házba. Legnagyobb csodálkozásukra a tűz már vidáman pattogott a kályhában. Clare az ágyon aludt, Lizzy az asztalnál ült az egyik széken.

- Találtam egy hasábot a kályha mögött, meg egy régi újságot. Gyufa is volt, ezért utólagos engedelmeddel begyújtottam - mondta Adelaide-nek. - Clare fáradt volt, találtam neki egy takarót, úgyhogy most halkabban beszélgessünk.

- Ez nagyon jó ötlet volt - ismerte el Adelaide. Legalább Clare-rel nem kell egy ideig foglalkoznia.

- Most pedig üljetek le! Eleget vártam, most már mindent tudni akarok! - utasította őket Lizzy.

- Mindent tudni akarsz? - Adelaide nem hitte volna, hogy Lizzy bármire is kíváncsi azok után, amiken keresztülmentek.

- Naná! Nem azért furikáztam el veletek ide az Isten háta mögé, hogy nekem itt tovább titkolózzatok.

Mindketten leültek az asztalhoz. Lizzy Adelaide-re pillantott, aki viszont Basiltől várt magyarázatot.

- Gondolom, az elmúlt hét nap életed eddigi legrázósabb hetét eredményezte, és most már tudni akarod, miért szálltak rád az ügynökök? - kezdte Basil. - Hogyan került a képbe Clare és Lizzy? Miért nem tudtad eddig, hogy ki is lakik a szomszédban?

- Szó szerint így van.

- Hol is kezdjem? - mély levegőt vett, végignézett társain. - Vissza kell mennünk a múltba. De előtte egy kérdés. Elhisztek-e bármit a manapság is divatos összeesküvés elméletekből?

- Nem hittem - felelte Adelaide. - De a mai nap után már semmin sem csodálkoznék. Lizzy-ről biztosan tudom, hogy nem hisz bennük. Tegnap kifejtette.

Miközben ezeket a szavakat mondta, egy rosszalló pillantást küldött a főszerkesztő felé.

- Ez így van - erősítette meg Lizzy, tudomást sem véve az Adelaide hangjában érezhető élről.

- Van egy viszonylag régi - folytatta Basil -, ami arról szól, hogy a mostanra az egész világon elterjedt demokrácia mögött igazából egy szűk kör tartja a kezében a szálakat. Erről biztosan tudom, hogy igaz.

A két nő rezzenéstelen arccal figyelt.

- Ez így volt régen is, végül jött a Cathrine ügy, ami leszűkítette a háttérhatalmat gyakorlók körét. Sokan veszítettek sokat, de újak is bekerülhettek a körbe. Johanna Zaborowski akaratlanul tett szert erre a befolyásra. Amikor a Cathrine-áramlat okozta pusztítás elől menekülő néptömegek elárasztották Nyugatot, az egész kontinensen eluralkodott a káosz. Semmi nem volt rendesen leszabályozva. Mrs. Zaborowski, aki akkoriban egy áruházláncot vezetett, ezen a helyzeten akart valahogy segíteni. Arra jutott, hogy azokat a termékeket, amik minden kétséget kizáróan a legjobb minőségkategóriába sorolhatóak, valahogy meg kell jelölni, elkülöníteni a sok ellenőrizetlen minőségű vacaktól. Egy kis ezüst mintákkal díszített kártyát csináltatott, ezt nevezték SilverCard-nak. Ezzel a kártyával kedvezményesen vásárolhattak az áruházlánc üzleteiben, de csak a legjobb minőségből. Ezután a folyamat önálló életre kelt. Gyártók jelentkeztek, hogy termékeiket felvetetnék a SilverCard árui közé, de megjelentek a munkáltatók is, akik a dolgozóknak béren kívüli juttatásként adták a kis ezüst kártyát, ami végül azt eredményezte, hogy gombamód szaporodtak az áruházláncon kívüli elfogadóhelyek is.

Néhány év alatt a SilverCard annyira elterjedt, hogy Mrs. Zaborowski vezetésével létrehoztak egy céget, amihez a már említett áruházláncon kívül csatlakozhatott mindenki, akinek köze volt a kártyához. Így jött létre a SilverSky Corp. A név lefordítva azt jelenti: ezüst égbolt. Az ezüst a kártyából származik, az égbolt talán a kitűzött célt jelenti. Határ a csillagos ég! A csatlakozó vállalatoknak nagyon komoly feltételeknek kellett megfelelniük. A legfontosabb az első osztályú minőség volt, minden területen. Nem csak a gyártott és forgalmazott termékek esetében, de a vállalatok működésében is a tökéletességre kellett törekedni. A dolgozói megelégedettség is kiemelkedő szempont volt. Akkoriban még erre is adtak.

- Egy nő alapította azt a nagy céget? - csodálkozott Lizzy.

- Igen. Jó volt a megérzése, és meg is tudta valósítani. A nők gyakran sokkal ügyesebbek az üzleti életben, mint a férfiak, habár ezt nem szívesen látjuk be.

Adelaide ezeket a szavakat hallva megengedett magának egy elégedett mosolyt.

- Erről a SilverCard-ról még nem is hallottam.

- Már régóta nem használják. Azóta a legtöbb cég beolvadt SilverSky-ba, így a kártya elvesztette a jelentőségét. A vállalat neve garancia a minőségre. Legalábbis szerintük, mert így, konkurencia nélkül már nem nagyon törekednek a maximumra.

- Hogyhogy nincs konkurencia? - csodálkozott Adelaide. - Hiszen rengeteg vállalkozás működik ma is.

- Nem így van, és ezt nem is titkolják. Nézz körbe nyitott szemmel, és meglátod, hogy itt Nyugaton túl sok az "S".

- Ezt hogy érted? - kédezte Lizzy.

- Ha egy termék nevében, vagy egy szolgáltatásnál látszólag céltalan "S" betűbe botlunk, azt többnyire a SilverSky kezdőbetűjét jelenti. Mondok néhány példát. Gondolkoztatok-e már azon, hogy a számítógépekhez gyakran használt DSD lemez betűi mit jelentenek? Digital Silver Disc, szó szerint digitális ezüst lemez. Digitálisnak digitális, de a gyártásához már nem használnak ezüstöt. A silver szó a vállalatot jelöli. Vagy lépjünk fel a netre! Az oldalt a címsorban a következő formulával írjuk...

- wsw.oldal_neve.ws - szólt közbe Adelaide. - Sokszor írtam le az elmúlt napokban.

- Igen. World Silver Web, ezt jelenti a wsw. Értelme nem is nagyon van, talán így lehetne értelmezni: a világot átfogó ezüstháló. Az Internetből vették, de ott még www-t írtunk. Egyébként láttad már az S-tube video megosztót? A STage Tv többnyire színházi közvetítéseket ad, és mindkettőben ott az a kiemelt "S". Arról nem is beszélve, hogy a SilverNetet miről is nevezték el. Aztán meg bármit megveszel a boltokban, nézd meg a csomagolást. Fekete kör, benne egy fehér S betű. Ismerős?

- Majdnem mindenen ott van - szólt közbe Lizzy.

- Igen, a SilverSky minőséget igazoló jel. Mindegy, hogy kit jelöltek meg gyártóként, mindegy, hogy mi a termék neve, ha ez a jel ott van, akkor a gyártója a nagyvállalathoz kötődik. Ezért mondtam, hogy mindez nem titok. Az igaz, hogy a legtöbb eset nem ennyire szembetűnő, de ha megnéznénk a cégnyilvántartást, akkor kiderülne, hogy a SilverSky Corp. gyakorlatilag lefedi a teljes nyugati üzleti élet minden területét.

- De hogy lehet ez? Miért nem tud erről senki? - kérdezte Lizzy. - Ez törvényes egyáltalán?

- Törvényes, mert a kis cégek elvileg önként csatlakoznak. Azért nem tudtatok róla, mert eddig nem érdekelt benneteket, nem néztetek utána. Vannak, akik tudják, de mit tehetnek? A legtöbben a munkahelyük által érintettek. Valljuk be azért azt is, hogy a nyugati emberek többsége nem él rosszul, amiben a SilverSky-nak igencsak nagy szerepe van.

Adelaide most kezdte tudatosítani magában az eddig hallottak jelentőségét.

- Ha ez igaz, akkor már nem is olyan elképzelhetetlen az a bizonyos összeesküvés elmélet. Mekkora hatalom van a vezetőség kezében? Így már komoly befolyásuk lehet a politikára, az elnökre is.

- Így van, és még messze vagyunk a történet végétől. A következő lépcsőt a SilverSky fejlődésében Samson Bazer jelentette - folytatta Basil. - Mrs. Zaborowski egy virágzó vállalatot hagyott az utókorra, amit az őt követő vezetők próbáltak kisebb-nagyobb sikerrel továbbfejleszteni. Mr. Bazer, az utolsó előtti igazgató gondolt egy nagyot, és létrehozta az Internet konkurenciáját.

- A SilverNetet.

- Igen. Az eredeti terv szerint egy sokkal gyorsabb rendszer lett volna, nagyobb sávszélességgel. Nagy reményeket fűztek hozzá, úgy hitték, ezzel betörhetnek a keleti piacra is. Ennek megfelelően választottak helyet az Adattárnak. Ez egy negyven emelet magas épület, aminek egy részét a SilverNetet működtető processzor teszi ki. Óriási méretekről beszélünk, de ettől lett volna olyan gyors. A SilverSky akkoriban nagy fejlődést ért el a mikrohullámú technológiában, így ezt alkalmazták volna a SilverNetnél is. Az Adattár, figyelembe véve a keleti terjeszkedési szándékot, a két kontinens közé került, nagyjából középre.

- Az nem a... - szólt közbe Lizzy - az az Atlanti-óceánban van, nem?

- Pontosan. Az épületet egy rendkívül erős anyagból készült talapzatra állították. Tíz emelet a víz alatt, harminc a víz felett van. Igazi mérnöki csoda. Látnotok kellene, amíg még lehet!

Basil szemében különös fény csillant, miközben az épületről beszélt.

- Nem túl praktikus - vélekedett Adelaide. - A dolgozók hogyan járnak munkába? Hajóval egy hétig is eltartana.

- Erre is gondoltak. Az embereket vonattal szállítják oda.

- Mi? - kérdezett vissza egyszerre a két nő.

- Pedig úgy van, ahogy mondom. Sehol máshol nem alkalmazzák ezt a technológiát. A kiindulási pont a SlverSky irodaépület alatt van. A felszín alatt egy csőben megy a vonat, néhány megállót érint, majd a cső az óceánba vezet. A szerelvény nem érinti az alagút oldalát, nincs súrlódás. A sebessége elképzelhetetlen, mindössze néhány óra alatt oda lehet érni.

- Mekkora költsége lehetett ennek az egésznek? - kérdezte Lizzy.

- Sokba kerülhetett, ráadásul feleslegesen. A mikrohullámú technológia ugyanis nem jött be. A jeleket nem tudták eljuttatni a kontinensekig, pedig évekig fejlesztették a legújabb jeltovábbító technológiát. Végül műholddal oldották meg a problémát. Ma is így működik. A helyzetet még súlyosbította, hogy Keleten nem értek el sikereket. Ott más az értékrend, az emberek hallani sem akartak egy nyugati cégről. Végül rohamos fejlődésnek indult az ottani multi, a Peraklang IT is, így a SilverSky-nak esélye sem volt, kénytelenek voltak visszavonulni. Ezután pánikszerűen stratégiát váltottak. Nagy nehezen sikerült meggyőzni országunk vezetőit, hogy az egyébként rengeteg költséggel járó SilverNet nélkülözhetetlen segítséget jelentene a terrorelhárításban, így némi állami támogatáshoz jutottak, amivel részben fedezhették a veszteségeket.

- De én még mindig nem értem, hogy miért tálalják máshogy a híreket - értetlenkedett Adelaide. - Az ember azt gondolná, hogy egy másik világról írnak.

- Mindkét vállalat a saját érdekeit nézi. Úgy adják az információkat, hogy nekik a legjobb legyen. Sajnos az emberek manipulálhatók, különösen itt Nyugaton. Ha azt mondod, most félj, mert jönnek a terroristák, akkor félni fognak.

- Na de a Peraklang hőst csinált merénylőből! Pedig nem tűnt veszélyesnek. Ha tudtam volna, hogy mire készül...

Adelaide még mindig bosszús volt, amiért bármi köze lehetett egy ilyen alakhoz.

- Lehet, hogy nem is ő tette - vélekedett Basil. - Lehet, hogy csak felhasználták a halálát. Azt írnak az hírekben, amit akarnak. Mindenki elhiszi. Ha hazugság volt az utolsó szóig, és minden kiderül, az igazságnak már akkor sem lesz akkora súlya. De nem is ez a legsúlyosabb probléma. Nagyobb dolgok vannak itt, mint hinnétek, de még én sem tudok mindent.

- Nem hinném, hogy Nyugaton az emberek manipulálhatók lennének. Mindenki saját maga dönt. Rám például nem hatnak a reklámok sem.

- Azok lehet, hogy nem, de más befolyásolhat. Például ott van az a kép a nappalidban. Az a háromszög. Miért vetted meg?

- Hogyhogy miért? Modern művészeti alkotás, egy elismert festőtől.

- Elismert festőtől. Mi az óvodában rajzoltunk hasonlókat. Felfuttattak egy szerintem tehetségtelen alakot, és az emberek veszik a képeit, mert manipulálhatók.

Adelaide egy ideig elgondolkodva hallgatott. Kényelmetlennek érezhette a témát, mert egyszer csak váltott.

- Egy pillanat. Honnan tudsz ilyen sokat a cégről?

Basil halványan elmosolyodott.

- Részt vettem a rendszer létrehozásában. Az egyik programozó voltam. A csapatom feladata egy automatikus hibajavító rendszer létrehozása volt. A SilverSky informatikai részlege már vagy öt éve dolgozott egy hasonló hibaelhárító programon, amit végül a SilverNetre alkalmaztunk. Így jött létre a Járőr. A működésének a lényege, hogy folyamatosan ellenőrzi a SilverNetet, és ha valahol indokolatlan változtatást talál, azt visszaállítja az eredeti állapotába. Így elérhető lett volna, hogy csak azok változtathatnak a rendszeren, akiknek megvan a jogosultsága.

- Nekem nincs jogosultságom, és mégis... - mondta volna Lizzy, de Basil leintette.

- Nem a levelezésre, vagy a fórumokra gondolok, hanem azokra a változásokra, amiket ha nem hozzáértő csinálja, akkor a rendszer sérüléséhez vezetnének.

Adelaide újra elgondolkodott.

- Én ezt nem értem. Nagyon jó állásod volt. Miért kellett otthagynod, és másnak kiadnod magad?

- A SilverSky is, mint a nagyvállalatok általában olyan, mint egy királyság. Van egy király, vannak főurak és alattvalók. Ha jó a vezető, akkor mindenki boldog. De rosszul is alakulhatnak a dolgok. Nem sokkal a keleti kudarc után jelent meg a cégnél az új asszisztens. Éppen a második diplomáját szerezte meg, és új kihívásokat keresett. Azt mondták, már a kezdetek kezdetén sem nagyon törte magát, hogy a kollégákkal szorosabb kapcsolatba kerüljön, de ezt nem tudom. Akkoriban csak egyszer találkoztam személyesen Ms. Baterrel. Nem mondom, hogy rögtön unszimpatikus volt, de nem is szerettük meg. Ott volt az igazgató jobb kezeként. Azt mondták róla, hogy bámulatos az alkalmazkodó képessége, abban az értelemben, hogy a helyzetet azonnal felmérte, és a számára legmegfelelőbb módon tudott kijönni belőle. Talán ennek is köszönhető, hogy sikerült neki ilyen rövid idő alatt a vezetőség bizalmába férkőzni. Az biztos, hogy Eleanor Bater hatalomra kerülésével új korszak vette kezdetét. A legsötétebb korszak a SilverSky Corp. történetében.

- Mi történt a régi igazgatóval? - kérdezte Lizzy. - Ez a Mr. Bazer nem volt sokáig vezető.

- Visszavonult, de az okát nem tudom. Gondolom Ms. Bater keze volt a dologban. Mindenesetre akkoriban még annyira jó volt a szakmai híre, hogy csaknem egyhangúlag választották meg az új vezérigazgatónak. Már másnap tudtuk, hogy nagy változások lesznek.

Kiderült, hogy az igazgató asszonynak van két nagyon súlyos jellemhibája. Az egyik, a teljes kompromisszum-képtelenség, a másik a türelmetlenség. Ez abban nyilvánult meg, hogy nem volt képes várni semmire, mindent azonnal akart. Azonnali sikereket, azonnali megoldást a problémákra. Ti is megtapasztalhattátok. Úgy veszem észre, nem sokat tudtatok a SilverSky sötét ügyeiről. Amit tudhattatok, az szerintem jelentéktelen, ha cikk is lenne belőle, rövid idő alatt feledésbe merülne. Hát ő ezt sem tudta kivárni.

- Az igaz, hogy a bérgyilkosai hamar megérkeztek.

- Így volt mindennel. Azonnali sikereket akart a SilverNettel is. Úgy gondolta hamarabb eléri ezt a célt, ha nincs Internet. Így hát kiiktatták.

- Hogyan? - Lizzy nem akart hinni a fülének.

- Nem tudom, nem abban a csapatban voltam, de tény, hogy az Internet rövid úton összeomlott. Az én csapatomnak teljesen más feladata volt. Ms. Bater valamiért nagyon a szívén viselte a terrorelhárító rendszert, ezért éjjel-nappal annak létrehozásával voltunk elfoglalva. A legegyszerűbbnek az a megoldás tűnt, hogy a már jól működő Járőrt további funkciókkal ruházzuk fel. A továbbiakban nem csak a hibákat kereste. A fejlesztés során a SilverNetet, a telefonhálózatokat és a köztéri kamerákat rákapcsolták az Adattárra. A beszélgetések, a felvett video anyag, az e-mailek és a teljes netes adatforgalom mind rögzítésre kerül az Adattárban elhelyezett háttértárolókon. A Járőr átnézi az összes rögzített adatot, közben előre megadott kulcsszavakat keres a beszélgetésekben és az e-mailekben, vagy éppen meghatározott arcokat, vagy tárgyakat a képeken. Ha nem talál semmit, az adat törlődik. Az esetleges találatokat továbbítja a megfelelő helyre.

- Ez azért felháborító - vélekedett Adelaide.

- Az eredeti cél jó volt, és úgy tudom, jó néhány merényletet sikerült is megakadályozni. Ms. Bater azonban úgy döntött, hogy saját hatalmi játékaihoz is felhasználja a rendszert. Talán a lebukást akarta így elkerülni, nem tudom, de egyszer csak elkezdtünk fogyatkozni. Apránként eltünedeztek az emberek. Kezdetben nem gyanakodtunk, mert mindig megvolt a hihető indok. Nyugdíjazás, létszámleépítés... ilyenek. Végül egyik télen eltűnt Martin is.

- Ő ki volt?

- Ő volt az apám. A születésemkor már nem éltek együtt anyámmal, ezért én a nevelőapámtól kaptam a nevem. Talán ezért nem vették észre, hogy rokonok vagyunk. Szóval apám minden ok nélkül eltűnt. Végül Ms. Bateréknél is leesett a tantusz, mert egy hét múlva megtalálták. Állítólag lerobbant az autója az erdőben. Gyalog indult segítségért, és megfagyott.

Az emlékek hatására érezte, hogy felszakadnak a régi sebek. Martinnal nem csak apa-fiú kapcsolat volt köztük, hanem ő volt egyben a mentora és a legjobb barátja is. Az elvesztését sosem tudta teljesen kiheverni.

- Soha nem ment volna az erdőbe, mi dolga lett volna ott. És miért nem hívott engem? A mobilja működőképes állapotban került elő. Természetesen a nyomozást lezárták, és a fagyhalál maradt a hivatalos álláspont. Elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, a végére járok a dolognak. Nem volt nehéz. Egy kicsit megpiszkáltam a Járőrt. Hozzáírtam néhány sort, ami lehetővé tette, hogy teljesen szabadon garázdálkodjak a teljes SilverNeten. Mindenhez hozzáfértem jelszavak nélkül, és bármit át is írhattam. Először belenéztem az Adattárba mentett állományokba. Kiderült, hogy nemcsak Martin Farrey-ről gyűjtögettek adatot, hanem a teljes fejlesztő csapatról. És a legérdekesebb az volt, hogy ezeket közvetlenül Eleanor Baterhez továbbították.

- De hogy találtad meg? Nem törlődött az Adattárból?

- Nem. Csak az törlődik, ami érdektelen a Járőr számára. Minket viszont tároltak, valaki ránk állította a programot. Ugyanezt tettem én is. Mivel Ms. Bater mindenről tudott, ezért rögzíttettem a telefonbeszélgetéseit, és elolvastam az e-mailjeit. Akkor jöttem rá mindenre.

Akkor fogadta meg azt is, hogy tönkreteszi a SilverNetet, és azt is, hogy végezni fog Eleanor Baterrel. De úgy gondolta, társainak még nem számol be erről.

- Az a türelmetlen nőszemély számomra követhetetlen logikával azt találta ki, hogy mindenkit félreállít az útból, akinek köze volt a Járőrhöz. A helyükre újak kerülnek, akik már nem tudnak mindent. Talán azt gondolta, hogy valamiféle puccsra készülünk ellene, nem is értem még ma sem, miért kellett ezt. Olyan embereket tett a helyünkre, akik képesek használni a programot, de nem vettek részt a létrehozásában, így a működését sem látják át teljesen. Hát én nem vártam meg, míg rám is sor kerül. Még akkor éjszaka, amikor minderre rájöttem, bementem a Biztonsági Központba, és elhoztam a Járőr teljes kinyomtatott dokumentációját. Mint már mondtam, kissé megcinkeltem a progit, így a többit otthonról is el tudtam intézni. Töröltem minden adatot magamról, amit az Adattárban találtam. Utána egy kör e-mail-ben tájékoztattam a kollégákat a felfedezésemről úgy, hogy véletlenül se akadjon fenn egyik üzenet sem a Járőr hálóján. Végül a program digitális dokumentációját is eltávolítottam. Öt év, fejlesztő munkáját tűntettem el egy pillanat alatt. Eredetileg csak időt akartam így nyerni, hogy eltűnhessek. Több nagyvárosban is laktam, majd nyomtalanul továbbálltam, mígnem visszatértem a városba, és a szomszédod lettem.

Az utolsó szavaknál újra elmosolyodott.

- Nem tudom, az új csapat mit ügyködik, de az tény, hogy a Járőrt még mindig nem írták vissza. Olyan állapotban van, ahogy hagytam. Vagy nem értenek hozzá, vagy nem érdekli őket. Lehet, nem is tudják, hogy megváltoztattam.

- A többiekkel mi lett? - kérdezte Adelaide aggódó hangon.

- Nem tudom, meg sem próbáltam velük felvenni a kapcsolatot. Remélem még élnek. Mivel az Adattár nagy, és a mentett adatokról több biztonsági másolat is készül, lehetetlen az egészet átnézni. Nem tudhattam, maradt-e rólam elmentve bármi is. Ezért játszottam eddig a szellemi nyomorékot. A köztéri kamerák képein biztosan nem keresnek olyanokat, akik nem dolgozhattak a Biztonsági Központban.

- De az arcfelismerők...

- Tudom, hol vannak a kamerák. Soha nem látták az arcomat. Emlékszel? Mindig a földet néztem, amikor a városban sétáltam.

- Igen...

- Ha előre tudtam, hogy hova megyek, a Járőrrel megpiszkáltam a kamerákat is, hogy ne a járdát figyeljék. Úgy, mint ma is. A veszély viszont fennállt, hogy észreveszik, és visszaállítják a központból. Ezek voltak veszélyesek, és az emberek. Minden mást tudtam kezelni a laptopomról.

Csend telepedett a társaságra. A két nő sok információt kapott, mégsem tűntek nagyon meglepettnek. Úgy látszik, mégis csak hittek valamilyen szinten az összeesküvés elméletekben. Lizzy törte meg végül a csendet:

- És most mi lesz?

- A folyamat elindult, így most kell cselekednünk. Holnap reggelre várnak minket, de mi még ma éjjel odamegyünk.

A társai ijedten néztek rá, de nem tiltakoztak. Basil elszánt hangon folytatta:

- Kihozzuk Richardot, azután lehetőséget kaptok arra, hogy megírjátok az évszázad leleplezését.

- Igen? És mi lenne az? - kérdezte Lizzy kétkedőn.

- Most még nem mondom el. Ma nagy felfedezést tettem. Megtudjátok ti is, de előtte bizonyítékokat kell szerzünk.

- Honnan?

- Ellátogatunk az Adattárba.

XXII. Janet

Az irodaépület kamerái szinte egy négyzetcentiméternyi területet sem hagytak felügyelet nélkül. A képeket egy földszinti helyiségbe közvetítették, amelyet a recepció mögötti ajtón át lehetett megközelíteni. A terem kialakítása minden szempontból megfelelt a legújabb ergonómiai követelményeknek. A hosszabb falon végig monitorok sorakoztak, három sorban. A kezelőpultot a faltól valamivel távolabb helyezték el, így az ügyeletes biztonsági őr úgy dolgozhatta le a munkaidejét, hogy közben nem fájdult meg a szeme. A kamerákat működtető program is megkönnyítette a dolgukat. Nem kellett folyamatosan a képernyőt bámulniuk. Ha nem történt semmi a folyosókon vagy a termekben, a monitorokon a kép sötétebb árnyalatú volt, de rögtön kivilágosodott, amint mozgást érzékelt a kamera, amelyik a jelet közvetítette.

Friderica elégedetten dőlt hátra a kényelmes, kerekeken guruló, bőr székében. A szobában félhomály volt, a monitorok nem mutattak semmi mozgást.

- Nem történik semmi. Csend és hullaszag. Remélem így is marad.

- Reméljük - felelte morogva Janet.

- Hűha! - fordult felé Friderica. - Nagyon kedvetlenek vagyunk ma!

- Nem kedvetlen vagyok, hanem baromira álmos - válaszolta, miközben felvette az asztalról a korábban odakészített pohár kávét. - Habár, igazad van. Kedvetlen is vagyok.

Két korttyal felhajtotta a pohár tartalmát, majd a kezét a szája elé kapta, amikor egy pillanatra hányingere lett. Friderica elkerekedett szemmel bámulta.

- Ne kapkodj! A végén még rosszul leszel.

- Minek annyit ciceregni! Ócska lötty az automatából. Ha elkortyolgatom, akkor sem lesz jobb.

A szélső monitor az alsó sorban kivilágosodott. Láthatták, amint Eleanor kilép az irodájából, utasításokat ad Mattynek, majd visszamegy, és becsapja az ajtót. Hogy mit csinálhat az irodájában, azt nem látták. Az egyetlen helyiség volt, ahol a kamerát ki lehetett kapcsolni, és Eleanor csak ritkán helyezte üzembe.

- Na, tessék! Mi itt virrasztunk, a lotyó meg elmegy aludni.

- Halkabban, Janet! Itt a falnak is füle van - figyelmeztette Friderica.

- Na, és akkor mi van? Kirúgna? Hát azt sosem tudnám kiheverni. - Hangjából érezni lehetett az iróniát. - De csak ne szóljak egy szót se. Én vagyok a banga, minek kellet ide jönnöm?

Amióta Ms. Bater testőre lett egyre többször gondolt azokra a szép időkre, amikor még a hadseregben szolgált. Ott minden tökéletes és fegyelmezett volt, mindent előre lehetett tervezni. Csak a fizetés nem volt túl magas. Sokat keresett, de mindenre nem jutott. Aztán jöttek a gyerekek, és abban a két évben, amit otthon töltött, volt ideje elgondolkodni a jövőn. A férjével végül mindent megterveztek, és arra jutottak, hogy mindkettőjüknek magasabb jövedelem kell ahhoz, hogy a gyerekeknek biztosítani tudják a megfelelő színvonalú taníttatást valamelyik magániskolában. Janet lépett először, és megpályázta az állást a SilverSky-nál. Biztonsági őröket kerestek az épületbe, lényegesen magasabb fizetésért, mint amit a haderőnél kapott.

Minden viszonylag jól is ment egészen csütörtökig, amikor nagy merészen megpályázta a megüresedett személyi testőr állást. Bár ne tette volna! Az elmúlt két nap maga volt a pokol. Sejtette, hogy nem lesz egyszerű Eleanor közelében dolgozni, de azért erre nem számított. Bármit is tett, semmi nem volt elég jó, Ms. Batertől nem kapott mást, csak üvöltözést és megalázó beszólásokat. Pedig igyekezett, úgy érezte a maximumot hozta ki magából.

Amikor Emma helyébe lépett, Eleanor rögtön közölte vele, hogy az elődje igen magasra tette a lécet, és hogy alkalmanként különleges megbízatásokat fog kapni, amelyekkel bizonyíthatja rátermettségét. Aztán kiderült, hogy milyen megbízatásokra gondolt. Az még hagyján, hogy teljesen törvényellenesen leszorítanak az útról egy autót, és elrabolják a vezetőjét. De a fülébe jutott, hogy a másik csapat gyilkosságra kapott utasítást. Először el sem akarta hinni, hiszen nem a harctéren vannak. Az újságírónő lakásán látottak viszont minden kétségét eloszlatták.

De hát, mi folyik itt? - tette fel magának a kérdést. A lehetséges válaszok nagyon nem tetszettek neki.

- Jól van, tudom, hogy nem egyszerű... - próbálta vigasztalni Friderica, de Janet félbeszakította.

- Nem egyszerű? Ezt a nőt nem lehet elviselni! Tegnap éjjel rémálmaim voltak. Az első nap után! A katonaságnál mindig jól aludtam. Menjen a fenébe! Nincs az a pénz, amiért ezt sokáig csinálnám. Hiszen ma is, mi történt? Autókat szorítunk le az útról? A végén meg kiderül, hogy csak egy újságcikk miatt, amit ráadásul még meg sem írtak. És cserébe mit kapok... Meg hát akárhogy is próbálunk magyarázkodni, ez mégis csak emberrablás. Aztán ha a Rendőrség majd idejön vizsgálódni, a lotyó biztosan nem fog emlékezni arra, hogy ő adta az utasítást.

- Jól van, halkabban! - aggódva az ajtó felé pillantott.

- De mondok én neked valamit - folytatta Janet ugyanazzal a hangerővel. - Ebből nekem elegem van. Még egy rossz szó, és úgy itt hagyom, hogy öröm lesz nézni.

- Aha, persze. Már mások is megpróbálták.

- Ha most arra gondolsz, hogy bérgyilkosokat küld utánam, hát állok elébe. Jó pár évet lehúztam a hadseregnél, jól kiképeztek, úgyhogy szeretettel várom őket.

Hallott már a vállalaton belül terjedő pletykákról a rejtélyes eltűnésekkel és halálesetekkel kapcsolatban, de sokáig nem hitte el. Az elmúlt két napban kétségei támadtak, de eldöntötte, hogy nem hajlandó félni Eleanortól.

- Ilyen egy szemétláda, arrogáns emberrel még életemben nem volt dolgom, pedig a kiképzőim sem voltak kispályások. Aztán meg szerintem leszbikus is.

Fridericának fennakadtak a szemei a megjegyzés hallatán. Janet elégedett mosollyal az arcán folytatta:

- Hidd el, így van!

- Persze, hogyne...

- Dehogynem. Nézz csak körül! Majdnem az összes biztonsági dolgozó nő. Csak nők vannak a közelében. Szerintem Emmával még kufircoltak is.

- Igen, kufircoltak - Fridericának nevetnie kellett már a feltételezésen is. - Ő volt a főnök élete nagy szerelme... Na, hagyjál békén!

- Pedig úgy van, ahogy mondom. Majd meglátod, hogy igazam lesz. Az mi? - a bal felső sarokban lévő monitorra mutatott. A főbejáratot mutató kép világosabb lett, mint a többi képernyő, jelezve a változást.

- Mi?

- Valamit láttam.

A második és harmadik monitor képe is kivilágosodott.

- Látsz valamit? - Friderica hiába meresztgette a szemét, senkit nem vett észre.

- Nem. Azért nem, mert rosszul van beállítva mind a kettő. Te mozdítottad el?

- Hozzá sem értem! - tiltakozott Friderica, közben a vezérlőpult segítségével a kamerákat alaphelyzetbe állította. Most újra jól láthatóvá vált a teljes előtér. Mozgás továbbra sem volt.

A következő pillanatban a második sor közepén villant fel sorban egymás után a középső három képernyő.

Mi folyik itt? Azok a kamerák is elmozdultak.

- Állítsd vissza! Gyorsan! - sürgette Janet. Helyreállt a kép, de a folyosón kívül nem láttak semmit.

- Valaki állítgatja a kamerákat - mondta Friderica.

- Megnézem.

Janet kilépett a teremből, és az óriási előtérben találta magát. Nyoma sem volt semmi életnek. A főbejárathoz ment először. A kamerát figyelte, de túl magasan volt ahhoz, hogy kézzel elmozdítható legyen. Végigsétált azon a folyosón, ahol az elmozdult kamerákat találták, de nem látta, hogy bárki is hozzájuk ért volna. Megvizsgálta az ajtókat, de mindegyiket zárva találta. Ha járt is erre valaki, biztosan nem maradt itt. Három úton távozhatott. Vagy arra, amerről jött, vagy a lifttel, vagy a lépcsőházba. Janet megfordult, és gyors léptekkel a megfigyelő terem felé vette az irányt.

- Nem fogod elhinni, mi van itt! - fogadta Friderica izgatottan. - Sorra mozdulnak el a kamerák a lépcsőházban.

- Igen? Majd mindjárt meglátjuk, mi történik itt. Hol tart?

- Az ötödik emeleti lépcsőfordulót most állítottam vissza.

- Jó, akkor figyeld a hetediket! Ha mozdul, azonnal állítsd meg!

Feszülten figyelték az alsó sor középső képernyőjét. Egyszer csak megmozdult a kép. Először csak egy kicsit fordult balra a kamera, majd a következő mozdulattal teljesen elfordult a lépcsősortól. A falat, és a lépcsőházból egy keskeny sávot lehetett csak látni.

- Fordítsd vissza, gyorsan! - adta ki az utasítást Janet. A monitor pár pillanat múlva az eredeti képet mutatta, kis változással. A lépcsőn három ismeretlen igyekezett felfelé, egy férfi és két nő. A férfi haladt elöl, kezében egy összecsukott mappát tartott. Janet rájött, hogy nem is mappa, hanem egy laptop. A fiatalabb nő közvetlenül mögötte ment, az idősebb pár lépéssel lemaradva utánuk, közben folyton hátra tekintgetett, mintha üldöznék őket.

Janet érdeklődve figyelte a kis csapatot. A fiatalabb nő, ismerősnek tűnt, de még nem jutott eszébe, honnan. Jobban érdekelte, hogy hogyan tudják befolyásolni a kamerákat. Egyáltalán honnan tudják, hogy hol vannak, hiszen úgy elrejtették őket, hogy észre sem lehet venni egyiket sem. De ha tudnák is, hol keressék őket, létra kellene az elérésükhöz.

Akkor meg hogyan csinálják? A válasz nem váratott sokáig magára. Mindhárman megálltak a hetedik emeleti fordulóban. A férfi ekkor a laptopot a korlátra tette, felnyitotta a fedelét. Friderica ráközelített a képernyőre. Janetnek leesett az álla. A hetedik emeleti kamerák képeit látta a férfi számítógépén. A következő pillanatban a falon újabb monitor képe világosodott ki. Mindketten odakapták a fejüket, majd látták, amint további két kép tolódik balra, hogy a falat mutassa.

- Hogyan fér hozzá a rendszerünkhöz? Úgy tudtam, zárt láncú.

- Riadóztassak? - kérdezte Friderica.

- Ne! Még meghallja a lotyó, nem hiányzik még egy letolás mára. Mindjárt megnézem, csak azt nem tudom, honnan ismerős...

Hirtelen megvilágosodott.

- Nem ez az az újságíró?

Janet bebillentyűzött néhány parancsot, és a vezérlőpulton elhelyezett monitoron máris láthatóvá vált a munkahelyi postafiókja. Az elküldött üzenetek között megtalálta az Eleanor által megjelölt célszemélyek fényképét, amit még az Adattárból keresett ki, és küldött tovább a legnagyobb titokban az akcióban részt vevő többi ügynöknek.

- Ők azok! - kiáltott fel. - A háromból kettő itt van. Lizzy Gertsch és Adelaide Villareal.

- És ki az a fickó?

- Nem tudom, de a nyakamat rá, hogy azt a másik pasast akarják megszöktetni. Na, de ahhoz nekem is lesz még szavam.

A telefonon beütötte Matty Derocher számát, aki éppen Richard szobája előtt őrködött, a hetedik emeleten. Várt néhány másodpercet, értetlenül a telefonra nézett, majd újra beütötte a számokat. Az eredmény ugyanaz lett.

- Mióta nincs vonal?

Friderica ábrázatából arra következtetett, hogy ő sem tudja. A telefont a helyére tette.

- Ne szólj senkinek! - mondta, majd sietve elhagyta a termet. Végigfutott azon a folyosón, amit már korábban is bejárt, majd a lifttel folytatta útját a hetedik emeletre.

A francba! Ebből mi lesz! Nem kételkedett abban, hogy Eleanor személyesen őt vonja majd felelősségre ezért a behatolásért. Megkapja újra a válogatott szitkokat, amikhez semmi kedve nem volt. A legjobb lenne minél hamarabb elkapni őket, és ha megvannak, csak akkor szólni Ms. Baternek.

Kinyílt a liftajtó. Kilépett, majd először benézett a lépcsőházba, de semmi neszt nem hallott. A fegyverét a kezébe vette, úgy indult végig óvatosan a folyosón. Látta azt a szobát, ahol Richardot őrizték, és ami előtt Matty állt őrt néhány perce. Senkit nem talált az ajtó előtt. Felpillantott a kamerákra, de itt is rejtve voltak, nem tudta megállapítani, hogy merre néznek.

Mi történik itt? Óvatosan közelítette meg az ajtót. Érintetlennek tűnt. Hallgatózott, de semmi nesz nem ütötte meg a fülét. Gyors mozdulattal benyitott, a pisztolyát maga elé tartva. A terem üres volt, Richard és a három jövevény eltűnt.

Kihátrált a szobából, majd idegesen körbenézett a folyosón. Senkit nem látott, végül jobbra indult. Az összes irodába benyitott, amiket nyitva talált. Elenor ajtajával tett egyedül kivételt, előtte hangtalanul surrant el. Elérte a folyosó végét, ott megfordult, és sietve indult a másik irányba. Visszatért a kiinduló pontra, Richard szobájába. Tanácstalanul állt meg a terem közepén.

Hogy jutottak ki? Be volt zárva az ajtó.

Felkapta a fejét, amikor zajt hallott a szekrény felöl. Sejtette mi lehet ott, de azért a biztonság kedvéért készenlétbe helyezte a fegyverét, majd elhúzta a síneken csúszó szekrényajtót. Ahogy gondolta, Matty volt bezárva, éppen akkor kezdett magához térni.

- Hol vannak? - Erőteljesen megrázta a szekrény aljában fekvő nőt. - Térj már magadhoz!

- Naaa! Neee! - tiltakozott, majd megtapogatta a dudort a homlokán. - Itt vagyok, de ne rázogass! Nincsenek itt?

Nagy nehezen kikászálódott a szekrényből. Egy pillanat alatt eszébe jutott minden.

- Az a nő volt. Azt mondta, be kell ide jönnie. Kérdeztem, miért, erre teljesen váratlanul leütött valamivel.

- Leütött egy nő? - kérdezte Janet. - Ne tudd meg, mit fogunk érte kapni.

- Egy idősebb üzletasszony volt, és tőle a legkevésbé sem vártam támadást.

- De hol vannak? Átnéztem a folyosót, senki sehol.

- Lementek a lifttel.

- Biztosan nem, én jöttem a lifttel.

- Akkor a lépcsőn.

- Nem láttam őket. Itt kell lenniük!

- Jobbra is nézted? És amíg ott voltál nem mehettek balra?

- Ne... - De! Teljesen ostobának érezte magát a felismeréstől. Szó nélkül kiviharzott az irodából, és most balra fordult. Matty utána futott, a liftnél érte utol.

- Hívom a többieket - a hordozható telefonja után nyúlt.

- Ne erőlködj, nincs vonal - tájékoztatta Janet. Beszálltak a liftbe, Janet türelmetlenül nyomkodta a földszintet jelző gombot. - Ha ezt a lotyó megtudja... hát, azt nem tesszük ki az ablakba.

Életében nem érezte magát ilyen idegesnek. Az is bosszantotta, hogy Matty láthatóan jobban el volt foglalva a fejfájásával, mint a megoldandó súlyos problémával.

- Már rég kint vannak, ez nem igaz! Nem hiszem el! Ilyen hülye is csak én lehetek, kisurrantak a hátam mögött.

Matty továbbra sem szólt semmit. A lift lassított, majd megállt. Kinyílt az ajtó, és Janet egy röpke pillanatra azt hitte, karácsony van. A keresett társaság a folyosón osont, néhány méterre a lifttől. Richard, a két nő és a laptopos fickó. Ahogy meghallották a lift érkezését, a négyes megfordult. A pillanat töredékéig nézték egymást, aztán Janet a fegyvere után nyúlt. Richard és a másik három a kijárat felé rohant.

- Állj! - kiáltott rájuk, de nem volt hatása. Mattyval utánuk futottak. A négyes elérte a folyosó végét, és eltűntek az előtérben, éppen akkor, amikor Matty elsütötte a fegyverét. Lövés visszhangzott az egész szinten, de célt tévesztett.

- Ne lőj! A lotyó... - kiabálta oda a társának Janet, emlékeztetve rá, hogy Eleanort ki kellene hagyni. Kiértek az előtérbe ők is.

- Zárd be az ajtót! - kiabálta Janet. Egyenesen Fridericához futott, szinte rátörte az ajtót. - Zárd be a főbejáratot!

A választ meg sem várva a menekülők után eredt, akik időközben a főbejárathoz érkeztek. A fotocella előírás szerint nyitni kezdte az ajtót. Az idősebb nő hangos kiabálás mellett kiszáguldott az épületből. Janet már majdnem belefoglalta Fridericát egy káromkodásba, de ekkor az ajtó bezáródott. A három menekülő bent maradt.

Legnagyobb meglepetésére azonban nem álltak meg, hanem a laptopos fickó vezetésével irányt váltottak, és az épület jobb szárnya felé vették az irányt. A folyosónál a laptopos megfordult és felé lőtt.

Fegyvere van! Janet beugrott egy oszlop mögé. Látta, hogy Matty is így tett. Óvatosan kilesett a rejtekhelyéről, de nem látta őket. Mindketten a folyosóhoz rohantak, majd tovább végig, a lépcsőház felé. Szinte kitépte a helyéről az ajtót, és elindult felfelé a lépcsőn. Az első lépcsősor felénél megállt, közben Matty is odaérkezett.

- Nem hallok semmit. - Tovább fülelt. Nem hallott lépéseket, pedig a lépcsőház biztosan visszhangzott volna, főleg ha többen is rohannak. - Nem erre jöttek.

Matty villámgyorsan visszalépett a folyosóra és a lift felé nézett.

- Ajaj! Ennek nem fogsz örülni.

Janet is a lifthez ért. Felnézett az ajtó feletti kijelzőre.

− 2. Na ne!

- A második szintre mentek, de lefelé - mondta Matty. - És ott van a...

- A mi kis pályaudvarunk - fejezte be sóhajtva Janet. Megnyomta a lift hívógombját. - Ami zsákutca.

- Kivéve, ha elmennek a vonattal.

- Nem tudják beindítani - felelte Janet, de el is bizonytalanodott rögtön, amikor az elmozdított kamerákra gondolt.

Miközben a liftre vártak megszólalt a mobilja.

Megcsinálták a vonalat. Egy ideig döbbenten hallgatta a csengést, majd felvette.

- Elmentem a túszunk szobája előtt, és az ajtót tárva-nyitva találtam - hallotta a kellemetlen hangot.

- Ms. Bater...

- Nem tudom, hogy sikerült elveszíteni, de mindegy, sok hasznát úgysem vettük.

- De...

- Délelőttre várom az újságírót, úgyhogy most imádkozzon, hogy Finger nehogy bekavarjon, mert keservesen megbánja.

- Lementek a vonathoz - sikerült végre kimondania.

- Kik?

- Itt van az újságíró is. Már mindenről tudhat.

Csend következett amíg Eleanor feldolgozta a hallottakat.

- Maga szerencsétlen... idióta... tyúkeszű izé! - Ms. Bater a dühtől csak akadozva tudott beszélni. - Ezt is sikerül elkúrnia! Olyan nagy dolgot kértem? Csak egy ajtót kellett volna szemmel tartaniuk. Ha ezek kitálalnak, és a Rendőrség nyomozásba kezd, megígérem, hogy maga lesz az első, akinek majd magyarázkodnia kell.

Lecsapta a telefont. Janet tátott szájjal állt egy ideig, a telefont még mindig a füléhez szorítva.

- Halló! - De tudta, hogy hiába is várná a választ. Próbálta magát megnyugtatni. A főnöke ideges, mert rosszul alakultak a dolgok. Ráadásul éjszaka van és még vár rá egy videó konferencia is.

Időközben megérkezett a lift. Matty már beszállt, várta, hogy Janet is kövesse. De neki csak az utolsó mondat visszhangzott a fejében. Maga lesz az első, akinek majd magyarázkodnia kell.

Sarkon fordult, otthagyta a liftet és visszaindult a folyosón.

- Janet! - kiabált utána Matty. - Nem jössz?

- Nem! Csak egy úton jöhetnek vissza, és az erre vezet - felelte. Ez nem volt igaz, de most a legkevésbé sem érdekelte. A megfigyelőterembe ment, megfogta a táskáját, majd Friderica legnagyobb meglepetésére bejelentette neki, hogy azonnali hatállyal felmond.

- Nyisd majd ki a bejáratot, legyél szíves!

Magára hagyta a döbbent kolléganőt, aki még elköszönni is elfelejtett. A fotocellás főbejáraton át most már ki tudott menni. Az útjába eső első szemetesbe bedobta a céges telefonját. Dögölj meg, lotyó!

Ekkor észrevette a sarkon idegesen fel-alá járkáló nőt. Felismerte, ő volt az, aki különvált a négyestől. Hirtelen jött ötlettől vezérelve odament hozzá, és megszólította:

- Jó estét, asszonyom!

A nő ijedtében ugrott egyet, majd megpördült, hogy szembe kerüljön vele.

- Janet Howison vagyok, már találkoztunk odabent - kezdte barátságosan. - Maga pedig?

- Lizzygertsch - hadarta a nő ijedten.

- Maga újságíró, igaz?

- Fősze... szerke... főszerkesztő - dadogta Lizzy.

- Jöjjön, meghívom egy italra - mutatott Janet a közeli éjjel-nappali kávézóra.

- Mi?

- Közben elmondok ezt-azt. Olyan cikket kanyaríthat belőle, hogy ihaj!

Megindult a kávézó felé, de Lizzy nem mozdult.

- Jöjjön csak, nyugodtan! Most már egy oldalon állunk. De, ha gondolja, hívhatunk rendőrt is. Tudnék érdekeset mondani neki is.

XXIII. Adelaide

Csaknem másfél órája száguldott a víz alatti vonat, közben Adelaide szívverése lassan felvette a normális ütemet. A maihoz hasonló izgalmakhoz egyáltalán nem volt hozzászokva. Annak örült, hogy sikerült Richardot megszöktetni, de amikor erre gondolt, rögtön eszébe jutott a menekülés és a lövöldözés is. Újra és újra átélte az egészet. Azt azért elismerte, hogy a stresszen kívül voltak jó pillanatok is.

A beszélgetésük a faházban úgy ért véget, hogy Lizzy nem akarta elhinni, amit Basil állított a Járőrről.

- Csak nem azt akarod nekem mondani, hogy bármit megtehetsz büntetlenül, és nem használtad ki? Már meg nem sértődj, de ez kamu.

- Mire gondolsz? - kérdezte Basil.

- Ha nekem ilyen kis segédeszközöm lenne, már biztosan megcsapoltam volna néhány bankot.

- Ne is törődj vele! - szólt közbe Adelaide. - Lizzy erkölcsi szintje, hogy is mondjam... megkérdőjelezhető.

Lizzy egy lesajnáló pillantást küldött felé, majd Basilhoz fordulva folytatta.

- Szeretném látni!

- Indulnunk kellene, sürget minket az idő.

- Nem! Azt mondtad, hogy mozgatod vele az utcai kamerákat. Mutasd! Itt nincs kamera, és addig el nem mozdulok innen, amíg nem érzem úgy, hogy máshol nagyobb biztonságban vagyok.

- Lizzy, senki nem mondta, hogy jönnöd kell - felelte Adelaide. Őszintén szólva, jobban örült volna, ha egykori főnöke egyáltalán nem tart velük.

- Hagyd, megmutatom - mondta Basil, és már be is kapcsolta a laptopot.

Itt a Járőr! Segíthetek?

Azonosító:

Jelszó:

- Nem történt semmi - akadékoskodott Lizzy, miután Basil megadta a szükséges adatokat.

- Látszólag nem is, de a SilverNeten korlátlanok lettek a lehetőségeim. Nézzünk csak egy példát. Mi is annak az újságnak a címe, amit írtok?

- wsw.minok.ws - vágta rá Adelaide gondolkodás nélkül.

Basil megkereste az oldalt, ami a már megszokott címlap elrendezéssel meg is jelent.

- Itt van például ez: "A két díva", alcím: "Anya és lánya egy színpadon". Most figyeljétek a varázslatot!

A böngésző menüsora alatt volt néhány olyan ikon, amit Adelaide korábban még nem látott. Basil most ezeket vette használatba.

- Mik ezek?

- A Járőr eszköztára. Egyszerű, mezei felhasználóknak ilyen nincs - felelte, miközben egy széles mosolyt villantott a lány felé.

Olyan gyorsan változtak a dolgok a kijelzőn, hogy a két nő alig bírta követni. Végül, amikor Basil befejezte a munkát, bezárta és újra indította a böngészőt.

- Lássuk még egyszer azt az oldalt!

A Mi, nők főoldalán következő szalagcímet olvashatták: "A két dívány", "Banya és bánya egy kínpadon". Lizzy elképedve bámulta a megváltozott címlapot.

- Mit csinálsz? Írd vissza! Mi ez? Engem vonnak majd felelősségre.

- Téged ugyan már nem - nyugtatta meg Basil. - Nem figyelted az oldalsávot?

Lizzy végigfuttatta a tekintetét a képernyő jobb oldalán. Közvetlenül az oldal címe alatt egy fekete keretes írás volt olvasható:

"Emléke örökre megmarad..." Alatta a fénykép Lizzy-t ábrázolta.

- Micsoda? Nyisd meg!

Basil a fényképre kattintott. Egy rövid cikk jelent meg, amelyben beszámoltak a főszerkesztő tragikus autóbalesetéről. Egy fotót is közöltek a vonat által összeroncsolt kocsiról. Lizzy alig talált szavakat.

- Ezek gyorsak voltak. Alig néhány órája történt, hogy az a szörnyű nő összetörte az autómat, és máris temetnének.

- Az információs társadalom már csak ilyen gyors - felelte Basil. - Gondolom már megvan az utódod is.

- Ilyen gyorsan? Az kizárt.

- A profit mindenhatósága korában egy perc megállás sem megengedhető. - Miközben ezeket mondta, gyors ütemben nyitotta meg egymás után az oldal különböző hivatkozásit, míg végül megtalálta, amit keresett. Pár másodperccel, és néhány rövid parancs beírásával később ott találták magukat a lap tulajdonosainak e-mail postafiókjában.

- És tessék! Már három pályázat meg is érkezett, alig néhány óra alatt.

Lizzy összevont szemöldökkel nézegette az e-mailek feladóit.

- Micsoda? - kiáltott fel hirtelen, majd szó szerint félrelökte Basilt a gép elől. Megnyitotta azt a pályázatot, amit egy bizonyos Ladislaus Fairburn adott be. Miközben olvasta, Adelaide úgy vette észre, hogy kezd egészen elvörösödni.

- Az a szemét... mocsok... széltoló... amikor mindent megadtam neki... és a halálomra ácsingózik...

Végül már alig kapott levegőt az idegességtől. Adelaidenek is leesett, hogy mi történt. Ladislaus, az "Utazz velem!" rovat új szerkesztője, Lizzy nagy kedvence az elsők között adta be a pályázatot a hőn szeretett főnöke halálával megüresedett helyre.

- Hát, nem gyászolt sokáig - jegyezte meg rosszindulatúan.

- Te aztán egy szót se szólj! Hallod? - szólt vissza ingerülten Lizzy. - A te munkához való hozzáállásoddal az utolsók között vagy, aki kárörvendhetne.

- Lehet, hogy így van - hagyta rá Adelaide. - De én soha nem pályáztam volna a helyedre. Úgyhogy csak annyit mondhatok, ki mit főzött, egye meg.

- Jól van, lányok, azért ne rendezzetek hajtépést! - csitította őket Basil. - Inkább megmutatom, hogyan kell átállítani a kamerákat.

Megmutatta, közben mindketten úgy tettek, mintha figyelnének. Valójában Lizzy majdnem felrobbant a méregtől, Adelaide pedig elégedetten nézte.

Végül elindultak a SilverSky irodaház felé. Csak hárman mentek. Adelaide semmiképpen sem akarta, hogy Clare velük tartson erre a veszélyes útra. Kiderült, hogy mégsem aludta át a beszélgetést, hallott csaknem mindent. Először le is tolta a társaságot, hogy milyen ügybe keveredtek, végül megígérte, hogy a faházban megvárja őket. De azt kikötötte, hogy ha egy napon belül nem jelentkeznek, akkor hívja a Rendőrséget, és mindenről beszámol nekik. Erről nem tudták lebeszélni, úgyhogy inkább kocsiba ültek, és elindultak. Nem sokkal éjfél előtt érkeztek meg az irodaház bejáratához.

Basil még az autóban babrált valamit a laptopon. Azt mondta, a Járőr segítségével beállítja a kamerákat, hogy észrevétlenül bejuthassanak. A telefonos hálózatot is lekapcsolta, a biztonság kedvéért. Adelaide nem nagyon értette az egészet, ezért a Járőrrel kapcsolatban többet nem is kérdezett. A végeredmény számított, az pedig annyi volt, hogy Basil tudta melyik folyosókon vannak biztonsági őrök, és valóban nem is állta senki az útjukat. Adelaide szemével kereste a kamerákat, de nem találta meg őket.

- Ott van egy - mutatott Basil a mennyezet egy pontjára. - A sötét négyzet mögött. Valójában átlátszó, normális esetben mindent lát a mögé szerelt kamera. Most a falat veszi.

Az előtérben senki sem vette őket észre. A liftet Basil nem merte megkockáztatni, így a lépcsőkön indultak felfelé. Lizzy közben folyamatosan dohogott:

- Egy férfi vezet majd egy női magazint. Hát az csodás lesz. Biztosan buzi. Mi másért csinálná?

- Ez egy jó kérdés - Basil Adelaide-re mosolygott. - Miért tenne ilyet egy férfi?

Adelaide rögtön észrevette, hogy Richardra célozgat.

- Fogalmam sincs, mire gondolsz. Egyébként visszatérve a síráshoz, ha jól emlékszem tegnap te is úgy bőgtél, mint a záporeső.

- Igen, az idegességtől, de nem azért mert olyan érzékeny a lelkem. Az akkor teljesen más helyzet volt.

- Aha, hát persze.

- Ti meg miről beszélgettek? - kíváncsiskodott Lizzy, de egyiküknek sem volt kedve válaszolni. Szótlanul mentek tovább felfelé.

Simán vették az akadályt a hetedik emeletig, ahol probléma adódott. Richardot ugyan megtalálták a Járőrrel, de szembesülniük kellett valamivel, amit nem tudtak semmilyen programmal megoldani. Egy őr állt az ajtó előtt. Basil nem jött zavarba, rövid gondolkodás után mentő ötlete támadt.

- Ha odamegyünk, észrevesz minket. Meg kell akadályozni, hogy másnak is szóljon. Lizzy, te ma nagyon csinos vagy - mosolygott a főszerkesztőre.

- Köszönöm! - felelte Lizzy rosszat sejtve. A szerkesztőségből hazaérve nem öltözött át, még mindig a világoszöld kosztümben volt.

- A terv a következő. Fogd ezt meg! - Basil a kezébe adta a pisztolyt, amit még a lakásában vett magához. Lizzy csak pislogott a döbbenettől. - Úgy vagy felöltözve, mint egy kisfőnök itt a cégnél. Határozottan odamész, majd a fegyvert ráfogod az őrre, és betereled Richard szobájába. Sakkban tartod, amíg odaérünk. Akkor Richardot kiszabadítjuk, azt a nőt meg bezárjuk a szobába.

Lizzy még pislogott néhányat, mielőtt megszólalt:

- Majd, ha néger gyerekek potyognak! Miért én? Menj te!

- Azt hiszem én már eleget tettem azzal, hogy elmondtam mindent, most meg fedezem magunkat.

- Akkor menjen Adelaide!

- Na, hagyjál békén - felelte a lány.

- Ő eddig még nálam is többet tett, úgyhogy most rajtad a sor.

- Többet? - kérdezte csodálkozva Lizzy. - Mégis mit?

- Hogyhogy mit? Körülötte forog itt minden, nem vetted még észre? Adelaide, a barátja, az anyja, a főnöke és a szomszédja. Jó kis csapat, nem?

Adelaide csak most fogta fel azt a nagy igazságot, amit Basil az imént mondott. Eddig nem is gondolt arra, hogy főszereplője lett egy szokatlanul nagy horderejű ügynek.

Lizzy-nek végül nem maradt választása. Morgott még egy keveset, majd a lépcsőházból az emeleti folyosóra lépett. Az ajtó mögött várt egy kicsit, összeszedte magát, majd látszólag határozottan megindult a folyosón. Rövid várakozás után Adelaide és Basil utána indultak. Ahogy kikanyarodtak, láthatták is Lizzy-t akció közben. Adelaide igazából nem csodálkozott, az egész olyan Lizzy-s volt.

Hallotta, amint valamiről beszél a Richard ajtaja előtt álló biztonsági őrrel, de nem értette miről van szó. A végén Lizzy a táskájából előkapta a pisztolyt, csak éppen a csövénél fogva. Így nem tudta ráfogni az őrre és ezzel sakkban tartani, ezért inkább egy erőteljes mozdulattal leütötte vele. Éppen időben értek oda Basillel, hogy az eszméletlen őrt gyorsan behúzzák az irodába.

Richard először döbbenten bámult rájuk, amíg Adelaide a nyakába nem ugrott örömében, hogy egészben látja. Túl sokáig nem örvendezhettek, mert Basil aggódott a többi biztonsági alkalmazott miatt. Az eszméletlen nőt betuszkolták a szekrénybe, majd négyesben indultak vissza a lépcsőház felé. Éppen becsukódott mögöttük az ajtó, amikor hallották, hogy megérkezett a lift az emeletre. Szinte lábujjhegyen osontak le a lépcsőn. Rövid időre álltak csak meg. Amikor hallották, hogy felettük kinyílik a lépcsőház ajtaja, egyikük sem mozdult. Idegtépő pillanatok voltak, amelyek a néma csendben nagyon hosszúnak tűntek. Végül az ajtó becsukódott. Senki sem indult utánuk. Először halkan osonva, majd egyre gyorsabban haladtak a földszint felé.

Menet közben Basil felvázolta a további lépéseket. Úgy tervezte, hogy Lizzy és Richard a főbejáraton át távoznak, ők ketten Adelaide-del pedig a tenger alatti vonaton az Adattárba mennek. A végállomás éppen az épület alatt volt. Elképzelésével nem aratott osztatlan sikert. Lizzy-t a kíváncsisága nem hagyta, ezért velük akart menni, Richard pedig aggódott a barátnője miatt, és azt akarta, hogy inkább menjenek haza.

Az élet végül mindent elrendezett. Együtt maradhattak Richarddal, és Lizzy-t sem kell a továbbiakban elviselnie. Már nem haragudott rá a felmondás miatt, de jobb így, hogy nincs láb alatt.

Amikor nagy nehezen visszanyerte a nyugalmát, akkor kezdte csak figyelni a környezetét. A vonat igazából egy fülke volt, úgy nézett ki, mint egy nagy kapszula. Húsz ember szállítására volt alkalmas, összesen két ilyen kapszula várakozott a második földalatti szinten. Basil természetesen azonnal el tudta indítani, amin már nem is csodálkozott. Úgy tűnt, a Járőrrel tényleg mindenre képes.

A fülke elképesztő sebességgel száguldott a sötétben, de teljesen zökkenőmentesen. Menet közben még sétálgathattak is, mintha csak a mozdulatlan talajon állnának. A világosságot halványkék fényű fénycsövek biztosították. Olvasni ugyan nem lehetett mellette, de egymást jól látták, és kétségtelenül hangulatos volt.

- Kár, hogy nem látunk semmit - mondta Richard, miközben megpróbált kivenni valamit a fülke üvegfala mögött. - Ha ez már a tenger, akkor biztos lenne mit nézni.

- Csak türelem, a tervezők gondoltak a látványra is - nyugtatta meg Basil. - A fejesek kedvéért beépítettek az utazásba egy látványelemet. Hamarosan láthatjuk.

Basil nem tévedett, fél óra telt még el, és a vonat érezhetően lelassult, majd nem sokkal később kivilágosodott körülöttük az óceán.

- Hamarosan megérkezünk - mondta. - Az alagút külső falára nagy teljesítményű fényszórókat tettek, ezek automatikusan bekapcsolnak, amikor egy kapszula erre jár.

Adelaide is az üveghez lépett. A falon túl csodás látvány tárult a szemük elé. Sziklás vidéken haladtak keresztül, de a köveket a legváltozatosabb színű növények borították. A fényre előjöttek a halak is. Kíváncsian közelítették meg a vonatot, ami annyira lelassult, hogy az állatok simán követhették őket.

- Ez gyönyörű - sóhajtotta Adelaide. Nem számított rá, hogy a mai napon ilyen szépet fog látni. Alig tudta felfogni, hogy itt van egy csőben, a víz alatt valahol a két kontinens között. - Milyen szépek!

Egy csapat kék színű hal húzott el mellettük, majd megfordultak és visszafelé is elúsztak az alagút felett.

- Nem is lehetünk túl mélyen. Nem veszélyesek ezek az állatok? - néhány nagyobb méretű halra mutatott, amik még távolabb úsztak tőlük, de úgy látta, cápa alakúak.

- Nem lesz baj - nyugtatta meg Basil. - Bomba biztos a szerkezet, egy atomtámadásnak is ellenállna. Na jó, annak talán nem, de sem halak, sem mások nem tudnak bejönni.

- Tényleg, milyen mély itt a víz? - érdeklődött Richard.

- Nagyon. Pontosan nem tudom, de nézz csak le!

Adelaide is lenézett. Most vette csak észre, hogy a kapszula alja is átlátszó. A fényszórók egy szakaszon lefelé is megvilágították a vizet. Az alagutat tartó egyik pillérhez értek. Láthatta, amint az oszlop vagy ötvenméternyire nyúlik lefelé alattuk, majd eltűnik a tenger sötétjében.

- Hátborzongató - Adelaide kellemetlenül érezte magát a mélység fölött. - Mekkora oszlopok kellettek ide? Hogy tudták egyáltalán megépíteni?

- Mondtam, hogy mérnöki csoda! - mosolygott Basil.

Adelaide most előre nézett, és a látványtól egészen elfehéredett.

- Úristen!

A víz kezdett felgyorsulni körülöttük, ugyanakkor a vonat is nagyobb sebességre kapcsolt.

- Nyugalom! Mondtam, hogy nem lesz baj. Inkább nyissátok ki jól a szemeteket. Hamarosan megismerhetjük a Cathrine-áramlatot.

- Ca-Cathrine? - dadogta ijedten Adelaide.

- Igen, ő. Az áramlat, ami kiirtotta a fél emberiséget, és kettéosztotta a világunkat.

A tenger egyre gyorsabban áramlott körülöttük, halak és mindenféle tengeri herkentyűk százezrei száguldottak el felettük, és alattuk is. Adelaide egészen elszédült a látványtól. Még soha nem érezte ilyen intenzíven a természet erejét. Soha nem érezte magát ennyire kiszolgáltatottnak. A vonat is egyre jobban gyorsult, míg végül már szinte semmit nem látott a rajtuk keresztül áramló víztömegen kívül. A fényszórókat elhagyták, megint sötétség vette őket körül.

- Ijesztő volt, nem? - kérdezte vidáman Richard. Adelaide viszont tényleg megijedt, ezért inkább nem is válaszolt.

- Kisebb ízelítőt láthattunk - felelte helyette Basil. - Délebbre, Afrika partjaihoz közelebb sokkal szélesebb és gyorsabb.

Újabb fél óra telt el azóta, hogy elhagyták a Cathrine-áramlatot, amikor a vonat lassulni kezdett. A reflektorok megint bekapcsolódtak, megvilágítva körülöttük a vizet.

- Most mi történt? - ijedezett Adelaide egy újabb rázós útszakaszra számítva.

- Megérkeztünk - nyugtatta meg Basil. - Csak ennyi.

Adelaide zavartan nézegetett körbe.

- Hol van az Adattár?

Amint felfelé nézett, megkapta a választ. A kapszula üveg tetején át láthatta, amint egyre jobban megközelítik a felszínt. Felettük ott magasodott a gigantikus árnyék. Miután kiemelkedtek a vízből, már rendesen kivehető volt az egész épület, amit csak az égen cikázó villámok fénye világított meg, még kísértetiesebbé téve a látványt.

- Nincsenek ablakai - jegyezte meg Richard.

- Nincsenek, az adatoknak nem kell fény - felelte Basil.

Adelaide-nek feltűnt az Adattár különös formája.

- Miért ilyen? Azt hittem szabályos hasáb alakú, de ez itt mintha megtörne.

- Most csak az egyik oldalát látjuk, valójában felülről nézve Y alakú. Harminc emelet magas, a tetején egy óriási jeltovábbítóval, ami a műholddal áll kapcsolatban. Van ott fent még egy helikopter leszálló is.

- Miért nem helikopterrel jöttünk? - tette fel a kérdést Adelaide. Megint eszébe jutott az a félelmetes út az áramlaton keresztül. Semmi kedve nem volt visszafelé is átmenni rajta.

- Nem tudom - válaszolta Basil. - Van helikoptered? Nekem nincs.

- Nem, nincs - hagyta rá a lány, amikor rájött, hogy igaza van.

Elhagyva a viharos tengert, az alagút az épület belsejébe vezetett. Ahogy közeledtek a megállóhoz, úgy kapcsolódtak fel a fények. Amint elhagytak egy szakaszt, az újra sötétségbe borult. Egyszer csak megállt a vonat. A kapszula ajtaja kinyílt. Adelaide meg sem mert mozdulni, Basil viszont bátran kilépett az állomás zárt terébe.

- Gyertek! - szólt vissza társainak.

- Számíthatunk őrökre? - kérdezte Richard óvatosan.

- Nem. Kezdetben voltak, de azokat is nehezen sikerült összefogni. Hosszú távon nem éppen vonzó munkahely ez, itt a nagy semmi közepén. Végül nekik sem akadt semmi dolguk, ezért az őrséget megszüntették. Itt minden automatikus, csak hiba esetén jönnek ki. Csak egy úton lehet innen elmenni, méghozzá azon, amin jöttünk. Ide betörni nem érdemes, a behatolókat a rendszer bezárja. Ha valamilyen csoda folytán mégis elmenekülnének, egy hadseregnyi rendőr várná őket az alagút túloldalán. Tehát nincs is értelme az őrségnek. Az Adattár fennállása óta egyszer sem volt riasztás.

- De mi nem rongálni jöttünk, ugye?

- Minket nem zárhatnak be - felelte Basil rejtelmes mosollyal, a laptopra mutatva.

Adelaide is kilépett a vonatból, de tekintetével aggódva pásztázta a mennyezetet és a sarkokat.

- A kamerák miatt természetesen most sem kell aggódnod - mondta Basil észlelve a lány aggodalmát. - Elintéztem.

A Járőr, hát persze. Adelaide látta, hogy Basil menet közben valamit ügyködik a laptopon, biztosan akkor állítgatta a kamerákat.

- És most merre?

- A vezérlő fent van. Ott kell körülnéznünk, hogy meglegyen a bizonyíték a cikkedhez, és én is elintézem, amit akarok. Most először megkeressük a liftet.

- Meg is van, arra kell mennünk. - Richard egy ajtót és egy nyilat ábrázoló táblára mutatott, ami a kijáratot jelezte. El is indultak felé, de Basil egyszer csak megtorpant.

- Ez meg mi?

Otthagyta őket, és a nagy terem távolabbi oldala felé igyekezett. A többiek szó nélkül követték.

- Láttál valamit? - kérdezte Adelaide. Néhány pillanattal később már ő is látta. Egy üvegfalú alagutat találtak, éppen olyant, mint amilyenen jöttek, annyi különbséggel, hogy ez pont az ellenkező irányba vezetett. - Azt mondtad, nincs másik kijárat.

- Így tudtam - felelte Basil elgondolkodva. - De, ha ez a cső nem a SilverSky-hoz vezet, akkor kik járnak ide?

XXIV. Basil

A lift lassabban vitte őket felfelé, mint azt Basil szerette volna. A tenger alatti vonat sebessége után csigalassúságúnak tűnt. Néhány perc alatt így is elérték a harmincadik emeletet. Az épületben három lift üzemelt, ezeket egymás mellé építették. Mindegyik az Y három ágának találkozásánál volt, így bárhova is igyekezett az ember, kénytelen volt végigmenni a hosszú folyosókon.

Az Y különböző ágaiban más-más kapott helyet. Basil nem tudta mi minden lehet ott, annyit tudott csak, hogy az épület északnyugati végében találják a nagytermet. A nagyterem harmincöt emelet magas volt, a tenger alatti ötödik szintről indult, egészen a harmincadik emelet magasságáig. Az Adattár legfontosabb műszaki berendezéseit helyezték itt el: a processzorokat és a háttértárat. Az óriási méretek tették lehetővé, hogy viszonylag gyorsan és észrevétlenül működjön, illetve az adatokat tárolni tudja, amíg a Járőr el nem végzi a szükséges ellenőrzést. A SilverNet működéséhez szükséges programokat és a weboldalakat is itt tárolták.

Arról csak sejtése volt, mi rejtőzhet az északkeleti szárnyban. Adelaide számítógépén tett felfedezése után gondolkozott el az új lehetőségen, amit nem is tartott annyira lehetetlennek. Ennek akart a végére járni, Adelaide pedig megírhatja a cikket. A lány, ha lassan is, de kezdett egyre bátrabban mozogni az épületben. A mobiljába épített kamera segítségével már jó néhány fényképet készített.

A lift megállt a legfelső szinten.

- Ha jól tudom, itt találjuk a vezérlőt. - Basil kilépett a folyosóra. A többiek követték.

- Zavaró ez a fehér fény! - Adelaide a kezét a szeme elé tette, miközben próbált hozzászokni a vakító fehérséghez. Ugyanis a falak és a járólap is hófehérek voltak, ameddig a szem ellátott. A lift megérkezésekor felgyúló fények hidegen világították meg a folyosókat, még barátságtalanabbá téve a környezetet. Egyetlen zöld felület törte meg az egyhangúságot, egy mennyezetről lelógó irányjelző tábla.

- Vezérlő, Raktár, WS, ES - olvasta Richard a feliratokat. - Mit jelentenek ezek?

- Hát, ez egyszerű - felelte Basil. - Egyenesen a vezérlő és a Raktár. Jobbra WS, balra ES.

- WS és ES, mik ezek?

- Van egy tippem, de mindjárt kiderítjük.

- Ez a WS nekem nagyon ismerős - szólt közbe Adelaide. - A netes oldalak végződnek így. wsw.oldal_neve.ws.

- Ezzel kapcsolatos az én gyanúm is. Menjünk előbb a vezérlőbe!

A lifttől egyenesen mentek tovább. A folyosón, egy oldalajtón a Vezérlő feliratot olvashatták, egyenesen továbbhaladva - a falra kihelyezett tábla szerint - a Raktárba juthattak volna.

- Azért az mégis ijesztő, hogy nincs itt senki - szólalt meg újra Adelaide.

- Jobban örülnél őröknek? - Richard hangja most is, mint mindig, vidámnak tűnt. Basil kinyitotta az ajtót, és beléptek. Adelaide csodálkozva nézett körül.

- Ez az? Ennyi a vezérlő?

Összesen öt munkaállomást találtak, mindegyikhez tartozott monitor és billentyűzet is.

- Csalódtál? Pedig mondtam, hogy minden automatikus. Ezeket a terminálokat csak akkor használják, ha olyan hiba adódik, amit nem tudnak kijavítani a kontinensről. Alkatrészcsere után, meg hasonlók.

- És az ott? - Az ötödik munkaállomásra mutatott, ami eltért a többitől. A monitor sokkal nagyobb, és szélesebb volt, a vezérlő falára szerelték fel. Úgy nézett ki, mint egy mozivászon. Előtte három méterrel állt az asztal a billentyűzettel, és egy webkamerával.

Basil odalépett, és bekapcsolta a terminált.

- Nézzük meg!

- Nem lesz baj? - kérdezte ijedten Adelaide, de nem kapott választ. Basil figyelmét lekötötte az óriás monitoron megjelenő szöveg:

KONFERENCIA KEZDETÉIG 00:29:45

A számláló másodpercenként számolt vissza.

- Ezek szerint konferencia lesz fél óra múlva. Videokonferencia, ha jól gondolom.

Otthagyta a terminált, és bekapcsolt egy másik munkaállomást. Rövid keresgélés után megtalálta, amit akart. Megjelent a szokásos felirat:

Itt a Járőr! Segíthetek?

Azonosító:

Jelszó:

- Ezt meg hogy csináltad? - kérdezte Adelaide.

- Mit?

- Ugyanaz, mint a laptopodon.

- Igen. A Járőr nem a gépemen van. Mindig is az Adattáron keresztül fértem hozzá én is.

Begépelte a bejelentkezéshez szükséges adatokat, majd csodálkozva bámult a képernyőre.

- Viszont ez új. Nálam soha nem kellett választani.

A következő felirat fogadta:

WS?

ES?

Elgondolkodva figyelte a szöveget. Gondolataiból Adelaide rázta fel.

- Nem tudom, meddig maradunk, de szeretnék még néhány fényképet készíteni.

- Rendben, menj csak! - felelte Basil, miközben nem vette le szemét a monitorról.

- Nem tudom, mi hol van. Esetleg körbevezethetnél!

Néhány másodpercbe beletelt, mire Basil felfogta a lány kérését. A gyanú, ami még este fészkelte be magát a fejébe, egyre erősebb lett. Úgy érezte nyomon van, ezért kelletlenül állt fel a munkaállomástól.

- Jól van, de siessünk.

Mindhárman elhagyták a vezérlőt. A fehér folyosón haladva megérkeztek a Raktár ajtajához.

- Na, ez itt a raktár - mondta Basil, és már fordult volna vissza.

- Nem megyünk be? - kérdezte Adelaide, és már nyitotta is az ajtót. Maga is meglepődött, hogy nyitva találta. - Gondolom a Járőr miatt.

A Raktárban döbbenetes látvány tárult a szemük elé.

- Úr Isten! Mi ez?

- Fegyverek - válaszolta Basil. - Nem is tudtam róluk.

- Úgy veszem észre elég sok mindenről nem tudtál. - Adelaide elkattintott néhány fotót. - Törvényesen halmozták ezeket ide? Az elnök tudhat róla?

A Raktár egy nagyméretű terem volt, csaknem ötven polcsor állt egymás mellett. Alig látták a sorok végét. A polcok a plafonig értek. A legfelül többnyire nagyméretű faládákat helyeztek el, lejjebb a puskák, pisztolyok, gránátok kerültek, és még sok minden más is, amit Basil korábban nem látott. Döbbenten járkáltak a sorok között.

- Mi ez? - Richard az egyik polcról felvett valamit, ami egy teniszlabdához hasonlított.

- Csak óvatosan! - szólt rá Basil. - Nehogy véletlenül összenyomd! Ez egy nagy erejű időzített bomba. Amikor még a SilverSky-nál dolgoztam, akkor próbálták először engedélyeztetni, de nem sikerült. Nem gondoltam, hogy legyártják. Akkoriban folyamatosan újra indították az engedélyeztetési eljárást, de a Minisztérium nagyon ellenállt. Állítólag nem biztonságos.

Richard óvatosan visszatette a polcra, ugyanabba a dobozba, ahonnan kivette.

- Úgy látom elég sokat felhalmoztak itt. Mekkora az ereje?

- Nem láttam még felrobbanni. Azt mondják, egy ilyennel toronyházakat lehet lerombolni.

- Mint ez is.

- Igen... mint az Adattár. De ez a másik - Basil az egy polccal lejjebb lévő dobozra mutatott, amiben kis, piros kapszulák voltak - egy kézigránát erejével robban. Hasonló elven működnek. Benyomod a két végét, így élesíted. A nagyobbat időzítheted, de ezt nem. Élesítés után egy perced marad a távozásra.

- Minek ez a rengeteg minden? - Adelaide teljesen le volt döbbenve. - Egy kisebb háborút is meg lehetne vívni velük.

- Nem is kicsit! - mutatott Richard a falra. A bejárat feletti táblán a "Raktár - 30. emelet" feliratot olvashatták. Több hasonló tábla sorakozott a falakon, egymástól egyenlő távolságban. Mindegyiken ugyanez a szöveg állt.

- Micsoda? - Adelaide Basil felé fordult. - Lehet, hogy minden emeleten van egy ilyen fegyverarzenál?

- Majd megnézzük. Csinálj még néhány fotót, és induljunk!

Adelaide nem kérette magát. Közben Basil, amikor látta, hogy a többiek nem figyelnek, óvatosan a zsebébe csúsztatott egyet a teniszlabda méretű időzített bombából. Amikor Adelaide már nem fotózott tovább, végre elhagyták a Raktárt. A fehér falak között tett újabb séta után megint elhaladtak a Vezérlő mellett, majd megérkeztek a liftekhez, ahol újra szembe találták magukat a zöld táblával.

- Melyik legyen? - kérdezte Richard. - WS vagy ES?

- Legyen előbb WS! - felelte Basil, és a bal oldali folyosón indult tovább. Ezen az úton haladva eljutottak az Y bal felső pontjába. Egy nagy, zárt ajtó állta az útjukat.

- Ez lehet a nagyterem - mondta Basil a többieknek.

- Mitől nagy? - kérdezte Adelaide.

- Majd meglátod! - A férfi egy sejtelmes mosolyt küldött a lány felé. - Csak nehogy rosszul legyél! Az ott bent...

Elakadt a mondandójában, mert tekintete az ajtó melletti táblára esett.

PROCESSOR

West Side

Pár másodpercig elgondolkodva nézte a szöveget.

- Azt a rohadt... A végén csak igazam lesz!

- Mi történt? - kérdezte Adelaide. - Rájöttél valamire?

Válasz helyett Basil sarkon fordult, és visszaindult a liftekhez.

- Most meg hová mész? - futott utána Adelaide. - Nem megyünk be?

Nem kapott választ erre a kérdésére sem. Basil a lifteknél élesen balra kanyarodott, majd egyenesen mentek tovább, míg az Y jobb oldali ágának végéhez nem értek. Ugyanolyan ajtó állta az útjukat, csak a felirat volt más.

PROCESSOR

East Side

- És igen! - kiáltotta diadalmasan.

- Valamit jelentenek ezek a táblák? - Adelaide semmit sem értett.

- Igen. Azt már mondtad, hogy a SilverNeten az oldal címe mindig ugyanazzal a két betűvel végződik: ws. A Peraklang Hálózathoz csak tegnap volt először szerencsém, de azt megfigyeltem, hogy a címeket ott így kellett írni: "oldal_neve.es". Soha nem tudtam, mit jelentenek. Kár, hogy nem figyeltem az első három betűt, biztosan sokat elárult volna.

Adelaide továbbra is nagyon értetlen képet vágott.

- Figyeld a táblákat! - folytatta Basil. - Most arra jöttünk, amerre a tábla az ES-t mutatta. Itt egy ajtó East Side felirattal. Ennek a rövidítése az ES. Azt jelenti, Keleti Oldal. A West Side annyit tesz: Nyugati Oldal. A világban meg van két nagyvállalat, akik a világhálót biztosítják, az egyik Nyugaton, a másik Keleten. Nem dereng semmi?

- Arra gondolsz, hogy ezek ketten összeszövetkeztek?

- Nem csak, hogy szövetkeztek, de úgy tűnik, közösen működtetik a világhálót, ugyanazzal a technológiával, ugyanarról a helyről. A SilverSky-nak most már a hadügyekre is komoly befolyása van. Igaz, hogy csak terrorelhárítás címszó alatt, de mégis csak a hadsereg az is. Képzeld el a Peraklangot is ekkora hatalommal, aztán tedd hozzá ezt a harmincemeletnyi fegyverarzenált, amiről valószínű senki sem tud a két cégen kívül.

- De mire készülnek? - Adelaide a felismeréstől teljesen megrémült. - Háborút akarnak? Ki ellen?

- Vagy inkább az a kérdés: miért? A Cathrine pusztítása után így újra egy szűk csoport kezébe kerülne minden hatalom. Emlékszel még, mit mondtam arról az összeesküvés elméletről?

- Igen. Erről még senki nem tud, ugye? Figyelmeztetni kell az embereket!

- Ahhoz előbb bizonyítékok kellenek! De előtte, amit ígértem. Lássuk a nagytermet.

Basil megpróbálkozott az ajtó kinyitásával, de rá kellett jönnie, hogy kézzel nem lehet.

- Ezt figyeld! - kiáltott fel Richard lelkesen. - Retina szkenner. Valamit nagyon védeni akarnak ott bent.

- Hát persze! - kapott a fejéhez Basil. - Csaknem elfelejtettem.

Odalépett a szkennerhez, és belenézett a nyílásba. A következő pillanatban az ajtó szélesre tárult.

- Ezt meg hogy csináltad? - csodálkozott Adelaide. - Csak azt nem mond, hogy ezt is a Járőrrel...

- Nem, ezt most nem azzal nyitottam ki. Mondtam már, hogy részt vettem az egész rendszer megtervezésében. Akkor ezzel a módszerrel elég sok helyre bejutottam. Most csak tettem egy próbát, és úgy látszik, valahogy bent maradtam a nyilvántartásban. Igaz is, hivatalosan még mindig náluk dolgozom. Nem mondtam fel, és nem is haltam meg. Állományban maradtam, és megmaradt a belépési jogosultságom is.

- Évek óta nem jársz be dolgozni, és szerinted még nem rúgtak ki? Elég nagy káosz lehet akkor a SilverSky háza táján.

- Nem tudom, nem is érdekes. A lényeg, hogy beléphetünk.

Basil vezetésével egy kisebb előtérbe jutottak, ahol egy nagyméretű vezérlőpultot találtak. Ennél érdekesebb volt az üvegfal, ami az előtér végét zárta le, rajta egy ajtóval. Az üveg mögött sötétség volt. A fal mögül gépek moraját hallották.

- Mi van ott? - kérdezte Adelaide.

Basil az ajtóhoz vezette. Átlépve rajta fuvallat csapta meg őket, a zaj erősebbé vált. Néhány lépés után egy korláthoz értek, Richard utánuk ment. Eddig az épületben amerre jártak, a lámpák automatikusan követték a mozgásukat. Most viszont továbbra is sötétben maradtak. Elindultak először jobbra, majd balra kanyarodtak egy elágazásnál. Jó húsz lépést megtettek, amikor Basil visszafordult.

- Kapaszkodj erősen! Visszamegyek, és megkeresem a villanykapcsolót. De el ne engedd a korlátot, akármi történjen is!

Visszament az előtérbe, és a vezérlőpulton megkereste a világítást. A kapcsolót jól látható helyre tették. Elfordította, és visszasietett a korláthoz. A fény bevilágította az előttük lévő óriási teret, majd elkezdett lefelé terjedni. Ahogy sorban kapcsolódtak fel a lámpák, egyre nagyobb részt láthattak az alattuk elterülő mélységből. Adelaide egyre erősebben szorította a korlátot.

- Mi a baj? - kérdezte Basil, miután visszatért hozzájuk.

- Mi baj? Ennek nincs alja! - felelte halkan a lány.

- A nemjóját! - kiáltotta Richard lelkesen, a legkisebb ijedtség nélkül. - Már tudom, miért nevezitek nagyteremnek.

- Igen, óriási méretek - morogta Basil, miközben egy kicsit bosszankodott azon, hogy Richard ilyen könnyen vette a látványt. - Most már megállapítatjuk, hogy két nagyterem található itt az épületben. Ez az ES, gondolom a Peraklang Hálózat eszközei: processzorok, háttértárak, hűtőrendszerek vannak itt. A másikról biztosan tudom, hogy a SilverNet működtetéséhez kell. Az óriási méretek teszik lehetővé a nagy mennyiségű adat tárolását, és azok gyors feldolgozását.

A nagyterem legfelső szintjén álltak, egy fém hídon. Több hasonló szerkezet is segítette a karbantartó személyzet közlekedését, amelyeken a nagyméretű fém szekrényekhez, a falakba és oszlopokba épített berendezésekhez és a működés stabilitását elősegítő más eszközökhöz juthattak el. Alattuk, a többi szinten ugyanezt látták, a hidak viszont az alsóbb szinteken nem a legfelsővel párhuzamosan helyezkedtek el, hanem összevissza.

- Káprázik a szemem. - mondta Adelaide, miközben a hidak kuszaságát figyelte. - Szédületes!

- Azt mondtad, nincs alja? Pedig jó, ha tíz emelet mélységig látsz. A fémszerkezetek eltakarják a többit. Igazából a -5. szinten van a nagyterem alja. - Néhány lépést előbbre ment a hídon. - Valahol itt van egy hely, ahol látszik is. Igen, itt.

Majdnem a terem közepén jártak, ahol egy öt méter oldalhosszúságú, szabályos háromszög alapterületű rést találtak a gépek, és hidak erdejében. A háromszög egyik szárát éppen az a híd képezte, amin álltak. Még Basil sem látta eddig ezt a helyet, csak hallott róla. Az alattuk lévő harmincöt emeletnyi mélység szinte magába szippantotta. A terem alja így sem volt kivehető, a háromszög vonalai lent a mélyben már összemosódtak, hiába erőltette a szemét. Egyszer csak valami megzavarta a látványt. Egy pénzdarab esett lefelé.

- Mit csinálsz? - kérdezte Basil meglepetten.

- Csend! - Richard fülelt egy darabig. - Nem lehet hallani.

- Te pénzt dobálsz? És ha megsérül valami? Úgysem hallanád, amikor leér az aljára, ahhoz túl magasan vagyunk.

Basil úgy vette észre, hogy Richard vagy nincs tisztában a helyzetük súlyosságával, vagy nem akar tudomást venni róla. Amióta elhagyták a SilverSky irodaházat úgy viselkedett, mintha egy társasutazáson venne éppen részt, és egyébként minden a legnagyobb rendben lenne. Eddig nem is akart rászólni, hogy mutasson több komolyságot, de a pénzdobálást már túlzásnak tartotta. Végülis nem a kívánságok kútjánál állnak éppen, hanem egy hatalmas gépház legfelső szintjén.

- Na, elég legyen a bámészkodásból! - szólalt meg türelmetlenül. Én visszamegyek a Vezérlőbe. Ha elég fényképet csináltatok, majd gyertek oda! Ne nyúljatok semmihez, és ha lehet, ne essetek le!

Magára hagyta társait. A hídon visszatért az előtérbe, majd onnan a fehér folyosóra. Nem sokkal később újból a Vezérlőben találta magát. A nagy monitor képe időközben elsötétült, de Basil most erre nem is figyelt fel. Leült ahhoz a terminálhoz, amit korábban bekapcsolt.

Melyik legyen?

WS?

ES?

A jelentésükkel mostanra már tisztában volt. ES. A keleti Peraklang Hálózatot választotta. Adelaidenél tett felfedezését akarta leellenőrizni. Amikor jó néhány órával korábban elindultak Richardhoz, a lépcsőházban eszébe jutott egy őrült gondolat. Mivel nem hagyta nyugodni, visszament a lakásba és leült a számítógép elé, amin még mindig a Hálózat volt elérhető.

- Nahát! - Csak ennyit tudott mondani, amikor rájött, hogy a Járőr ugyanúgy működik a Hálózaton is, mint a SilverNeten. Akkor sürgette az idő, nem volt lehetőség sokat nézelődni, most viszont újból megpróbálta.

Természetesen a Járőr ezúttal is ugrásra készen várakozott. Tette a dolgát, mintha csak a SilverNeten lett volna. Ami még örömtelibb volt Basil számára, hogy ugyanúgy szabaddá vált a Hálózat is, mint a SilverNet. Ezek szerint ugyanazt a Basil által módosított programot használták. Már nem volt kétséges, hogy a két vállalat kapcsolatban áll egymással, bármennyire is ennek az ellenkezőjét próbálják elhitetni.

De mire készülhetnek?

Hamarosan rájött, hogy a Hálózat, habár külsőre éppen úgy néz ki, mint a SilverNet, a szerkezetében kisebb-nagyobb eltérések mutatkoznak. Mindenesetre a legcélszerűbbnek azt találta, hogy felkeresse a Peraklang IT honlapját, onnan talán megtudja, merre keresgéljen tovább, hogy választ kapjon a kérdéseire.

Természetesen másról sem szólt az oldal, mint egy virágzó vállalat sikereiről, terveiről, díjakról, jótékonysági és környezetvédelmi akciókról. Basilt mindez a legkevésbé sem érdekelte. A szervezeti felépítésben megkereste az igazgató adatlapját. Nicholas Brizeno. Sokat nem tudott meg, az e-mail címét viszont megtalálta. A Járőr segítségével meglátogatta a postafiókot. Rengeteg e-mail fogadta. Az összes nyitott volt, Mr. Brizeno ezek szerint figyelemmel kíséri a bejövő leveleket. Feltűnt viszont, hogy gyakoriak a "Megváltozott jelszó" tárgyú e-mailek. Megnyitotta a legfelsőt.

"Ön megváltoztatta a SIon jelszavát. Az új jelszó érvényesítéséhez kattintson az alábbi linkre! Amennyiben Ön nem kezdeményezett jelszómódosítást, úgy visszaéltek az adataival."

Ennyi volt az üzenet. Megnézte a többi hasonló tárgyú levelet is, a szöveg ugyanaz volt, csak a hivatkozás - amire kattintani kellett - volt más.

SIon. Mi lehet ez? Rákeresett a Hálózaton, de szinte csak vallási témával foglalkozó oldalakat talált. Hirtelen ötlettől vezérelve rákattintott az e-mailben lévő hivatkozásra. Meglepetésére nem a böngésző nyílt meg, hanem adattovábbító alkalmazás. Még nem találkozott ezzel a programmal, de hamar kiismerte magát benne. Az alkalmazás segítségével közvetlenül lehetett keresgélni az Adattárban tárolt információk között. A következő figyelmeztető felirat fogadta:

"A hivatkozás lejárt!"

Alatta pedig kérte a program a felhasználó nevet és a jelszót. A Járőr most is utat tört. Öt különböző jelszót kellett volna normál esetben megadni. Basil gond nélkül bejutott anélkül, hogy egyet is tudott volna.

Az Adattárban a SIon névvel ellátott helyen több témakör szerint csoportosított dokumentumok ezrei fogadták. Egy különálló rész kizárólag a SilverSky-jal kapcsolatos információkat tartalmazta. A Peraklang látszólag komoly megfigyelés alatt tartotta a konkurenciát.

Volt még egy rész, ahol a haditechnikával kapcsolatos dokumentumokat tárolták. Fegyverek tervrajzai, fényképei, videók a használatukról, számlák, szállítólevelek a beszerzésekről, kutatási naplók és még sok minden más volt itt. Basil gyanította, hogy az Adattár épületében felhalmozott fegyverek inkább a Peraklanghoz kapcsolhatók.

Külön rész foglalkozott a társaság pénzügyeivel, megint más az alkalmazottak részletes adatait tartotta nyilván. A szerződéseket egy külön menüpont alatt találta meg, azon belül újabb alpontokkal. A legfelsőt nyitotta meg először, az Alapító okiratokat.

SIon Alapító Okirat - olvasta a legelsőt. Szóval innen jött a név.

Elolvasta az okiratot. Azután visszament, és a hadi kutatások között keresgélt. Megtalálta, amit keresett, közben egészen izgalomba jött. Visszatért a szerződések közé. Még egy fél órát olvasgatta a dokumentumokat, mire teljesen összeállt a kép.

De hogyan tudták titokban tartani? Eszébe jutott, hogy a SilverSky mindent kitett az emberek szeme elé. Talán a vezetők így akarták jelezni a véleményüket az emberekről: Olyan hülyék vagytok, hogy semmit nem vesztek észre, pedig az orrotok előtt csináljuk!

Persze az is lehet, hogy más volt a szándékuk, és akik kiderítettek valamit, azokat egyszerűen félreállították. Martin is meghalt, pedig semmit sem tudott. Mi más várna azokra, akik tudnak is az összeesküvésről!

A gondolat viszont nem hagyta nyugodni. Peraklang. Mit jelenthet?

A Google Fordító oldalt meglepetésére megtalálta a Hálózaton is. Egy fordító oldal, ami ismeri a világ összes nyelvét, amiket most használnak, és azokat is, amik már holtnyelvek. A Cathrine óta ezeknek jelentősen megugrott a számuk. Azóta a világ nagy részén ugyanazt a nyelvet beszélték.

Az oldalon bekapcsolta a nyelvfelismerőt, és beírta a szót: Peraklang. A "Maláj nyelv észlelve" választ adta a program. Értelmes jelentést mégsem talált. Maláj nyelven jelent valamit, de mit?

Kitörölte, és tovább nézte a képernyőt. Nem jutott eszébe semmi új. Megint elkezdte begépelni a vállalat nevét, amikor Adelaide és Richard visszaérkeztek.

- Jó sokáig kint voltatok - mondta nekik Basil.

- Csak azért végeztem ilyen hamar, mert nem tudok többet fényképezni - felelte Adelaide. - Kártyát kellene cserélnem, de a másik persze nincs itt. Micsoda egy hely? Soha nem láttam még csak hasonlót sem. És milyen hátborzongató.

- Nekem tetszett, én egyáltalán nem féltem - szólt közbe Richard.

Na, igen, a pénzdobáló.

- Mi van a konferenciával? Még nem kezdődött el?

- Tényleg! - Basil már meg is feledkezett a nagy monitorról, ami még mindig elsötétülve várta, hogy valaki használja a terminált. Megnyomott egy gombot a billentyűzeten, mire megjelent a kép, nem is egy, hanem rögtön négy. Mindegyiken egy íróasztalt lehetett látni, ahol a konferencia egy-egy résztvevője ült. Három hely már foglalt volt, a negyedik viszont üres maradt. A már megjelentek között felismerte Lizzie Dibrinot, a védelmi minisztert. A másik kettő számára ismeretlen volt, de a miniszter asszony jelenlétéből sejtette, hogy fontos dolgokról lesz szó.

A már megjelentek unott ábrázatáról látszott, hogy régóta várakoznak a negyedikre. Mrs. Dibrino kávét kevergetett, az ismeretlen férfi egy köteg papírt lapozgatott, míg a nő becsukott szemmel meditált.

- Valaki igencsak elkésett - szólalt meg Adelaide.

- Jobb lesz, ha inkább rájuk figyelünk. Talán megtudunk néhány érdekességet. - Basil visszafordult a monitor felé, ahol eddig dolgozott. A szíve akkorát dobbant, hogy majdnem kiszakadt a helyéről. Amikor Adelaide bejött éppen a Peraklang szót gépelte be újból, de csak addig jutott, hogy "Perak". Döbbenten meredt a képernyőre.

Indonéz nyelv észlelve. Jelentés: ezüst.

Fordítandó szövegnek begépelte a következő szavakat: Silver Sky. Az eredményen már nem is nagyon lepődött meg.

Jelentés: perak langit.

Hát persze. Perak langit. Peraklang it. Peraklang IT. Ezüst égbolt.

XXV. Basil

A konferencia negyedik résztvevője is megjelent a képernyőn. Ms. Eleanor Bater meglehetősen nyúzottnak tűnt, mint aki most ébredt fel. A haját is leengedve hagyta, ami szintén szokatlan volt tőle. Basil bekapcsolta a hangszórókat, így már hallhatták is, miről beszélnek.

- Ms. Eleanor! Üdvözlöm köreinkben! Szépeket álmodott? - Mr. Brizeno hangja finoman szarkasztikus volt, amit Eleanor észre is vett.

- Jobb, ha nem szól egy szót sem, Mr. Nicholas! A következő konferenciát majd délután tartjuk, de a mi időzónánk szerint.

Nicholas. Ő lenne az igazgató? A negyvenes évei elején járó férfi egyáltalán nem tűnt egy mamutvállalat vezetőjének, Basil sokkal idősebbre számított. De hát Ms. Bater is milyen fiatal!

- Úgy gondolom, nem lesz több megbeszélésünk - szólt közbe Lizzie. - Ma azért gyűltünk össze, hogy végleg pontot tegyünk az üzlet végére, és amint látja, én is időben ide tudtam érni.

- Azt a pontot ne vegye olyan biztosra, még semmi sincs eldöntve!

- Lehet, de legalább Carolina asszonyra tekintettel lehetett volna. A Cothern ház fejeként, gondolom, fontosabb dolga is lenne, minthogy a későkre várjon.

- Hagyja csak! A lényeg, hogy kezdhetjük. - Carolina asszonynak kellemes alt hangja volt, beszédstílusa megfontolt ember benyomását keltette.

Carolina Cothern? Ms. Bater egyenesen egy királynőt várakoztat meg. Nem semmi a nő!

Basil mostanra már képbe került a konferencia résztvevőivel kapcsolatban. Jelen van tehát Kelet és Nyugat vezetői, valamint a két nagyvállalat vezetői közül is egy-egy. Üzletről tárgyalnának, de milyen üzletről? Volt egy megérzése, ami miatt az épületben tárolt fegyverek most jobban nyugtalanították, mint eddig.

- Szerintem üljetek le! - mondta a társainak. - Adelaide, te meg kezdhetsz jegyzetelni!

- Nem vesznek észre minket? - kérdezte a lány aggodalommal a hangjában.

- Amíg nem kapcsoljuk be a kamerát - a terminál web kamerájára mutatott -, addig nem tudnak rólunk. Érdekes egy hely ez, úgy látszik időnként innen is bekapcsolódnak a konferenciákba.

Adelaide és Richard helyet foglaltak egy-egy munkaállomásnál, és a nagyképernyőt figyelték. Adelaide a táskájából előkotorta a telefonját, és elindította a beépített szövegszerkesztőt.

- Mrs. Dibrinotól az a tájékoztatást kaptam, hogy a terrorelhárító rendszer működtetése aránytalanul nagy költségekkel járt - kezdte a mondandóját Carolina.

- Az eredmény a fontos, szerintem - felelte Eleanor nyugalmat erőltetve magára. - Igaz, hogy sokba kerül a rendszer kiépítése, a hálózat karbantartása, de ne felejtsük...

- Ne felejtse ki a műholdat és azt az épületet ott az óceán közepén! - szakította félbe Lizzie. Eleanort csak egy pillanatra akasztotta meg. Válaszra sem méltatva folytatta tovább.

- Ne felejtsük el, hogy számtalan bűncselekményt sikerült megakadályozni. Még ezzel együtt is akadnak sajnos terrorcselekmények. Említhetném a néhány napja történt robbantást az egyik vonaton, ám meggyőződésem, hogy a rendszer nélkül mindennaposak lennének a hasonló események.

- A hálózat kiépítése jól halad - tette hozzá Nicholas. - Valóban nem olcsó, de ha most megállnánk, akkor ablakon kidobott pénz maradna. Mindenképpen azt javaslom, hogy vezessük be, és majd meglátjuk. Lehet, hogy nálunk hatékonyabb lenne a bűnüldözés.

Lizzie megütközve hallgatta az igazgatót.

- A bűnüldözés nálunk kiváló. Ezen kívül semmi bizonyíték nincs arra, hogy a rendszer nélkül nem értük volna el ugyanezt az eredményt. Ez a pénz nagyon hiányzik máshonnan. Ezért fogom javasolni a költségvetés átcsoportosítását. Mi itt Nyugaton nem alkalmazzuk tovább.

- Engem leginkább az érdekelne, hogy az összegyűjtött adatoknak mi lesz a sorsa? - szólt közbe a királynő. - Illetéktelenektől védve lesznek-e?

- Biztosíthatom, hogy a nemzet-biztonságiakon és a rendőrségen kívül más nem fér hozzá. Tökéletesen biztonságos - felelte Nicholas.

Kis hazudós!

- Én egy szót sem értek! - Adelaide letette a mobilt. - Milyen rendszerről beszélnek?

- Módosítani akarják a Peraklang Hálózatot a Járőrrel, így ott is lehetne lehallgatni és megfigyelni.

- Miért? Eddig nem azt csinálták? Különben minek ez a nagy ES gépház?

- De, igen. - Basil elgondolkozott. Közben a konferencia három résztvevője egyre hevesebb vitába keveredett a költségek és a hatékonyság kérdésében. - Talán így akarják hivatalossá tenni.

A királynő nem szólt egy szót sem, csak figyelte a többieket.

- Különben is kik ezek? - kérdezősködött tovább Adelaide.

- Az a férfi ott a Peraklang vezér. A nő pedig Kelet királynője személyesen. A másik kettőt ismered. Nagy horderejű ügyről van szó, de még korántsem tudnak mindent.

Felállt az asztaltól és a nagymonitor termináljához lépett.

- Most mit akarsz? - kérdezte Adelaide ijedten.

- Adásba megyek. Bekapcsolódok a beszélgetésbe.

- Micsoda? Ne!

- Amíg ti fényképeztetek, én döbbenetes információkat szereztem, amit most megosztok a királynővel. Szerintem fogalma sincs róla, mire akarják rábeszélni.

- De ezzel minket is veszélyeztetsz!

- Egyszer elhatároztam, hogy ha lehetőségem lesz rá, tönkereszem a SilverSky-t. A lehetőség most itt van. Lehet, hogy nem sikerül, de nem szalasztom el!

Nem is várt a válaszukra, leült a kamera elé, és bekapcsolta. Az eddig négy részre osztott képernyő öt részessé vált. Megjelent közöttük Basil, mint új résztvevő.

- Jó estét, hölgyek és urak! - köszöntötte őket széles mosollyal.

A konferencia többi résztvevője abbahagyta a beszélgetést. Döbbent csend telepedett a társaságra.

- Talán megengedik, hogy csatlakozzam e kedves társasághoz. Elmondanék ezt-azt, ami megkönnyítheti a döntést.

- Ki ez az alak? - kérdezte Nicholas a többieket.

- Nem tudom, de itt az ideje, hogy lelépjen! - felelte Eleanor.

- Egy zárt láncú videokonferenciába lépett most be, így fel kell tennem a kérdést, hogy ki ön, és honnan kapcsolódott be. - Lizzie hangja végig hivatalos volt, a meglepetést nem érezhették ki belőle. - Amennyiben nem ad megfelelő magyarázatot, úgy nem folytathatjuk a konferenciát, mivel kívülállókra az itt elhangzottak nem tartoznak. Ráadásul úgy tűnik, a rendszer nem biztonságos, ha bárki behatolhat.

Az utolsó szavait Eleanornak célozta, aki egy haragos pillantással válaszolt rá.

- Nyugodjanak meg, a konferencia folytatható. Basil Schwier vagyok, a SilverSky alkalmazottja. Az Adattárból jelentkezem, ahonnan szabályosan bekapcsolódhatok a beszélgetésbe.

- A SilverSky-tól én vagyok az egyetlen "alkalmazott", akinek itt bármi keresnivalója lehet. Azonnal távozzon! - utasította Eleanor ellentmondást nem tűrő hangon.

- Elnézést, hogy hívatlanul beállítottam, de fontos dologról lenne szó.

- Bizonyára hallotta, hogy eddig miről beszéltünk. - Carolina továbbra is nyugodt, megfontolt hangon beszélt. - Ha valamit hozzá szeretne tenni, ami fontos, akkor megteheti.

- De ne tegye meg! - szólt közbe Nicholas. - Semmi keresnivalója a köreinkben!

Dibrino miniszter asszony gyanakvó tekintettel nézett, valószínűleg Nicholasra, de a monitor osztott képernyőjéről ezt nem lehetett megállapítani.

- Mr. Schwier! - fordult Basilhez. - Ön a SilverSky alkalmazottja. Megmondaná, hogy milyen beosztásban van?

- Természetesen. A terrorelhárításért felelős Járőr program egyik programozója vagyok.

- Igen. Ha tud valamit, ami érintene bennünket, akkor kérem, beszéljen!

- Ne beszéljen... - vágott közbe Eleanor, de Lizzie leintette.

- A maguk programja nekem már a kezdetektől fogva büdös volt, úgyhogy most ne szóljon közbe! Mr. Schwier, kérem, folytassa!

- Meg ne próbálja, hogy a konkurens vállalat előtt egy szót is szól! - Eleanor hangja most már fenyegető volt. - Nem sokáig dolgozik már nekünk, ha bármit is elárul.

Szóval nem ismert meg.

- Ms. Bater! Nem gondolja, hogy nem túl szerencsés éppen előttem fenyegetni a munkavállalóját? Mert mégis csak mi hozzuk a törvényeket, és amit most csinál, az teljes mértékben szabálytalan.

- Tudja, az a szép, hogy maga ebbe nem szólhat bele! Jól ismerem a törvényt, ami elég nagy teret enged a vállalat belső szabályzatainak. Üzleti titkok nyilvánosságra hozatala egyenlő: szabálysértés. Következmény: felmondás. Minden dolgozónk tudja, aláírta a munkaszerződésével. A belső szabályzatunk megfelel a törvény előírásainak. Ha magának ez nem tetszik, az csak azt jelenti, hogy rosszul végzik a munkájukat. Nem fogom hagyni...

- Az a szó, hogy SIon, ismerősnek tűnik? - szakította félbe Basil az értelmetlennek tűnő vitát. Eleanorba beléfagyott a szó. Nicholas szeme is elkerekedett.

Mindenkit meglepett a hirtelen váltás, ami néhány másodperces csendet eredményezett. Végül a királynő szólalt meg először.

- Igen. Sok vallási irat említi azt a hegyet, amit Sionnak neveztek.

- Vagy beszélhetünk például a Sion-rendről is, a történelemben is előfordult párszor. Mindenkinek ismerős lehet. - Lizzie láthatóan valamin nagyon gondolkozott, miközben ezeket mondta. Mintha máshonnan is ismerős lenne a szó. Basil adta meg a választ:

- Vagy beszélhetünk a SIon Bányászati Társaságról.

- Honnan tud maga erről? - kérdezte Eleanor szikrázó tekintettel.

- Ezen kár fennakadni! - felelte Lizzie. - Régi ügy, sokan tudnak róla.

- Milyen társaságról van szó? - kérdezte a királynő.

- Még nagyon régen az akkori országok vezetői ezt a társaságot bízták meg azzal, hogy azt a rengeteg szemetet valahogy tűntesse el. Nem szeretem az időmet vesztegetni régi iratok tanulmányozásával, úgyhogy ebben sem nagyon mélyedtem el. Minden részletre nem emlékszem, de mintha több terv is készült volna arra, hogy a hulladékot hogyan kezeljék. Végül az óceán mélyére süllyesztés győzött. A környezeti károk viszont nagyon súlyosak voltak. Közvetetten ez a cég volt a Cathrine-áramlat kialakulásának az egyik felelőse.

- Igen, már emlékszem. Csak a név elsőre nem volt ismerős.

- És, ha azt mondanám, hogy a SIon közvetlenül felelős a katasztrófáért? - tette fel a kérdést Basil. - Ahhoz mit szólnának?

- Bizonyára csodálkoznánk - válaszolta Nicholas. - Most viszont, ha nem bánja, halaszthatatlan üzleti tárgyalásunk lenne. Négyünknek! Kérem, azonnal hagyja el a termet... vagy mit. A konferenciát.

Mr. Brizeno hangja feszült volt, habár mindent megtett, hogy nyugalmat sugározzon. Ms. Bater ezúttal nem szólalt meg, de a tekintete mindent elárult. Árulkodó volt Mrs. Dibrino és Carolina Cothern arca is: ők láthatóan kezdték elveszíteni a fonalat.

- Kifejtené, kérem? - A királynő tekintete szigorú volt. - Hogy érti azt, hogy közvetlenül felelős?

- Nem sokkal ezelőtt tudtam meg én is az igazat. Végig itt volt a bizonyíték az orrom előtt. Az Adattárban minden dokumentumot eltároltak...

- És jelszóval levédtek! - szólt közbe Nicholas most már láthatóan idegesen. - Nem férhetett hozzá!

- Én írtam a Járőrt, amiről kiderült, hogy Keleten is használják. A segítségével bármihez hozzáférhetek, így belenézhettem a SIon dokumentumokba is.

- Azok az iratok titkosak...

- Fogja már be! - parancsolt rá Lizzie az igazgatóra, majd Basilhez fordult. - Miért felelős közvetlenül? Mit csináltak?

- Ha jól értelmezem a papírokat, akkor az US Petrol olajtársaság az Atlanti-óceánban próbafúrásokat végzett. Új olajmezőt tártak volna fel, de a fúrások nem jártak sikerrel. Legalábbis az eredeti célt nem érték el. Olaj helyett viszont találtak mást. Előkerült egy addig ismeretlen anyag. Ekkora mélységben korábban még soha nem fúrtak, talán így maradhatott rejtve. Egy rendkívül illékony, instabil anyagot találtak, jó néhány tulajdonsága szembemegy a fizika eddig ismert törvényeivel. A levegőbe került molekulák érintkezve bármi mással, megváltoztatják a töltésüket. A negatív töltésűek egymáshoz kapcsolódnak, közben veszítenek a tömegükből és a levegőbe emelkednek, ahol hozzákapcsolódnak a többi negatív töltésű részecskéhez. Elérve egy kritikus méretet, az egész felhő felrobban, a molekulák töltése megváltozik és visszakerülnek a felszín közelébe.

- Már régen tanultam fizikát, de úgy emlékszem, hogy az azonos töltések taszítják egymást.

- Igen, így is van. Semmilyen más anyagnál nem tapasztaltak hasonló jelenséget.

- De mire volt jó? Felhasználható bármire is, ha instabil és robbanékony? - Lizzie egy pillanat alatt megvilágosodott. - Fegyvert akartak gyártani belőle? Erről még nem hallottam, de ha így van, akkor fokozottan figyelni kell a lelőhelyeket. Kik termelték ki, hova szállították, mit gyártottak belőle...

- Nem fegyverekhez használták. Az anyag mikroszkopikus vizsgálata során ugyanis kiderült, hogy a külső hatások nem csak a töltését változtatják meg. Az atomon belül is történik valami, ami miatt a mag felszínének megváltozik a színe. A változások sorozatából következtetni lehet a környezetre.

Basil rövid hatásszünetet tartott.

- Ami mit jelent? - türelmetlenkedett Lizzie.

- Ami azt jelenti, hogy ha a megfelelő eszközzel követik a változásokat, akkor már csak egy program kell, ami értelmezi a jeleket. Így bármiről szerezhető információ, ami ezzel az anyaggal kapcsolatba kerül. A dokumentumok szerint az anyagot sensorionnak, érzékelő részecskének nevezték el. Az US Petrol nagy lehetőséget láthatott benne, mert egy külön céget hoztak létre, ami kizárólag a sensorion tanulmányozásával foglalkozott. Ez lett a SIon vállalat. A neve a sensorion szóból származik. El is készült egy nagyszabású terv, ami arról szólt, hogy sensorionokat küldenek a levegőbe, ahol érintkezve a környezetükkel információkat gyűjtenek. Ezek az adatok egy nagy teljesítményű számítógépbe továbbítódnak. A gép feldolgozza őket, és válaszol rá. Az élet minden területén lehetett volna alkalmazni. Például az egészségügyben a sensorionok sokkal pontosabban képet adhatnának a betegségekről, de fel lehetne használni a hétköznapokban is. A terv szerint az új rendszer idővel felváltotta volna az Internetet.

- De hát azt mondta felrobbanhat! Micsoda felelőtlenség így játszadozni veszélyes anyagokkal!

- Így van. A baj akkor történt, amikor titokban megkezdték a sensorionok nagyobb mennyiségének a kitermelését.

- Szóval a szemétgyűjtés csak álca volt? - A beszélgetők köre időközben Lizziere és Basilre szűkült. A többiek szó nélkül figyeltek.

- Igen, ezzel álcázták a robbantásokat. Valójában a sensorionokat akarták a felszínre hozni. Nem voltak elég óvatosak. Amint megbolygatták a felszín alatt összegyűlt részecskéket, megváltozott a töltésük. A negatív töltésűek hiába veszítettek a súlyukból, nem tudtak felemelkedni, így a föld alatt kapcsolódtak a többihez, végül jött az a világrengető robbanás. A lelőhely sajnos több ezer kilométer hosszan terült el az óceán alatt. Láncreakció szerűen berobbant az egész.

- Igen, a hírarchívumban lehet olvasni egy óriási szökőárról, ami Európa és Afrika nyugati partjain söpört végig.

- És aminek a jelentősége néhány hónap múlva lecsökkent. A robbanástól ugyanis megváltozott a felszín az óceán mélyén. Nem a szemétkockák elsüllyesztése miatt, hanem a sensorionok miatt jött létre a Cathrine-áramlat. A következményeket tudjuk. Akkor már senkit nem érdekelt a korábbi szökőár pusztítása. Ezért mondtam, hogy a SIon közvetlenül felelős a tragédiáért. Azóta már sok idő eltelt, de most újra előkerültek a tervek. A két nagyvállalatunk a sensorionokon alapuló rendszer bevezetésére készül.

Lizzie vett egy nagy levegőt.

- Igaz ez, Ms. Bater?

- Nem! - válaszolta Eleanor szemrebbenés nélkül.

- Pedig, de! - felelte Basil. - Az ön elődje kezdte meg a munkát. A SilverNet csak megkönnyítette volna az embereknek az átállást. Ideiglenes megoldásként hozták létre. Miután Keleten nem fogadták túl lelkesen, mivel nyugatról jött, Mr. Bazer utasítására létrehoztak egy vállalatot Keleten, a Peraklang IT-t. Az összes vezetője, tulajdonosa papíron keleti volt, ezért az emberek könnyebben elfogadták, és gyorsan elterjedt a Hálózat is, ami nem más, mint a SilverNet, keleti értékrend szerinti tartalommal. Igazat beszélek, minden bizonyíték digitalizálva megtalálható az Adattárban.

Ms. Bater olyan arcot vágott, mint aki nem akarja elhinni, hogy mi is történik körülötte.

- Nyugaton talán az ország vezetői mindenről tudnak? - kérdezte Nicholas. - Minden kutatással, azok minden részletével tisztában vannak? Vagy akadhat más fejlesztés is, amiről még nem hallottak? Nem tudom, miért olyan nagy ügy ez.

- Jaj, hallgasson már el! - próbálta félbeszakítani Eleanor.

- Miért? Nem érdemes titkolózni. Egy fejlesztés alatt álló technológiáról beszélünk. Addig úgysem használtuk volna fel semmire, amíg meg nem oldjuk a teljes biztonságot.

- Ne akarja csökkenteni a dolog jelentőségét - szólt rá Lizzie.

- Nem csökkentek semmit, csak azt mondom, hogy ez az egész egy műbalhé.

- Azt pontosan nem tudom megmondani, hogy Nyugaton mi a szokás. - Carolina hangja teljesen érzelemmentes maradt. - De a két mamutvállalat együttesen csaknem az egész világ gazdaságát lefedi. Ha közös üzletbe kezdenek, az komoly nemzetbiztonsági kérdéseket is felvet, ezért a Peraklang IT-nek kötelessége lett volna konzultációt kezdeményezni velünk. Ez nem történt meg, én most hallottam az egészről először. Így viszont mindenképpen kivizsgáljuk az ügylet minden részletét. Súlyos esetben akár hazaárulás is szóba kerülhet, majd a vizsgálat kideríti. A terrorelhárító rendszer bevezetését a vizsgálat végéig felfüggesztem. Egyelőre nincs több mondanivalóm. További szép napot Önöknek!

Carolina eltűnt a képernyőről. Már csak négyen maradtak.

- Tudja Mr. Nicholas, hogy mi vár maguknál a hazaárulókra? - kérdezte Eleanor erőltetetten kárörvendő hangon?

- Én tudom - válaszolta helyette Lizzie. - Kivégzés. Ami azt illeti nálunk sem ártana bevezetni. Lenne néhány jelöltem.

- Most fenyegetőzni próbál? - lendült támadásba Ms. Bater.

- Igen, és nem csak próbálok. Most fenyegetőzök. Elnézve a maguk titkos üzelmeit, erősen kétlem, hogy világjobbító szándékkal építették volna meg az új sensorionos rendszert. Mire kellett az maguknak? És jut eszembe! Remélem nem voltak olyan bátrak, hogy a terrorelhárító megfigyelő rendszert magáncélra is felhasználják! Mindenesetre éppen itt az ideje egy kiadós átvilágításnak.

- Ne erőlködjön! Ahhoz magának nincs meg a hatásköre!

- Az nincs. Vannak helyette baráti kapcsolataim. Könnyedén meggyőzöm azokat a kollégákat, akiknek megvan a hatáskörük a vizsgálatra. Őszintén remélem, hogy találnak is majd valamit, amivel Önt félreállíthatjuk a cég éléről. Egy ilyen kötélre való nőszemélynek semmi keresnivalója nincs egy vállalat élén. Ha engem kérdez máshol sem, de ez csak a magánvéleményem. Mindenesetre ne menjen messze!

Mrs. Dibrino is elhagyta a konferenciát. Eleanor a vártnál higgadtabban fordult Basilhoz:

- Mit is mondott? Ki maga?

- Már elmondtam. Miért nem figyelt?

- Igaz, mindegy is. A konferenciát rögzítettük, majd visszakeresem.

Többet nem mondott, de Basil kiérezte a hangjából, hogy sok jóra nem számíthat.

- Minek ez a rengeteg fegyver? A sensorionok bevezetéséhez kellettek volna, amolyan döntést segítő meggyőző érvként?

- Ne röhögtesse ki magát! Azok ott a hadi üzletágunk fejlesztésének eredményei. Az engedélyeztetésre várnak, mielőtt a hadsereg megkapja őket. Nem kell minden mögött összeesküvést látni!

- Gondolom Keleten is alkalmaznák őket.

- Ez csak természetes - felelte Nicholas. A hangjában volt valami hátborzongató. - Hiszen közösek a céljaink. Nem igaz, Ms. Eleanor?

- Hát, egy élmény volt magukkal beszélgetni - felelte Ms. Bater, majd Basilhoz fordult. - Bármi is volt a szándéka, nem fog sikerülni. A SilverSky túl nagy falat magának. Túl fog élni engem is, magát is, még ennek a miniszter nőnek az ükunokáit is. Most ha nem haragszanak, megyek és megteszek néhány lépést a sikeres átvilágítás érdekében.

- Ne siessen, lenne még valami! - utasította Basil éles, ellentmondást nem tűrő hangon. - A SilverNet halálát vajon túlélné a cég? És mi a helyzet a Hálózat megszűnésével, Mr. Brizeno? Most a végére járunk! Talán felismerik ezt.

A zsebéből elővette azt a teniszlabda méretű bombát, amit még a raktárból hozott.

- Mit akar azzal? - kérdezte Nicholas. Eleanor nem szólt semmit, arcán feszült várakozás tükröződött, mint aki már tudja, mi következik.

Basil határozottan folytatta:

- Tudja engem nagyon nagy személyes veszteség ért a SilverSky miatt. De hát, kölcsön kenyér visszajár, így szól a közmondás. Játszani hívom Önöket! Igazi kapitalista verseny lesz, aminek a végén csak egy maradhat. Ha ez a bomba itt robbanna fel, a Vezérlőben, annak az egész épület látná a kárát. Ha itt, az Y közepén történne egy nagy erejű robbanás, akkor az valószínűleg az egész épületet a víz alá küldené. Mindent: a fegyvereket, a keleti és a nyugati oldalt is. Nem lenne többé se SilverNet, se Hálózat.

Eleanor kissé előrehajolt, ugrásra készen várakozott. Nicholas inkább zavartnak tűnt.

- Milyen veszteség érte? Biztosan meg tudnánk beszélni...

- Persze nem kell mindennek elveszni - folytatta Basil. - Ha eljuttatják ezt a kis szerkezetet az Y valamelyik ágába, akkor lehet, hogy csak azt rombolná le. A többi talán megmaradna, habár ebben nem vagyok biztos, ezt Önök jobban tudják. Csak egy javaslat: ne a fegyverraktár legyen az az ág! Az időzítőt három órára állítottam, addig ideérhetnek. Sok sikert!

Miközben az utolsó szavakat kimondta, egy mozdulattal összenyomta a bomba két végét, és így tartotta néhány másodpercig. Az alig észrevehető, kisméretű kijelzőn peregni kezdtek visszafelé a számok.

- Ne... Mit csinál? - Nicholas köpni, nyelni nem tudott, de nem volt ideje bármi mást is mondani, mert Eleanor eltűnt a képernyőről. Nicholas is felugrott a székéből, és elrohant. Basil letette a bombát a terminálra, és a többiek felé fordult. Richard és Adelaide tátott szájjal bámultak rá.

- Nem sokat jegyzeteltél! - mutatott a lány kezében lévő telefon szövegszerkesztőjének csaknem üres soraira.

- Neked elment az eszed? - kiáltott fel Adelaide, amikor végre magához tért a döbbenetből. - Fel akarsz robbantani minket?

- Nyugalom! Még sok időnk van. Bőven hazaérünk. Ők viszont nem jutnak haza, ha idejönnek. De mindegy is. Jól nézz körül, mert három óra múlva mindez már az óceán mélyén lesz.

- De, ha átviszik valamelyik...

- Mindegy, hova viszik, akkor is vége. Ugye emlékszel, mit mondtam az erejéről?

- Toronyházakat is lerombolna... mint az Adattár.

Basil a Vezérlő ajtaja felé indult.

- Az apád miatt? - szólt utána Adelaide. - Miatta csinálod ezt?

Basil megállt.

- Miatta, a többi munkatárs miatt... de főleg Eleanor Bater miatt. - Feléjük fordult. - Akkor, apám halála után, amikor rájöttem mindenre, akkor határoztam el, hogy ez a nő nem fog engem túlélni.

A hangja elszántan, de egyben szomorúan is csengett. Érezte, hogy újra felszakadnak a régi sebek.

- De elég a beszédből! Menjünk!

Csend telepedett a társaságra, miközben a lifttel lefelé haladtak. Basil a gondolataiba mélyedt. A negyedik és az ötödik gyilkosságot készült éppen elkövetni, és mindezt három nap alatt. Mégsem érzett megbánást, vagy lelkifurdalást. Nem érezte sem Kinsolving esetében, sem a két bérgyilkosnál, akikkel Adelaide lakásában találkozott. Valahol örült is, mert így senki sem tudná eltántorítani a tervétől, ugyanakkor ijesztőnek is találta.

Ennyire érzéketlen lennék?

A vallás és a hit soha nem érintette meg, ahogy a nyugatiak többségét sem. Most viszont még az is eszébe jutott, ha mégis van Isten, akkor ezekért az életekért még felelnie kell.

A földszintre érve ugyanabba az irányba indultak, amerről alig másfél órája jöttek. Adelaide is megszaporázta a lépteit. Láthatóan nagyon zavarta a bomba, és szeretett volna minél távolabb kerülni az Adattártól. Nem sokkal később el is érték az állomást.

Adelaide lassított, majd döbbenten, szinte sokkos állapotban megállt.

- Nem lehet igaz!

Basil is meglátta, amit a lány is észrevett.

Isten büntetése lenne? Ilyen gyorsan?

A nyugatra vezető alagútból eltűnt a vonat.

XXVI. Eleanor

Eleanor vihar sebességgel száguldott végig az irodaház hetedik emeleti folyosóján. Közben próbálta erőltetni az agyát, valami használható megoldást találni, de sehogy sem jöttek az ötletek. Gondolatai csak körbe-körbejártak, és mindig ugyanoda tértek vissza.

SilverNet nélkül nincs SilverSky!

Teljes három év megfeszített munkája veszne kárba. Ráadásul itt van ez az átvilágítás is. A vizsgálat önmagában még nem is jelentene problémát. Viszont a vállalat tönkremenetele esetén kizárt, hogy még egyszer az életben vezető pozícióba kerüljön.

Lehettem volna kedvesebb is - jutott eszébe a kósza gondolat. Az elmúlt években nagyjából egész Nyugaton szép hírnévre tett szert, de nem szakmailag. Tudta jól, hogy a háta mögött csak hóhérnak nevezik a vezetési módszerei miatt. Eleanor, a hóhér. Eddig még tetszett is neki. Élvezte, hogy félnek tőle, hogy a megjelenése mindenhol rettegést vált ki. Nagy teljesítménynek érezte, hogy fiatal kora ellenére sikerült elérnie azt a tiszteletet, amiért mások egész életükben dolgoznak. Az sem zavarta, hogy ennek a "tiszteletnek" a félelem az alapja.

Voltak persze kivételek, akik nem tartottak tőle. Többnyire azok, akik a megbecsülést és az emberek szeretetét a tetteikkel, az egyéniségükkel érdemelték ki. Lizzie Dibrino miniszter asszony volt a legékesebb példa arra, hogyan lehet hosszú távon érdemeket szerezni. Neki nincs is miért aggódnia. Ha már nem lesz miniszter, a megélhetése akkor sem lesz veszélyben. Kitűnő kapcsolatai vannak, biztosan nagyszerű állást talál majd magának. A dolgok jelenlegi állása szerint még valószínűbb, hogy élete végéig miniszter maradhat, de a nyugdíjig biztosan.

Eleanor nem mondhatta el ugyanezeket magáról. Hála az őt körülvevő barátságtalan légkörnek, jóformán csak ellenségei voltak, méghozzá nem is kevesen. A SilverNettel nem csak a vállalat veszhet el, hanem az egész élete. Nem lesz pénze, nem kap védelmet a Biztonsági Szolgálattól, el kell hagynia a jelenlegi lakását is. Segítségre senkitől nem számíthat, még annak is örülhet, ha lesz munkája. Kénytelen lesz akármit elvállalni, vezető sokáig nem lehet újra.

Na, azt már nem! Újra visszatért a korábbi gondolatkörhöz. Meg kell menteni a SilverNetet!

Menet közben többször is megnyomta a mobilján az egyes gombot. A vonal kicsengett, de Janet nem válaszolt. Ő lett volna az egyetlen, akit elküldhetett volna az Adatárba. Így viszont kénytelen lesz egyedül megoldani a felmerült problémát.

Időközben elérte a liftet, amivel a földszintre ment. Lassabban ért le, mint szerette volna. Türelmetlenül nyomogatta az "0" feliratú gombot, amivel persze semmit nem sikerült meggyorsítania. Úgy érezte csigalassúsággal vánszorog a felvonó. Végre kinyílt az ajtó, és Eleanor egy rakéta gyorsaságával repült tovább. Kiérve az épület előterébe egyenesen a jobb szárny felé vette az irányt. A szeme sarkából látta, amint két idegen belép a főbejáraton, de nem állt meg, amíg a lifthez nem ért.

Türelmetlenül nyomkodta a hívó gombot. Most nem kellett sokat várnia, az ajtó hamarosan kinyílt.

- Jó estét, asszonyom! - hallotta az előtér felől az egyik most érkezett férfi hangját.

- Jó estét! Miben segíthetek? - kérdezte tőlük Friderica.

- Ms. Eleanor Batert keressük.

Eleanor belépett a liftbe, nehogy a folyosó felé nézve észrevegyék.

- ...hadnagy vagyok a Rendőrségtől. - Eleanor nem értette az illető nevét, de a Rendőrség szót kristály tisztán hallotta.

Mit keresnek itt éjszaka? A miniszter asszony nem lehetett ilyen gyors, biztosan nem az átvilágításról van szó. Akkor pedig csak a tegnapi félresikerült akció miatt kereshetik. Valakinek eljárt a szája.

Janet! A gyanú szinte azonnal befészkelte magát a fejébe, és nem tudott tőle szabadulni. Emmával könnyű dolga volt, pénzért megvehette. Janetnek viszont elvei voltak. Nem beszélt róluk, de látszott rajta már az első pillanattól. Eleanor sajnálta, hogy nem foglalkozhatott többet a személyi testőr kiválasztásával, de sürgette az idő. A jelentkezők közül még mindig Janet tűnt a legmegbízhatóbbnak és egyben a legirányíthatóbbnak is.

- Most éppen egy videokonferencián vesz részt. Úgy egy óra múlva lesz vége - hallotta az előtérből Friderica hangját.

- Megvárnánk itt, ha nem bánja!

- Addig is foglaljanak helyet! Az automatából vehetnek kávét, a büfé ilyenkor zárva. Ha vége a megbeszélésnek, szólni fogok.

Eleanor megnyomta a -2 feliratú gombot. Tehát van egy órányi előnye. Utána kezdik keresni, és még eltart egy ideig, míg rájönnek, hogy hova ment. Ugyanakkor kénytelen volt megállapítani azt is, hogy Friderica egyáltalán nem alkalmas a munkájára. Ha figyelte volna a monitorokat, akkor tudná, hogy főnöke éppen merre jár.

Majd elintézem, ha visszajöttem.

A második szinten az állomás nem volt nagy. Inkább egy kisebb metró megállóra emlékeztetett. Az átlátszó cső előtt csak egyetlen kapszula várakozott. A terminálhoz lépett, és bejelentkezett a rendszerbe a saját azonosítójával és jelszavával. A járatot úgy tervezték, hogy egyszerre csak egy kapszula fért el benne. Az út közepén egy ponton a cső kiszélesedett. Csak itt kerülhették el egymást a szembe jövő vonatok. Ha valamelyik előbb érkezett, akkor annak be kellett várnia a másikat. Rögtön látta, hogy pillanatnyilag nem jön visszafelé senki, így azonnal indulhat.

Vezetőként sok mindent megtehetett, amire más alkalmazottaknak nem volt lehetősége, így azt is, hogy önhatalmúlag elindítja a vonatot. Meg is tette, már indult volna a kapszula felé, amikor eszébe jutott Basil. Éppen a vállalatát készül tönkretenni, nem engedheti meg neki, hogy megszökjön. Visszament a terminálhoz, és újra bejelentkezett.

Úgy volt, ahogy sejtette. Az Adattárnál várakozott a másik kapszula. Egy rosszindulatú mosoly kíséretében visszahívta, ami el is hagyta az ottani állomást, üresen.

Old meg, ha tudod, te kis programozó zsenipalánta!

Beszállt a vonatba, ami fél perc várakozási idő után el is indult. A kapszula lassan hagyta el az állomást. Eleanor megint elégedetlen volt a sebességgel.

Nem fogok odaérni! A nagy rohanásban elfelejtette megnézni, mikor indult, így nem tudhatta pontosan, mennyi ideje van még hátra. A vonat közben egyre gyorsabb lett, mígnem elérte az óceánt, ahol felvette a végsebességét.

Az út további részében Eleanor eleinte türelmetlenül járkált fel-alá, ahogy megoldandó probléma esetén szokása volt. A gondolatok még mindig nem jöttek, túl nagy volt a feszültség. Addig jutott, hogy ha ő érne előbb, akkor az ügy meg lenne oldva. Azt nem tudta, mit tenne, ha Nicholas is megérkezne, vagy ami még rosszabb, ő futna be elsőnek. Keletről is nagyjából ugyanannyi ideig tart az út, de most minden másodperc számít.

Miután belefáradt a járkálásba, leült az egyik ülésbe. A félhomályban hamar elálmosodott. Nem tudta, mikor aludhatott el. Arra ébredt, hogy az erős fény bántja a szemét. Körülnézett, és csodálkozva vette észre, hogy látja a tengert. Aztán ahogy lassan magához tért, arra is rájött, hogy hol van.

A kapszula lelassult, hogy az utas kedvére gyönyörködhessen az élővilágban. Eleanort rendívül bosszantotta a dolog.

Ezt a hülyeséget ki kell venni a programból! - döntötte el. Aki tengeri élővilágot akar látni, az menjen a tropicariumba! Semmi szükség nincs arra, hogy ezzel még hosszabbá tegyék az amúgy is időigényes utat. Éppen most, amikor minden perc számít.

Mivel gyorsítani nem tudott, ezért inkább kifelé bámult az ablakon. Kicsit bele is feledkezett a számtalan féle tengeri állat látványába. Egy nagyobb méretű hal érdeklődve úszott a kapszula mellett, közben Eleanort figyelte. Nem támadási szándék, inkább kíváncsiság tükröződött kissé buta ábrázatán. Ms. Bater, ahogy nézte a halat, egyszer csak azon kapta magát, hogy mosolyog. Furcsa melegség járta át a szívét, amit már nagyon régen érzett utoljára. De rögtön figyelmeztette is magát, hogy ő egy fontos ember, akinek nehéz döntések jutnak. A mosolyát kiigazította, a melegséget lehűtötte. Mire a vonat elhagyta a kivilágított szakaszt, már újra a régi Eleanor volt.

A Cathrine-áramlat látványa már semmilyen hatással sem volt rá. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy már túl van az út felénél, de nem látta a szembe jövő kapszulát. Átaludhattam a találkozási pontot. Nem is foglalkozott tovább a gondolattal.

Megérkezett az Adattárba. Ahogy a cső kiemelkedett a vízből, kissé megborzongott. A Nyugati időzóna szerint hat óra körül járhatott az idő, már látnia kellett volna a hajnal első sugarait. Helyette az eget sötét felhők borították, amit csaknem folyamatosan villámok szabdaltak. Az épület falát a viharos tenger több méter magas hullámai csapkodták. A kapszula sebessége folyamatosan csökkent, ahogy az épület belseje felé haladt, végül megállt.

Kilépve az állomásra két dolgot rögtön megállapított. Az egyik, hogy a Nyugat felé vezető úton csak egy vonat várakozik, az övé. Basil és társai még itt vannak.

A másik, amit észrevett, és ami némi örömmel töltötte el, hogy a keleti csőbe még nem érkezett meg Nicholas. A terminálhoz lépett, és bejelentkezett a jelszavával. Fenébe! A keletről érkező vonat már közelebb járt, mint gondolta. Viszont fogalma sem volt róla, mennyi ideje maradt még a bomba robbanásáig. Megszaporázta a lépteit, és a lift felé vette az irányt.

A bombát éppen ott találta, ahol Basil hagyta néhány órával korábban. A visszaszámlálót alig találta meg rajta. Amikor végül meglett, akkor sem hozott megnyugvást. A kijelző abban a pillanatban a 00:05:43 számsort mutatta.

Éppen időben! Már csak egy teendő maradt hátra: eljuttatni a teniszlabda méretű golyót az épület ES részébe. Vett egy mély levegőt, majd lassan kiengedte és óvatosan kezébe vette a bombát. Aztán megtorpant. Tisztában volt a robbanás várható erejével, és ettől kétségei támadtak. Ha itt hagyná, a detonáció valószínűleg lesöpörné a felső öt vagy hat szintet, de ha magával viszi a keleti szárnyba, és ledobja a nagyterem aljába, akkor a következmények beláthatatlanok lesznek. Ha az alsó emeletek robbannak fel, akkor az egész szárny összeomlik. Fennáll a veszélye, hogy a keleti épületrészek maguk után húzzák az Adattár másik oldalát, és így az egész elsüllyed.

De mégsem maradhat itt! A robbanás elérné a Fegyverraktárt, aminek a következményeibe nem is mert belegondolni. Régóta tervezte már, hogy legalább a veszélyes anyagokat elviteti máshova, de eddig még nem szakított rá időt. Nem is értette, hogy a korábbi cégvezető miért ide hozatta őket. Jó rejtekhely, az igaz, de veszélyt jelent a SilverNetre.

Egyetlen lehetősége maradt: a bombát át kell vinni az ES szárnyba, annak is a legtávolabbi sarkába, és ott kell hagyni, méghozzá ezen a szinten. Így a robbanás csak a keleti szárny felső részében tenne kárt, a WS szárny és a fegyverraktár sértetlen maradna.

Először óvatosan indult a Vezérlő kijárata felé, de a kijelzőre pillantva belátta, hogy jobb, ha siet. Felesleges óvatoskodni, elvileg biztonságos a szerkezet, ütésre, rázkódásra nem reagál.

A kijelző négy percet mutatott, amikor Eleanor futva érkezett a fehér folyosó hármas elágazásához. Éppen jobbra fordult volna, az ES felé, amikor a szemben lévő lift ajtaja kinyílt.

- Ne mozduljon, Ms. Eleanor! Hova igyekszik? - Nicholas pisztollyal a kezében kilépett a liftből. - Távolodjon el azonnal attól a folyosótól!

A fegyverét Eleanorra szegezte, közben lassan megkerülte és elállta a keleti szárny felé vezető utat.

Ms. Bater hirtelen meg sem tudott szólalni. Átkozta a balszerencséjét, hogy nem maradt még egy perce Nicholas érkezéséig. Pedig már majdnem megvolt!

- Tegye le azt a golyót!

- Kevesebb, mint négy percünk maradt. Most ne tartson fel! - Eleanor végig Mr. Brizeno szemébe nézett.

- Akkor annál kevesebb ideje maradt, hogy átadja a bombát.

- Nem érti, maga hülye? El kell vinni a fegyverek közeléből. A legtávolabbi pont valamelyik nagyterem. Mindegy melyikbe visszük... - Az orrát ekkor olyan intenzív alkoholszag csapta meg, hogy elakadt tőle a szava.

Ez részeg! A felismerés undorral töltötte el, de egybe reményt is adott az esetleges összecsapás kedvező kimenetelére.

- Hogy lenne mindegy? - kérdezte Nicholas, akinek már a mozgása is bizonytalannak tűnt. - És akkor miért éppen erre hozza?

- Mindegy, mert a kárt, amit a robbanás okoz, utólag helyre lehet állítani. De ha itt maradunk még beszélgetni, akkor hamarosan mindennek annyi!

Úgy tűnt, Nicholas egy szavát sem hiszi.

- Na, tegye le gyorsan!

- Nincs időnk, és az ES szárny közelebb van!

- Igen, egy méterrel... Na, ne szórakozzon! - Az utolsó szavakat már kiabálva mondta. Hogy szavainak még nagyobb nyomatékot adjon, kibiztosította a fegyverét. - Tegye le a földre! Tegye le, különben a másvilágra küldöm, és elhiheti, hogy magának ott nem lenne jó helye.

Eleanor belátta, hogy beszédnek itt már nem maradt helye. Lassan lehajolt, és a golyót a földre tette.

- Nagyszerű! Látom, hogy megjött az esze.

- Az eszem mindig a helyén volt - felelte a haragtól eltorzult hangon.

- Most pedig, gurítsa ide! Csak semmi meggondolatlanság.

Eleanor újra kezébe vette a bombát, egy gyilkos pillantást küldött Nicholas felé, majd a golyót egy jól irányzott, erőteljes mozdulattal elgurította mellette, egyenesen az ES szárny folyosójára. Nicholas megpróbálta a lábával megállítani, de elvétette, és a golyó elszáguldott mellette.

Hátat fordított Eleanornak, hogy üldözőbe vegye a bombát, de nem jutott néhány lépésnél távolabb, mert a nő hátba támadta.

Ms. Bater csak időt akart nyerni. A bomba már valahol a folyosó vége felé járhatott, de a robbanásig hátralévő néhány perc még elég arra, hogy Nicholas visszahozza. Ezt kell mindenáron megakadályozni. A férfi nyakába ugrott, és megpróbálta fojtogatni. Nicholas félrelökte, és Ms. Bater először a falnak esett, majd elterült a földön. Ott elkapta a férfi bokáját, és kihúzta alóla a lábát. Nicholas esés közben elejtette a pisztolyt, ami a folyosó közepe felé csúszott. Nem törődött vele, egy fejre irányított rúgással megszabadult Eleanortól, és a nagyterem ajtaja felé rohant.

Eleanor a rúgástól még csillagokat látott, de nagy nehezen feltápászkodott, és botladozva indult Nicholas után.

Nincs idő! Legszívesebben menekült volna, de ellenállt a kísértésnek. Nicholas megtalálta a golyót, és már visszafelé jött. A fehér folyosó közepén találkoztak. Rövid dulakodás támadt közöttük, aminek eredményeként mindketten a földre kerültek. Eleanor minden erejét beleadta a küzdelembe.

- Adja ide, maga majom! - Körmeivel végigszántotta a férfi arcát. Nicholas fájdalmas képet vágott, de nem adta fel.

- Hülye kurva! - Lefejelte a nőt, akinek eleredt az orra vére. Eleanor először a kezével az arcához kapott, majd ököllel Nicholas szemébe csapott. Sikerült a bombát kiütnie a férfi kezéből. Amíg Nicholas a szemével volt elfoglalva feltápászkodott, és a golyót visszarúgta az ES ajtaja felé.

A következő pillanatban Nicholas kirúgta alóla a lábát, és Eleanor megint elnyúlt a földön. Ezúttal a fejét is beütötte a folyosó kemény padlójába. Mr. Brizeno a bomba után indult.

Ms. Bater ekkor meglátta a földre ejtett pisztolyt. Tovább nem gondolkodott, felkapta és kilőtte az egész tárat a férfi felé. Nicholast több találat is érte. A földre esett, a bombát már nem érte el. Eleanor odaérkezve azonnal felkapta a golyót. A férfi sérülései súlyosnak tűntek, de még élt. De már nem sokáig! Erre következtetett a Nicholas szájából szivárgó vérből.

00:00:21 Elhűlve olvasta a kijelzőn a számokat. A folyosón már nem érne vissza. Egyetlen esélye maradt a túlélésre. A nagyterem ajtajához rohant. Szinte végtelennek érezte azt az időt, amíg a retina szkenner a szemébe világított. Az ajtó kinyílt, Eleanor villámgyorsan belépett. Elrohant a vezérlőpult mellett, egyenesen az üvegfal ajtajához. A nagyterem fényárban úszott, amit egy kicsit furcsállt, de örült is neki, mert már nem lett volna ideje a világítást kapcsolgatni.

Úgy döntött, hogy a bombát ledobja a nagyterem aljába, robbanjon mégis inkább ott. Ha nem érne le a legaljáig, akkor talán mégsem dőlne össze az egész épület. Kétségbeesve nézegetett lefelé a hídról. A termet keresztül-kasul átszelő járatok, hidak, állványok rengetege eltakarta előle az alsóbb szinteket.

Pánikszerűen tekintgetett lefelé hol jobb-, hol baloldalon, az orrából közben szakadatlanul dőlt a vér, de most nem foglalkozott vele. Egyszer csak megtalálta az utolsó esélyét. A terem közepéhez ért, és megállt a háromszög keresztmetszetű lefelé vezető járat szélénél. Lenézett, és mivel nem látta az alját, úgy gondolta elég mély lehet.

00:00:06 A golyót a mélység fölé tartotta és elengedte. Közben magában számolt visszafelé. 4... 3... 2... 1...

Annyira feszülten figyelte a zuhanó bombát, hogy közben nem is gondolt a menekülésre. Valahol lent egy fénypont villant, majd óriási robajjal megrázkódott az épület. Fém alkatrészek milliói szakadtak ki a helyükről és záporoztak szanaszét. A lökéshullám a legfelső szintet is elérte, ellökve Eleanort a korláttól. Próbált felállni, de megindult alatta a híd. A tartó pillérek kimozdultak a helyükről, és az egész szerkezet megbillent. Eleanor az utolsó pillanatban kapta el azt a fémdarabot, ami a korlátból megmaradt. Nem érezte a talajt a lába alatt. Óvatosan lefele nézett, és rögtön rájött, miért. Ott lógott a háromszög járat szélén, alatta a harmincöt emeletnyi ürességgel.

A látványtól majdnem elszédült, de ugyanakkor a kapott adrenalin löketből erőt is merített. A mellette elrepülő fémdarabok szinte csodával határos módon nem találták el. Az egész nem tartott tovább egy percnél. A robbanás okozta zaj lassan elült, a fémek zápora is alábbhagyott. Újra csend telepedett a nagyteremre. Eleanor megpróbálta felhúzni magát a híd megmaradt részére, amikor lentről újra hangokat hallott. Először nyikorgást, majd több csattanást, végül dübörgést. A hangok egyre közelebbről jöttek, ahogy az épület lassan megadta magát.

Életének utolsó percében Eleanor fejében sok minden megfordult. Félelemnek nyomát sem érezte, helyette egyre erősödő harag uralkodott el benne. Először azért, mert a győzelem már csaknem a kezében volt. Aztán azért is, mert a sors ilyen ironikus, és pontosan úgy fogja végezni, ahogy Camillus Helper néhány héttel ezelőtt. De legjobban magára haragudott, amiért túlreagált egy még meg sem írt újságcikket, és ami végül ide, az éppen összedőlni készülő Adattárba vezette.

De azért jobb, mint a börtön - gondolta, amikor eszébe jutott Janet és a rendőrök, akik az irodában várják.

A robaj már szinte elviselhetetlenül hangos volt, rázkódott az összes fémszerkezet. Végül a híd megmaradt részét tartó oszlop is kidőlt a helyéről, és Eleanorral együtt a mélybe zuhant. Legutolsó gondolat, ami megfordult a fejében a remény volt, hogy Nicholas Brizeno sem jut ki élve.

XXVII. Richard

- Nem lehet igaz! - Adelaide csak ezt a három szót hajtogatta, miközben le sem vette a szemét az üres alagútról.

Richard továbbra is próbálta megőrizni a nyugalmát.

- Ne essünk pánikba! Azt a bombát vissza lehet csinálni, nem? Hogy mégse robbanjon.

Basil csak hümmögött.

- Nem lehet? - kérdezte Adelaide magából kikelve. - A te magán bosszúhadjáratod miatt mind itt fogunk megdögleni!

Basil az alagutat nézegette, majd kelet felé fordult. Nem látott menekülési lehetőséget abban az irányban sem.

- A beszédem, amit ott fent mondtam, mennyire volt hatásos? - kérdezte végül.

Adelaiden látszott, hogy mondana valamit, de hirtelen nem találta a szavakat.

- Most ne foglalkozz a beszédeddel! - felelte Richard. - Eddig sok mindent kitaláltál, próbáld meg megoldani ezt a problémát! Adelaide, te meg ne idegeskedj! A robbanásig van még majdnem három óránk. Majd csak kitalálunk valamit.

Ekkor eszébe jutott a Járőr.

- Mi van a programoddal? Nem lehetne egy vonatot iderendelni vele?

- Azért kérdeztem az előbb a beszédem hatását, mert ha jól sikerült, akkor Ms. Bater talán idejön. Lenne egy kapszulánk, amivel elmenekülhetnénk.

- De mikor érne ide? Néhány perccel a robbanás előtt. Elég messze jutunk? Szerintem még az épületből sem érünk ki.

Basil sóhajtott egy nagyot.

- Nincs más megoldás, úgyhogy kár is rágódni a továbbiakon. - A terminálhoz lépett, és bejelentkezett a Járőrrel. - Igen, itt látható, hogy a mi vonatunk már elment, és nem lehet visszafordítani. Viszont a jó hír, hogy errefelé is jön egy. Ezek szerint Ms. Bater, vagy valamelyik csatlósa már úton van. Akkor most várnunk kell!

Feszültséggel teli percek következtek. Richard most is próbált optimistán gondolkodni, de legbelül már érezte a félelem kis szikráját. Azt is tudta, hogy az érzés növekedni fog, amint egyre közelebb kerülnek a harmadik óra végéhez. Próbálta végiggondolni a legjobb eshetőséget.

Megérkezik Ms. Bater. Ha szerencsénk van, rögtön felmegy a lifttel, talán egy percen belül eltűnik innen. Ha rögtön indulunk, akkor is egy vagy két perc kell, amíg a vízbe érünk. De mennyi idő marad a lelépésre? Tíz percnél biztosan nem több.

Végül úgy döntött, hogy sikerülni fog a mutatvány. Valamivel nyugodtabban várakozott. Nem lehetett ugyanezt elmondani Adelaideről. Láthatóan teljesen pánikba esett. Basilen semmi különöset nem látott, úgy tűnt, gondolkodik valamin.

Remélem, a megoldáson! Az irodaházban történt találkozásuk óta gondolkodott azon, hogy ki ez az alak. Adelaide ismeri, de honnan? Ha nem bízott volna a lányban, még a végén féltékeny lett volna. A legrosszabb, hogy valahonnan neki is ismerősnek tűnt. Biztosan találkoztak már! Basil. A nevet is hallotta, de sehogy sem jutott eszébe, hogy hol. Megkérdezni nem akarta, mert ha tényleg ismerik egymást korábbról, akkor egy elég kellemetlen szituáció alakulna ki. Világ életében fontosnak tartotta az ismerőseit, baráti kapcsolatot még nem engedett kihűlni. Először fordult elő vele, hogy nem emlékezett valakire.

Próbálta megnyugtatni a barátnőjét is, amivel csak rontott a helyzeten, ezért inkább visszavonult. Majd megnyugszik magától. Az elmúlt években egész jól kiismerte, ilyenkor hagyni kell.

Egyszer csak fény gyúlt a fejében.

- Basil! Nem azt mondtad, hogy van egy helikopter a tetőn?

- Leszállópályát mondtam.

- De lehet ott helikopter is?

- Nem valószínű.

Fogta magát, és a lift felé indult.

- Most meg hová mész? - szólt utána Adelaide.

- Felmegyek és megnézem. Nincs kedvem itt várakozni, amikor úgysem történik semmi még órákig.

- De a bomba...

- Még sokáig egyben marad.

Adelaide utána indult.

- Veled tartok. Nem tudok itt egy helyben várakozni.

Mire a liftajtó kinyílt, már Basil is velük volt.

- Egy kis lelkiismeret furdalásom azért van a történtek miatt - mondta, miközben felfelé mentek. Válasz nem érkezett. A csendben csak a lift hangját lehetett hallani, ahogy halkan surran a tető felé.

Richard jól gondolta, a teremben, ahová érkeztek egy helikopter várta őket. Fedett helyiség volt, nyitható tetővel. A levegő itt sokkal jobban lehűlt, mint az Adattár többi részében. Kívülről behallatszott a vihar tombolása. A szél nagy erővel fújt, időnként hangos dörgés jelezte a villámlást.

- Na, tessék! - kiáltotta Richard diadalmas mosollyal. - Megmondtam, hogy szerencsénk lesz.

Adelaide nem osztozott a lelkesedésben.

- Tudtok helikoptert vezetni? - Basil megrázta a fejét. - Te sem tudsz, Richard? Mert akkor nehezen repülnünk el ebben a viharban!

Richard lehangoltan nézte a gépet. Milyen közel, és mégis milyen távol! A helikopter nem volt nagy, minden bizonnyal vészhelyzet esetére tették ide. De hárman így is elfértek volna benne.

Kinyitotta az ajtót és beszállt. Végignézett a kapcsolók és műszerek rengetegén.

- Nem, nem tudom vezetni - mondta végül. - Pedig üzemanyag is van benne, tele a tank.

- Igen, a partig kellene vele repülni. Útközben nincs leszállóhely - lépett Basil a gép mellé.

- Gondolom, ezzel lehet kinyitni a tetőt - mutatott Adelaide egy kapcsolótáblára a falon. Eszébe jutott egy gondolat, ezért izgatott hangon folytatta. - Mi lenne, ha kinyitnánk a tetőt, és kidobnánk a bombát?

- Valószínűleg a tetőn landolna - válaszolta Basil. - Ha mégis a vízbe esne, lesüllyedne a tenger fenekére, valahová az épületet tartó talapzat közelébe, ami a robbanástól megrongálódna, és az egész elsüllyedne.

Adelaide megütközve nézett rá.

- Azért egy kis bátorítást elvárnék, mert éppen miattad vagyunk szarban.

- Mondtam már, hogy van egy kis lelki...

- Megcseszhetjük!

- Jól van, emberek! - szakította félbe a vitát Richard. - Úgy gondolom ideje elhagynunk a tetőt, mert a hangulat kezd a tetőfokára hágni.

Az erőltetett szóviccért két megsemmisítő pillantást kapott, de a veszekedés abbamaradt.

Feszültséggel teli két és fél óra következett. Adelaide az idegességtől sehogy sem tudott megmaradni egy helyben, ráadásul egyik szál cigarettát gyújtotta a másik után, amíg Basil készlete el nem fogyott.

- Vigyázz, a végén még visszaszoksz! - figyelmeztette Richard óvatosan.

- Majd leszokom róla újból - morogta Adelaide. - Egyszer sikerült, másodszor is menni fog.

Basil sem volt túlzottan beszédes, akármit kérdeztek tőle, csak tőmondatokban válaszolgatott, vagy éppen semmit nem szólt. Végül úgy döntöttek, hogy a továbbiakban nem mennek egymás idegeire. Egyeztették az óráikat - Adelaide a telefonját, mivel órája nem volt -, és megbeszélték, hogy két óra múlva találkoznak az alsó szinten a nyugati alagútnál. Ezután mindhárman külön utakon jártak.

Richard találomra kiválasztotta a huszadik emeletet, és végigjárta a legfelső szintről már ismert helyeket. A Vezérlő kivételével minden helyiség megvolt. A raktárt ezen a szinten is nyitva találta, és ugyanúgy megvoltak a fegyverek is.

Kíváncsi lett volna a WS és az ES termek alsóbb szintjeire, de mindkét ajtó zárva volt. Retina szkennerrel nyíltak, de hiába próbálkozott, az ő szemére nem reagált a zár. Lifttel felment a harmincadik emeletre, ahol az ES folyosóra kanyarodott. A nagyterem ajtaja nyitva állt, ahogy hagyták. Legnagyobb örömére a hidak között több helyen fém lépcsőket, létrákat talált. Ezeken lemászhatott az alsóbb szintekre is. Nagy érdeklődéssel barangolta be az ismeretlen területet, de túl mélyre azért nem merészkedett. Az alkatrészek nagy része teljesen ismeretlen volt számára, és mivel mindig érdekelték a gépek, egészen belefeledkezett a látnivalókba. Egyszer csak egy "szakadék" szélén találta magát.

Felpillantott, és meggyőződött róla, hogy senki sincs a közelben.

Azért is! A zsebébe nyúlt, és az onnan kivett pénzérmét óvatosan a függőleges háromszög járat fölé tartotta, majd elengedte. Meresztgette a szemét, hegyezte a fülét, de semmit nem észlelt. Az érme pillanatok alatt eltűnt a szeme elől.

Még vagy egy órát kóborolt a nagyterem különböző szintjein, amikor az órájára pillantott, és megállapította, hogy lassan vissza kellene indulnia. A lépcsőkön, ha nehezen is, de visszatalált a legfelső szintre. Út közben csak egyszer tévedt el a hidak rengetegében. Végül újra a fehér folyosón találta magát. Még egy pillantásra visszanézett. Kár érte! Sajnálta, hogy az épület - amit annyira érdekesnek talált - meg fog semmisülni. Az ajtót becsukta maga mögött. Hallotta, ahogy a zár azonnal működésbe lépett. A Vezérlőbe indult, hogy megnézze hol tart a visszaszámlálás.

A nyitott ajtóhoz érve meglepve látta, hogy Adelaide is ott van, és a bombát nézegeti. Háttal állt Richardnak, aki még így is érezte a lányt körülvevő feszültséget. Ismerte már néhány éve, és tudta róla, hogy a vészhelyzeteket nehezen kezeli. A jelenlegi állapota mégis meglepte. Az egész nő maga volt a megtestesült feszültség.

Richard nem érezte annyira súlyosnak a helyzetet. Ő sokkal lazább típus volt, amire nem lehetett hatással, amiatt nem aggódott. Az elmúlt nap során is csak egyszer sikerült megijeszteni, igaz, akkor halálra rémült. Adelaide autóját vezette haza, amikor oldalról nekihajtottak. Akkor elveszítette az eszméletét, és amikor magához tért, egy ismeretlen szobában találta magát, ismeretlen emberek vették körül, akik nem mondtak semmit, hiába kérdezte őket. Aztán jött az a szörnyűséges nő... Habár Ms. Bater vele még nagyon is kedves volt. A videokonferencia alapján úgy sejtette, járhatott volna rosszabbul is.

Részéről ennyi volt az éjszakai ijedtség. Minden más inkább érdekes volt. A szerencséje eddig még sosem hagyta cserben, bízott benne, hogy innen is kijuttatja.

- Hogy állunk az idővel? - szólalt meg mosolyogva Adelaide háta mögött. A lány a váratlan hangtól összerezzent, és a bombát is kiejtette a kezéből. Utána kapott, de csak azt érte el vele, hogy az még messzebb gurult.

Richard most másodszor is megijedt, pár másodpercig levegőt is elfelejtett venni. A robbanás szerencsére elmaradt, úgyhogy azonnal meg is nyugodott.

- Vigyázz! Törékeny! - mondta mosolyogva, miközben felvette a golyót a földről.

00:31:42 - olvasta a kijelzőn a számokat.

- Te meg mit vidámkodsz itt, amikor nemsokára... - kérdezte volna Adelaide, de Richard hirtelen magához húzta és egy körülményekhez képest szenvedélyes csókkal beléfojtotta a szót.

- Nemsokára befut a vonatunk, amivel hazamegyünk - fejezte be a lány mondatát.

- De...

- Indulhatnánk is, mert még lemaradunk - mondta jókedvűen. A golyót visszatette a helyére, kézen fogta a szavakat alig találó barátnőjét, és maga után húzva elhagyták a Vezérlőt.

Úgy tűnt, azzal a csókkal némi optimizmust is sikerült átragasztani a lányra, mert a továbbiakban valamivel nyugodtabban viselkedett. Igaz, az állomáson még vagy húsz percig rótta a köröket, de már korántsem olyan idegbeteg módon, mint korábban.

- Jó hír! - kiabált feléjük Basil a terminál felől. - Nyugatról szerelvény érkezik, a vágány... az alagút mellett kérjük, vigyázzanak!

Mindketten felkapták a fejüket.

- Mindjárt itt van, de... - Basil körbenézett az állomáson. - El kellene bújnunk. Nem tudom, kik jönnek, és hányan, de jobb lenne, ha nem találnának itt minket.

A teremben viszont nem volt egyetlen jó rejtekhely sem. Se egy oszlop, se egy pad, de még csak egy szemetes sem, ami mögé elbújhattak volna.

- Feljebb kell mennünk - mondta Basil. Mindhárman a liftek felé rohantak.

- Nem! - kiáltotta Richard. - Itt maradunk, és akkor gyorsabban távozhatunk.

A három lift közül a középső nyitott ajtóval várakozott. Megnyomta először a bal, majd a jobb oldali hívógombot. Időközben Basil is rájött, hogy mire készül.

- Nem is rossz ötlet!

- Mit csináltok? - kérdezte Adelaide, miközben aggodalmasan a nyugati alagút felé pillantott.

- Lehívjuk a lifteket, és az egyikben elrejtőzünk - válaszolta Richard. - Magunkra csukjuk az ajtót. Megvárjuk, amíg elmennek a másik liftekkel, és akkor irány a vonat.

A bal oldali ajtó kinyílt, ugyanakkor zajt hallottak az alagút felől. Gyorsan beléptek a liftbe, és magukra zárták az ajtaját.

- Most pedig csend! Mindenkinek! - súgta Basil.

Hasonló perceket éltek át, mint a SilverSky irodaház lépcsőházában. Először nem hallottak semmit, majd halk, de egyre erősödő kopogás ütötte meg a fülüket. Valaki, feltehetően egy nő, sietett feléjük tűsarkú cipőben. A hang egyre erősödött, míg egyszer csak közvetlenül maguk mellett nem hallották. Richard a lélegzetét is visszatartotta. Az is eszébe jutott, hogy az a valaki, aki érkezett esetleg kíváncsiságból megnyomja a bal oldali lift hívóját, ami azonnal nyitná az ajtót.

A kopogás hangja egyszer csak megváltozott, valamivel mélyebb lett. A jövevény a mellettük álló középső liftbe lépett be. Még egy percet várakoztak, mielőtt kinyitották az ajtót, és visszaléptek a folyosóra.

Basil egyenesen a terminálhoz rohant, a többiek az alig egy perce érkezett kapszula felé futottak.

- Ms. Bater azonosítójával jelentkeztek be! - kiáltott feléjük Basil. - Akkor személyesen jött ide.

Richard legnagyobb meglepetésére Basil újra a lift felé indult.

- Hova mész? - Adelaide utána sietett. Mivel Basil nem állt meg, elkapta a karját. - Várj már! Indulnunk kell! Nagyon kevés időnk...

- Nem hagyhatom, hogy megússza! - fordult felé Basil. - Nélkülem kell mennetek.

- Itt akarsz maradni? De fel fog robbanni...

- Lehet, hogy most haragudni fogsz. Nem voltam egészen őszinte. Pontosabban nem mondtam el mindent a helikopterről... Vigyázz! - Basil a keleti alagút felé mutatott. - Vissza a vonatba! Gyorsan!

Amilyen gyorsan csak lehetett a kapszulához siettek, és elrejtőztek az ülések között. Éppen időben, mert néhány pillanattal később a keleti alagútban is megállt egy másik vonat. Nicholas Brizeno szállt ki belőle, és azonnal a liftek felé indult. Menet közben észrevette a nyugati alagútban a kapszulát. Megállt, és közelebb lépett. Richard jól láthatta, amikor óvatosan kilesett az ablakon. Mr. Brizeno a kapszula látványától láthatóan ideges lett, és a felvonók felé rohant. Beszállt a jobb oldali liftbe, az ajtó becsukódott.

Richardék lassan fellélegeztek.

- Mit kell tudnunk a helikopterről? - hozta fel Adelaide újból a témát.

A lány tekintete egyszerre volt értetlen, gyanakvó és vádló. Basil folytatta:

- Veszély esetére tették oda, aki bajban van, elmenekülhet vele. Ha nem tudja vezetni, ott a robotpilóta.

- Robotpilóta? - Adelaide nagyon lassan, szinte szótagolva mondta ki a szót.

- Igen. - Basil a liftekhez sietett. Richard és Adelaide követték.

- Itt vártunk három órát, amikor már rég úton lehetnénk hazafelé? - kérdezte a lány felháborodva. Basil belépett a bal oldali liftbe.

- Igen. Csak be kell kapcsolni, és bárkit elvisz a szárazföldre. Elolvashatod a menekülési tervet, benne van. Nem fogom hagyni, hogy az a nő meglépjen. Én viszem a helikoptert, de ti csak menjetek az alagúton át! Az ebben a viharban az a biztonságosabb.

Az ajtó bezáródott. Adelaide tátott szájjal bámulta.

- Menekülési terv!

- Hagyjuk most a tervet! - Richard a vállára tette a kezét. - Már csak percek lehetnek hátra.

- Igaz! - Mindketten a kapszulához futottak.

Belépve Adelaide rögtön leült az ajtó melletti ülésre. Pár másodperc eltelt, mire tudatosult az újabb, talán az eddigi legnagyobb probléma.

- Hogyan kell ezt elindítani? Richard!

- Talán a kinti számítógéppel. - Richard kiugrott a vonatból, és a terminálhoz rohant. - Te maradj ott bent!

Na, csak nyugodtan! Be vagyunk jelentkezve Eleanor Bater néven, ez már fél siker. Az érintő képernyőn a különböző menüpontok viszonylag rendezetten helyezkedtek el. Először visszalépett a főmenübe.

Jaj, ne! Hol is voltam? A főmenü, mint kiderült, nem csak az ő vonatjukhoz tartozott, hanem mindkét alagúthoz, és az állomásokhoz is. Újra kezdett megijedni, ma már harmadszor. Mélyen belélegezte a levegőt, bent tartotta, majd lassan kifújta.

OK! Miből lehet választani? A rendszer először az állomás helyét kérte. Processzor Ház... ez lehet az Adattár? A választás után a kijelző újabb döntések elé állította. Először alagutat kellett választani, majd két vonat jelent meg, mellettük egy-egy nyíllal, amelyek egymással ellentétes irányba mutattak. A felső nyíl egy "S" jel felé mutatott, az alsó egy "Y" felé.

Megőrülök ezektől a piktogramoktól! Érezte, hogy egyre idegesebb lesz. Y... itt lehetünk most, innen el... A felsőt választotta.

A következő képernyőn megjelent egy időzítő 00:30 felirattal, alatta az "START" gombbal. Megnyomta a gombot, mire a számsor másodpercenként kezdett visszaszámolni. A "START" felirat helyén most a "STOP" szót olvashatta. Ezt a gombot nem nyomta meg, inkább visszasietett Adelaidehez.

- Ha szerencsénk van, akkor fél perc múlva indulunk - mondta a lánynak, miközben lehuppant a mellette lévő ülésbe. Újra várakozniuk kellett, de Richard most türelmetlenebb volt, mint eddig. Ha nem sikerül elindulniuk, újra próbálkoznia kell a terminállal, akkor viszont ez a fél perc elvesztegetett idő lesz.

Minek kell ennyit várni!

- Letelt már a fél perc? - kérdezte a lánytól.

- Nem tudom, nem számoltam.

Richard úgy gondolta, letelt. Még mindig álltak.

- Megpróbálom újra! - Felállt, ám ebben a pillanatban az ajtó becsukódott. A vonat lassan megmozdult.

Alig, hogy elindultak, óriási robajjal megrázkódott az épület. A kapszula az alagút falához csapódott. Richard éppen időben kapaszkodott meg az ülésben, hogy el ne essen. Le is ült rögtön Adelaide mellé. A vonat nem állt meg a rázkódástól, tovább folytatták útjukat a víz felé.

- Most robbanhatott a bomba - kiabálta Richard, miközben egyre erősebben kapaszkodott az ülésben. Menet közben vagy egy tucatszor csapódtak az alagút oldalához, hol egyik, hol a másik oldalon. Végül a rázkódás abbamaradt, közben kiértek a szabadba.

Kívül még félelmetesebb látvány fogadta őket. A vihar továbbra is tombolt, de Adelaide még valamit észrevett.

- Ajaj! Ez nem lesz jó!

Az épület falán repedések keletkeztek. Bőröndnyi méretű betondarabok kezdtek leválni, és csapódtak a vízbe.

- A keleti oldalon robbant - próbálta túlkiabálni Richard a becsapódások, és a vihar okozta lármát. Közben elérték a tengert, az alagút innen már a víz alatt vezetett tovább. - Ha az az oldal leomlott, akkor maga után húzza... Mi az ott?

Az Adattár tetején villogó fénypont tűnt fel. A hullámzó tengeren át nem lehetett kivenni, mi az. Csak az ütemesen megjelenő és eltűnő fényt látták. Nem figyelhette tovább, mert mögöttük, az alagútba csapódott egy autó méretű beton darab. Átszakította a falat, a résen át betört a víz.

- Úristen! - Adelaide felugrott az ülésből és a kapszula elejébe szaladt. Az áradat felkapta, és egy jó darabig sodorta őket. Közben újra és újra a falnak csapódtak, Adelaide és Richard össze-vissza repültek a kapszulában. Egyszer csak nem jött több víz. Richard feltápászkodott az ülések közül, és a hátsó ablakon át még látta, ahogy bezárul az alagút egyik biztonsági zsilipje, feltartóztatva az áradatot.

A vízen át nézték, ahogy a villámok fényével megvilágított sötét árny eltűnik a tengerben. Az Adattár elsüllyedt.

A vonat mostanra újra a megszokott módon, rázkódásmentesen haladt a csőben. Adelaide felállt, és lassan a hátsó ablakhoz sétált. Leült az egyik ülésre, és percekig csak kifelé bámult.

- Hát vége! - szólalt meg végül némi szomorúsággal a hangjában.

- De, ugye egy kicsit örülsz is, hogy megúsztuk? - kérdezte Richard észrevéve barátnője rosszkedvét.

Adelaide felállt, és visszament az ajtó melletti üléshez, Richard mellé.

- Persze, hogy örülök. De közben eszembe jutott, hogy nem lesz SilverNet, és...

- Na, tessék! Egy hétig használtad, és máris függő lettél.

- Nem lettem függő - tiltakozott a lány -, de azért hiányozni fog.

A továbbiakban, csendben maradtak mindketten. Adelaide egykedvűen nézegetett kifelé az ablakon, Richard pedig az elmúlt órák kalandjain gondolkodott.

- Mi volt az a villogó fény?

- Szerintem a helikopter - felelte a lány. - Basil hazarepült.

- Azért, fura ismerőseid vannak!

- Ne is mondd! Most már én sem tudom, mit gondoljak róla.

Csak tudnám, honnan ismerős az az alak! - gondolkodott el újra Richard, miközben behajtottak a Cathrine-áramlatba.

Epilógus

- ...Az okok egyelőre tisztázatlanok. A bekövetkezett detonáció során a szerkezet olyan súlyosan megrongálódott, hogy az először a keleti szárny, majd az egész épület összeomlásához vezetett. Szakértők azt gyanítják, hogy az áramellátást biztosító generátor üzemanyagtartályában keletkezett rövidzárlat okozta a robbanást, amely során a SilverSky Corp. vezérigazgatója, Eleanor Bater is életét vesztette.

Adelaide abbahagyta az olvasást. A monitor mögül Richardra pillantott.

- Na? Mondj már valamit! Hogy tetszett? Életem első igazi tudósítása lesz, fontos, hogy jól sikerüljön!

Richard éppen a fürdőszobából jött ki, egy szál törölközővel a dereka körül, amikor Adelaide megállította, és felolvasta a frissen megírt cikket.

- Hát, nem is tudom - dünnyögte. - Más miatt volt az a robbanás. Ráadásul egy csomó mindent kihagytál. Mi van a két vállalat kapcsolatával? Mi van a sensorionokkal? Téged itt majdnem lelőttek, arról miért nem írtál?

- Szó sem lehet róla, hogy leírjam az igazat a bombáról. Így is majdnem lecsuktak.

- Nem is csak majdnem. - Richard kedvetlenül leült a díványra.

- De csak fél napra, hála a védelmi miniszter baráti kapcsolatainak. Azért rendes volt tőle, hogy elintézte. Legközelebb is az ő pártjára fogok szavazni.

Észrevett egy hibát a szövegben, amit azonnal ki is javított.

- Mi történt Basillel? - kérdezte Richard.

- Ő is megússza, de a miniszter asszon nagyon erősen javasolta, hogy tűnjön el egy időre. Úgyhogy most valahol bujkál. Amikor elült az ügy, újra visszajön.

- Hát, igen. Kivédett egy nemzetbiztonsági kockázatot. A minimum, hogy elnézik neki ezt a kis robbantást és azt a néhány gyilkosságot. - Richard láthatóan elégedetlen volt.

- Most mi bajod?

- Nincs bajom, de mi fél napig ültünk a sitten, pedig nem csináltunk semmit, csak ott voltunk.

- Most meg itt vagyunk - mutatott körbe Adelaide a lakásán. - Aminek külön örülhetek, mert a Rendőrség gyorsított eljárással zárta le az ügyet, ezért hamarabb visszaköltözhettem.

- Egyébként ki vagyok akadva azon is, hogy éveken keresztül átejtett minket. Miután "meggyógyult" a fogyatékosságból, fel sem ismertem.

- Ez elég szövevényes történet. Jobb lesz, ha majd ő mondja el személyesen, miután visszajön. De nem is értem, miért zavar, amikor korábban soha nem beszélgettetek.

- Nem is fogunk, ezután sem. Nem igazán sikerült megkedvelnem.

Adelaide elmosolyodott.

- Szerintem te egyszerűen féltékeny vagy!

Richard felállt a díványról.

- Én, féltékeny? Egy gyagyásra? Vicces vagy! De a cikked akkor sem tetszik.

- Pedig Richard, ez az újságírás lényege.

- Nem, szerintem ez a megalkuvás lényege. A tények egész mást mondanak.

Adelaide most már dühösen folytatta:

- A tény az, hogy a SilverSky túl nagy falat nekünk. Az is tény, hogy óriási anyagi kárt okoztunk nekik, örülhetünk, hogy nem perelnek be.

- És az is tény, hogy pillanatok alatt elővarázsolták a tartalék SilverNetet, amihez életfogytig tartó ingyenes hozzáférést kaptál...

- Hála Istennek! Nagyon meg fogja könnyíteni a munkámat.

- Persze, aztán megint nem tudsz majd elszakadni tőle. Az Internet miatt is majdnem pszichiáterhez kellett fordulnod.

Adelaide begépelt néhány sort.

- Sosem voltam függő. Viszont a pszichiáterről jut eszembe. Ne felejtsük el, hogy holnap vinni kell anyámat a Reder Szanatóriumba! El sem hiszem, hogy rászánta magát. Úgy látszik a történtek meghozták az eszét.

Újabb sort írt.

- Én ne felejtsem el? - méltatlankodott Richard. - Neked kellene emlékezned rá, ha a netezés nem vonná el minden figyelmedet. Mit írogatsz? Már megint chatelsz?

- Dehogy! - Adelaide zavartan kattintgatott az egérrel. - Csak javítom a hibákat. Az új munkahelyemre nem adhatok be selejtet.

- Igen, már majdnem elfelejtettem, hogy te és Lizzy, a hallgatásotokért cserébe hírszerkesztői állást kaptatok az Ásznál, ami ugyebár a legolvasottabb híroldal, és ami egész véletlenül a SilverSky tulajdonában van. És mióta vagytok a legjobb barátnők? Nemrég még ott sírtál a folyóparton, amiért kirúgott.

Adelaide újra begépelt néhány sort.

- Lizzyvel mindig is jóban voltunk, leszámítva azt az egy hetet. Egyébként meg törődnöm kell a karrieremmel is! Eddig nem nagyon voltak lehetőségeim. Meg hát, ne legyünk telhetetlenek! A két cég sensorionos ügylete egy jó időre parkoló pályára állt, a terrorelhárító rendszerrel együtt. Ráadásul az új igazgató sokkal emberbarátabb. Ha innen nézzük, megmentettük a világot.

Mosolyogva Richardra nézett, akinek az ábrázata továbbra is savanyú maradt.

- Megnyugtathatod a lelkiismeretedet, de mindez nem változtat a gyerek fekvésén. Te feladtad az elveidet!

- Nem adtam fel semmit, viszont ismerek olyant, aki igen. Még nem is mondtam, hogy Ladislaus odaköltözött Lizzyhez.

- Micsoda? - kérdezte Richard meghökkenve. - Több mint húsz év lehet közöttük. Ez gusztustalan.

- Én is mondtam Lizzynek, hogy ne pedofilkodjon, de tudod, milyen. Kinevetett, és elütötte az egészet egy poénnal. Nem is érdekel! Ha Ladislaus erre is képes a karrier miatt, hát csak tegye. Nekünk nincs szükségünk az efféle nyomulásra. Mi magunk irányítjuk életünk hajóját.

Richard nem tudta megállni nevetés nélkül.

- Életünk hajóját! Ezt nagyon szépen mondtad. Mi vagyunk a kapitányok.

Valamivel jobb hangulatban elindult a hálószoba felé.

- Most Richard kapitány visszavonul a hálószobába - mondta barátnőjére kacsintva. - Ha szeretnél tőle valamit, még néhány percig ébren találod.

Ahogy a szobaajtóba ért, a törölközőt "véletlenül" a földre ejtette. Adelaide megértette a célzást. Még egy sort gépelt.

- Csak egy pillanat, gyorsan elküldöm a cikket Lizzynek.

A szöveget elmentette, majd csatolt állományként elküldte a lizzygertsch@asz.ws címre. Ezután átváltott egy másik ablakra, amelyben a Chat Motel futott.

- Meddig várjak még? - hallotta a hálószobából. - Richard kapitány mindjárt kezébe veszi a kormányrudat és kihajózik egyedül.

- Várj még kapitányom! - nevetett Adelaide. - Máris repülök!

Még egy sort begépelt, majd lenyomta az Entert.

Adel> Most megyek, és belebonyolódok 1 vad és felelőtlen szexuális kalandba. Majd elmondom, milyen volt.

Catholic> Áááááhhggrrr!!! Reménytelen eset vagy!

VÉGE