UTOLSÓ PERCEK

Utolsó percek

Willie Morgenthaler

ANTOLÓGIA

Willie Morgenthaler

Utolsó percek

© Willie Morgenthaler 2012

Utolsó percek

Olvasószerkesztő: Fodor Brigitta

Szerkesztő: Szabó Erika

A borítót Szabó Erika készítette

ISBN: 978-963-89489-3-9

Kiadja: E-book Könyvház és Kiadó

Utolsó percek

Egy nap a látnok meglátta a világ végét. Biztosra vette az álom valódiságát, hiszen eddig minden látomása valóra vált.

Ez az álma félelemmel töltötte el: az emberek tömege, amint tekintetüket az égre emelik, vakító fény, lángok mindenhol. De amitől igazán megrettent, az, az a tudat volt, hogy mindezek bekövetkezéséig kevesebb, mint egy óra van hátra.

Mit tegyen most? Már nincs idő semmire. Nem látogathatja meg vidéken élő szüleit, nem érne oda. Vallásos ember lévén megpróbált elmondani egy imát, de nem jöttek szájára a megfelelő szavak. Szívverése felgyorsult, a hirtelen fejébe szökő vértől zúgott a füle. Minden porcikáját átjárta a félelem.

Vett egy mély lélegzetet, pár pillanatig bent tartotta, majd lassan kiengedte a levegőt. Megismételte néhányszor, amíg a félelemérzete valamelyest csökkent.

Nem akart egyedül maradni ezekben a percekben. Hirtelen ötlettől vezérelve kilépett a lakásából, és elindult a kikötő felé.

Az esős idő ellenére sokan voltak a parton. Munkások pakolták a rakományt a hajókba, egy kisebb csoport a kompra várt, de voltak, akik csak céltalanul sétálgattak. Szívesen elmondott volna nekik mindent, hogy ne legyen egyedül az érzéseivel, de tudta, hogy ez lehetetlen. Senki sem hinne neki.

Ahogy a hajókat nézte, hallgatta az eső kopogását a fedélzeten, lassan egy eddig soha nem tapasztalt érzés fogta el: a teljes nyugalom, az elkerülhetetlenbe való belenyugvás békés érzete.

Már csak percek lehetnek hátra - gondolta. Végre eszébe jutott egy ima is. Nem igazi ima volt, hanem csak egy versszak, amit még nagymamája tanított neki valamikor régen, nem sokkal a nagypapa halála után. A költő nevére nem emlékezett, de a versszakot az alkalomhoz illőnek találta:

Midőn a roncsolt anyagon
Diadalmas lelked megállt:
S megnézve bátran a halált...

A munkások ekkor abbahagyták a rakodást. A várakozó emberek is leengedték esernyőjüket, és mintha egy láthatatlan erő szólította volna őket, mind az eget nézték.

Hittel, reménnyel gazdagon
Indult nem földi utakon...

Az eső elállt, a szürke felhők mögött halványan villant valami. A felhők szertefoszlottak, ő pedig meglátta a fényt, ami véget vet a világnak. Gyönyörűnek találta. Könny szökött a szemébe, miközben az utolsó sorokra gondolt:

Egy volt közös, szent vigaszunk:
A lélek él! Találkozunk!

***

(Versrészlet: Arany János: Juliska sírkövére)

A szökés

Cecil hitetlenkedve dőlt hátra a kanapén miközben barátját hallgatta. Luxus-apartmanjának nappalijában ültek, ahol Egbert - jó szándékú, álmodozó embernek tartotta, aki mindig töri valamin a fejét - előadta legújabb ötletét. Eddig már többször előfordult, hogy örültebbnél őrültebb ötleteket beszéltek meg. Az megbeszélést rendre megvalósítás követte, hol sikeresen, hol sikertelenül. Volt már szó gyors pénzszerzésről, egy csinos nő becserkészéséről vagy éppen értelmetlen, de izgalmas kalandokról is. Egyik sem volt túl veszélyes, mindig ép bőrrel megúszták. Közben Cecil helyzete megváltozott, kalandokhoz már nem volt kedve. Egbert legújabb ötlete ráadásul kockázatos is volt, hiszen most szembeszálltak volna a törvénnyel, de elgondolkodtató is volt egyben, mert utat mutatott a meneküléshez.

- Neked elment az eszed! Nem fog sikerülni.

- De igen - ellenkezett Egbert -, mindent részletesen kidolgoztam. Ha pontosak leszünk, nem történhet hiba.

A férfi vidám arca ekkor elkomorult. Fiatalos öltözködése ellenére így sokkal öregebbnek látszott. Negyvenkét éves volt, de igyekezett testét megfelelően karbantartani. Rendszeresen járt úszni, étrendje változatos volt, ráadásul nem hódolt semmilyen káros szenvedélynek. Sötétbarna hajába nem keveredett még egy ősz hajszál sem. Összességében tíz évvel fiatalabbnak nézett ki valódi koránál. De mostanában egyre gyakrabban fordult elő, hogy folyton vidám arcáról eltűnt a mosoly és fásult tekintettel nézett az emberek szemébe. Ilyenkor egy, az élettől meggyötört öregember látszatát keltette. Cecil viszont éppen annyi idősnek tűnt, amennyi volt. Néhány évvel fiatalabb volt Egbertnél, de idősebbnek látszott. Sokat öregített rajta évek óta növesztett szakálla is.

- Muszáj lelépnem innen! - folytatta Egbert. - Én sem vagyok mai gyerek. Lehet, hogy már túl vagyok életem felén. A második felét nem akarom ugyanígy értelmetlenül elvesztegetni csak azért, mert rossz kasztba születtem. Te el sem tudod képzelni ezt a kilátástalanságot. Néha már úgy érzem, levegőt sem kapok ezen a diktatórikus sárgombócon.

Cecil ezt azért túlzásnak tartotta. Az igaz, hogy barátja a legalsó kasztból származott. Kitartásának, szorgalmának és persze a család támogatásának hála mégis elvégzett két egyetemet. Az új rend szigorú szabályai miatt mégsem vihette sokra. Az alsó kasztból származókban nem bízott a kormány, ezért csak olyan munkát kaphattak, amelyben nem kerülhettek kapcsolatba bizalmas információkkal. Végzettségének köszönhetően Egbert lehetett a Guardian börtönrendszer egyik adatrögzítője. Az alsó kasztbeli emberek legtöbbje nem is álmodhatott ilyen munkahelyről, a fizetés is elfogadható volt. Egbert viszont többet akart ennél. Szerette volna tudását és az elfojtott kreativitását kamatoztatni. Tudta jól, hogy ez itt a Földön nem lehetséges.

Érthető volt tehát ez a nagy mehetnék, csak a módját tartotta Cecil nagyon kockázatosnak.

- Ha elkapnak, tizenöt évet is kaphatunk - figyelmeztette barátját.

- Én nem félek, szerintem menni fog. Neked meg úgyis mindegy. Egy év vagy tizenöt a Megairán majdnem ugyanaz.

Cecil tudta jól, hogy milyen hely a Megaira. Börtönbolygó, hallott róla eleget, és nem örült, hogy oda kell mennie. Egy hely, ahol tiltott minden gondolat. Azt mondják, ott az őrök nem emberek. Egy idegen galaxis szülöttei, akik a rabok fejébe látnak, és ha bármilyen tudatos agyműködésnek a legkisebb töredékét is észreveszik, az elítélt a Tűzkorbáccsal találja magát szembe. Végeredményben, aki egyszer oda bekerült, élőhalottként távozott. Egbertnek igaza volt, néhány hónap alatt ott bárki teljesen leépülne szellemileg, a többi csak ráadás.

Az egész Philomela miatt volt. A házasságuk a kezdeti néhány szép év után végleg kisiklott. Cecil tartotta magát az eskühöz és hűséges maradt, de Philomelának nem voltak ilyen elvei. Rájött, hogy a feleségének szeretője van, amit számon is kért. Lehet, hogy hiba volt megütni, de Cecil állította, hogy a nő szándékosan provokálta ki azt a pofont. Philomela ezért rögtön a bíróságra ment, a szerető pedig - akiről kiderült, hogy a város egyik menő ügyvédje - elintézett neki egy év kényszerpihenőt a Megairán.

- Még egyszer, csak hogy jól értem-e. Először rabot csinálsz magadból, majd a térkapunál mindketten átváltozunk őrökké, így ingyen elkapuzunk az NCU-ra. Közben senki nem fog gyanút, nem lesznek kérdések, fel sem tűnik senkinek, hogy például az őrök miért is vannak rabruhában.

- Lényegében igen.

- Miért kellek én ehhez? Menne ez neked egyedül is.

- Te vagy a legjobb barátom, és segíteni szeretnék - válaszolta Egbert széles mosollyal. - Meg hát szükségem lenne a szakértelmedre az új életem elkezdéséhez az NCU-n. Szóval? Benne vagy, vagy keressek valaki mást?

Cecil megadóan sóhajtott.

- Legyen! - egyezett bele. Továbbra is veszélyesnek tartotta, de ha így elkerülheti a Megairát, akkor egy próbát megér.

- Nagyszerű! - ugrott fel Egbert vidáman a fotelből, ahol eddig ült. - Csodás!

- Na és mikor lesz az akció?

- Még nem mondtam? Természetesen holnap. Remélem nem baj, de jobb az ilyesmin minél előbb túlesni. Örülj már egy kicsit! - kiáltotta vidáman Cecil ijedt arcát látva. - Sic itur ad astra. Így jutunk a csillagokig. Én máshogy biztosan nem.

Egbert az egész éjszakát ébren töltötte. Ezerszer végiggondolta az egész tervet. Működnie kell! Sikerülni fog, ha minden pontosan történik.

A fejéből az ötlet a Guardian utolsó céges buliján pattant ki. Mint minden vállalati parti, ez is csak arról szólt, hogy a vezetőség jól érzi magát, a beosztottak pedig jó képet vágnak hozzá. A társaság a rengeteg vodka hatására viszonylag hamar illuminált állapotba került. Egbert szokásához híven most sem ivott, és csak szánakozni tudott a felső kasztból származó igazgatókon és más vezetőkön, akik már járni is alig tudtak a sok alkoholtól. Mint eddig minden alkalommal most is a buli egy részét az erkélyen töltötte. A tizenhatodik emeletről szép kilátás nyílt az éjszakai városra. Egbert mégis inkább a csillagokat nézte. Egy új, szabadabb életre vágyott valahol máshol, egy másik bolygón. Ismerte már majdnem az összes csillagképet. Az remélte, hogy egyszer majd túljut rajtuk, egy olyan csillagrendszerbe, amit innen az erkélyről nem is lehet látni. Szíve mélyén azonban érezte, hogy ez nem történhet meg.

Azon az éjszakán viszont minden megváltozott. Az egyik fejlesztőmérnök - Egbert nem tudta a nevét, ő pedig nem mutatkozott be - mellé dülöngélt és beszélgetni kezdett vele azon a lassított, akadozó módon, ahogy a részeg emberek tudnak. Egbert csak tőmondatokban válaszolgatott, azt is csak ritkán, de a mérnök nem vette a célzást.

- Láttad már az új csajomat? - kérdezte hirtelen témát váltva, majd válaszra sem várva karon fogta Egbertet és az irodája felé húzta. Az ajtónál elveszítette az egyensúlyát, és beesett a szobába. Harsány nevetésbe tört ki, mintha a világ legnagyobb poénjának részese lett volna. Egbert erőltetetten mosolygott, miközben a pokolba kívánta az ittas kollégát. A férfi nagy nehezen talpra állt, az asztalhoz támolygott és bekapcsolta a computerét. Begépelte az azonosítót, majd rövid gondolkodás után a zsebéből előkotort egy fecnit, aminek segítségével lassan, bizonytalanul begépelte a tizennyolc karakterből álló jelszót is.

- Oda nézz! Egy igazi istennő - mutogatta büszkén, a gépen rejtegetett fotókat, de Egbert nem arra figyelt. A jelszót memorizálta. Néhány perc elteltével kitörölhetetlenül bevésődött az agyába. Ekkor született meg fejében a szökés gondolata. Ha sikerül a terve, az nyilván a mérnökúr állásába kerül majd, de hát így jár, aki sokat iszik.

Még azon az éjszakán kidolgozta a szökés minden lépését, megírta a szükséges programot is, amit másnap a megszerzett jelszó segítségével könnyedén elrejtett a Guardian rendszer tárhelyén StatCom álnéven. Sok ezer hasonló néven futó kimutatást tároltak a tárhelyen, így senkinek nem tűnhetett fel, Egbert programja.

Célállomásként az NCU-t jelölte meg, ahol nem keresheti senki. Az NCU és a Föld között nincs kiadatási egyezmény. Oda a nagy távolság miatt csak térkapun keresztül lehet eljutni, ami viszont csak a gazdagok kiváltsága. Egy utazás bármelyik térkapuval annyiba került, amennyit Egbert ötvenévnyi munkával sem tudott volna összegyűjteni.

Voltak azonban kivételek is. A fegyveres erőknek - rendőrség, katonaság és a börtönök tartoztak ide -, a kórházaknak és a tűzoltóknak saját térkapujuk volt, amit a felső kasztbeli dolgozók ingyen használhattak, amolyan fizetésen kívüli juttatásként. A Guardiannak is volt egy térkapuja, amelyen keresztül a rabokat a Megairára küldték. Az új rend vezetői, mint minden területen itt is nagy hangsúlyt fektettek a biztonságra. Azért, hogy egy esetleges szökés esetén a fogoly ne juthasson vissza a Földre, a börtön térkapuját a Holdra tették, amit viszont csak az ősi módszerrel, űrkomppal lehetett megközelíteni. Az elítélt eddig juthat, hacsak nincs űrhajója.

Már csak egy társ hiányzott, aki járatos a csillagközi jogszabályokban, hogy könnyebb legyen a letelepedés. Cecil főleg adóügyekkel foglalkozott, de alapszinten járatos volt a jogtudományban is. A Philomelával történt afférja éppen kapóra jött, így könnyebb volt rábeszélni a szökésre.

A terv szerint Egbert a szökés napjára előrehozza Cecil börtönbe vonulását, saját magát is, mint elítélt felveszi a listára. Mielőtt a rabokat szállító kisbusz elérné a térkaput, a StatCom működésbe lép, kinyitja a bilincseiket és átminősíti őket őrökké. Normális esetben a kisbuszon nincsenek őrök, csak egy esetleges ellenőrzés esetén kísérik át a térkapun a fegyenceket. A kapun átérve negyed órájuk marad, hogy a Megaira kapuján becélozzák az NCU-t és meglépjenek. A Guardian ugyanis negyedóránként önellenőrzést hajt végre, és ha olyan változást talál, amit legalább egy parancsnok nem hagyott jóvá, visszaállítja a beavatkozás előtti állapotot, bekapcsolja a riasztót és lezárja a térkapukat. Egbert csak egy mérnök jelszavát ismerte, parancsnoki jogokat nem kapott vele. Mindennek viszont már nem lesz jelentősége, mert addigra az NCU-n lesznek mindketten. Eddig tartott a terv. Egbert újra és újra végigfutott rajta.

Másnap reggel Cecil már túl volt a vérvételen és a rabok szürke ruháját viselte, mire Egbert megérkezett. Néhány perccel később már ő is szürkében volt. Befutott a rabszállító kisbusz, ami a Holdra induló komphoz szállítja őket. Összesen tízen voltak.

- Az első sorban ülünk majd, így elsőként szállhatunk le, mintha őrök lennénk. Majd én beszélek, te egy szót se szólj!

- Honnan fogjuk tudni, hogy mit kell csinálni? Még soha nem utaztam így - kérdezte Cecil.

- Több kaput is megnéztem, mindegyik ugyanúgy néz ki. A bejárat ötven méterrel a térkapu előtt van. Olyan, mint egy folyosó. Itt átesünk a DNScan ellenőrzésen. Az alagút végén van egy terminál, ott beállítjuk célnak az NCU-t. Más ellenőrzés nem lesz, így indulhatunk is.

A DNScan említésekor Cecilt újból kétségek fogták el. Ez a biztonsági rendszer egyeduralkodóvá nőtte ki magát. Az élet szinte minden területén alkalmazták: beléptető rendszereknél, kórházakban, bankokban a virtuális számla eléréséhez vagy éppen a térkapuknál, de akár fizetni is lehetett vele a bevásárlóközpontokban. Egy kis fénysugárral átvilágítják az embereket, közben a gép feltérképezi a DNS-üket. Így tévedhetetlenül beazonosítható bárki.

- Egy pillanat! Rájönnek, hogy nem vagyunk őrök.

- Dehogy! - ellenkezett Egbert. - Ezt a térkaput csak Guardian alkalmazottak használják. Nem csatlakozik a földi DNS Bankhoz. Kizárólag az őrök és a rabok DNS-ét tárolja, a vérvétel óta a miénket is. Abban a negyed órában őröknek hisznek majd minket, mert így leszünk a rendszerben.

A foglyokat az őrök a busz felé terelték. Felszállás után minden rab, bilincset kapott, amit az üléshez rögzítettek. Rövid utat tettek csak meg, majd mindenki átszállt a kompra, ahol újra az üléshez láncolták őket. Egy őr végigment a sorok között. Miután minden elítéltet a helyén talált, a parancsnok, utasítást adott az indulásra. Az űrhajó hangtalanul, alig érezhetően kezdett emelkedni. Egbert nyugodtan hátradőlt az ülésben és becsukta a szemét. Cecil csodálta a nyugalmát. Az ablak mellett ült, így még egy pillantást vethetett a távolodó Földre. Csak most tudatosult benne, hogy ez az utolsó pillantás, hiszen talán soha nem tér már vissza. Ettől a gondolattól rögtön elszomorodott. Fiatalkori emlékek jöttek elő, a vidéki ház, ahol boldognak mondható gyerekkorát töltötte. Eszébe jutottak a szülei is, akikkel már régen megszakadt a kapcsolat. Philomélára is gondolt, a nászútjukra, amit a hegyekben töltöttek egy magányosan álló kis házban. Akkor még minden szép volt.

Tudta, hogy a honvágya hamarosan elmúlik. A térkapunál már nem lesz ideje ezen gondolkozni, az NCU-n pedig új életet kezdhet. Gazdag lesz és sikeres, luxusvillában lakik majd, a legmenőbb autókkal járhat és a legjobb nők kísérik mindenhova. Philomela meg elmehet a pokolba. Az ilyenek úgysem lesznek boldogok soha. Miközben mindezt végiggondolta a komp pályát módosított, az ablakból már nem láthatta a Földet. Nemsokára a hajó kissé megrázkódott, ahogy a Hold felszínét érintették.

A kompból újra egy kisbuszba szállították át őket, ami egyenesen a térkapuhoz ment. Cecil közben megtapasztalhatta, hogy a Holdon létrehozott mesterséges gravitáció és légkör teljesen olyan, mint a Földön.

A kapuhoz nem mehettek közel, egy sínen guruló nyitott vagonszerű kocsiba szálltak be, előtte mindenki kapott egy karszalagot, ami mesterséges légkört hoz létre viselője körül, így bárhol tudnak majd lélegezni. Az első sorba kerültek, közvetlenül az ajtó mögé, ahogy Egbert eltervezte. Cecil észrevette, hogy barátja most már gyakran pillant az órájára. A kaput elvileg délután négy órakor lépik át, a StatCom akkor lép működésbe. Egbert az időzítés miatt aggódott. Eddig minden szinte másodperc pontosan ment, csak ezután is így legyen, különben vége a dalnak.

- Még öt perc - súgta Cecilnek.

Egy őr szállt fel a vagonba. Végignézett a rabokon.

- Tegyék a kezüket a jelre!

A sorokat egymástól elválasztó falakon minden ülés előtt két-két tenyér körvonal, a padlón két lábnyom villant fel. Az elítélteknek erre kellett helyezniük a tenyerüket és a lábukat. Cecil és Egbert is így tettek. Ekkor egy falhoz rögzített bilincs kattant a csuklójukon, majd a bokájukon is, ami azt eredményezte, hogy egyenes háttal, előre tartott karral kellett ülniük. Ebben a meglehetősen kényelmetlen testtartásban lépnek át a kapun. Az őr egyesével ellenőrizte minden fogoly bilincsét. Egbert ebben a tartásban már nem látta az óráját, de úgy tippelte, hogy még egy percük lehet az indulásig. Az őr, miután végzett az ellenőrzéssel leszállt a vagonról, ami lassan elindult. Ezúttal sem kísérte senki a rabokat.

Ahogy Egbert mondta, egy folyosón haladtak át, aminek a végén már látható volt a térkapu. Cecil korábban még nem látott ilyent, kicsit csalódott volt. Valami nagy, látványos dologra számított, helyette csak két oszlopot látott, közöttük a sínpár, azon haladtak előre. A kocsi a folyosó elején megállt. Egy fénysugár indult el a vagon elejétől, minden elítéltnél megállt egy pillanatra. A DNScan beazonosította a kocsiban ülőket. Az utolsó sor után visszafelé indult, újra ellenőrizve mindenkit.

Továbbindultak a kapu felé, közben Cecil megfigyelhette a terminált, ahol beprogramozható a cél. Úgy helyezték el, hogy ne akadályozza a rabszállító kocsik közlekedését. Ekkor megakadt a szeme valamin. Éppen szólni akart Egbertnek, de abban a pillanatban a bilincsük szétnyílt, kezük és lábuk újra szabad volt. A StatCom az időzítés szerint működésbe lépett.

- Még ne! Még nem vagyunk ott - morogta Egbert félhangosan, közben a kezét nem vette le a jelről, nehogy valamelyik őr meglássa. Cecil is így tett. A kapuhoz közeledve rájött, hogy az előbb alulértékelte a látványt. Az oszlopok túloldalán folytatódó sínek már a Megairán voltak. Ahogy közeledtek, egyre szembetűnőbbek lettek a különbségek a két bolygó között. A Hold fehér fénnyel megvilágított építményei az oszlopoknál megszűntek, a túloldalon nem látott épületeket, csak egy nagy, sík területet a semmibe vezető sínpárral, amik különös, hullámzó fényben fürödtek.

Sikeresen elérték a kaput. Senki sem figyelt fel a szétnyílt bilincsekre, és arra sem, hogy megjelent két őr a vagonban.

Az átlépés egy másodperc alatt megtörtént. Az egyik pillanatban még a Holdon voltak, egy rövid időre elhomályosult körülöttük minden, mintha egy vízfüggönyön haladnának át, a következő pillanatban már százezer fényévnyire voltak a Földtől, egy számukra ismeretlen galaxisban.

A szervezetük nem viselte jól az átlépést. A karszalag által generált légkör meg sem közelítette a földit. Nehezen vették a levegőt. Egbert ennek ellenére az átlépés után rögtön felállt a helyéről.

- Indulunk! - mondta és már rángatta is ki barátját a vagonból. Az őrség rögtön az útjukat állta. Ők is emberek voltak, ami Cecilt meglepte volna, ha nem lett volna rosszul a légszomjtól. Egbert katonásan tisztelgett. Az őr azonnal rájuk fogta a fegyvert.

- Hogyan szabadultak ki? Kezeket a tarkóra! - kiáltott rájuk.

- Egbert Percifield vagyok a Guardian központból. Ellenőrzést tartunk. Ő itt Cecil Schrubbe.

Az őr fegyverét még mindig rajtuk tartva kérdezte:

- Nem jelezték, hogy ellenőrzés lesz. Azonosítója?

- D6566122, ellenőrizheti a rendszerben.

Az őr elbizonytalanodott.

- Miért vannak rabruhában?

Már jó néhány perc eltelt, és Egbert egyre türelmetlenebb lett.

- Ha nem hiszi, ellenőrizze! D6566122 és D6566342 az azonosítók. Ellenőrizze! Nem vagyunk elítéltek.

Az őr gyanakodva végigmérte őket, majd elővett a zsebéből egy hordozható terminált, amivel rácsatlakozott a Guardian rendszerre. Egy fél perc sem telt el, majd még mindig gyanakvással a hangjában megszólalt:

- Rendben. Mire kíváncsiak?

Az elítélteket közben kiszállították a vagonból.

- A rabok átvételével kezdhetnénk. A parancsnokot merre találjuk?

- Az átvételnél találkozhatnak vele. Jöjjenek utánunk - válaszolta az őr, és elindította a már megbilincselt elítélteket. Egy másik őr zárta a sort. Egbert és Cecil mögöttük mentek. Egbert még feltett néhány fontoskodó kérdést a hátul maradt őrnek, aki készséggel válaszolgatott.

- Mégis inkább a kapu biztonságát ellenőriznénk először.

- Ahogy gondolják - válaszolta az őr. Mindketten visszafordultak a kapu felé. Cecil ekkor megtorpant.

- Mi az ott? - mutatott a kapu felé.

- Mi? A kapu?

- Nem, mögötte, az az ezüstszínű fal.

Cecil egy ezüstösen csillogó falat vett észre, ahogy a kapu felé fordult. A fal jobbra, balra és felfelé nyúlt, Cecil nem látta a végét egyik irányban sem. Mintha nem is közvetlenül a térkapu mögött lett volna, inkább sokkal hátrébb, valahol a horizont környékén.

- Ja, az? Az ott a Megaira. Ha a földi szisztémát alkalmazták, akkor most valamelyik holdján lehetünk.

- Milyen messze vagyunk tőle?

- Nem tudom, olyan Föld-Hold távolság lehet ez is.

Cecilnek leesett az álla. Megbabonázva nézte a végtelenbe nyúló csillogó ezüstfelületet. Ez okozhatta a hullámzó fényjelenséget, amit már a Holdon észrevett.

- Ilyen nagy?

- Igen, de ha jól látom már csak hat percünk maradt. Most ne nagyon álljunk meg nézelődni!

A térkapuhoz értek. Egbert jól sejtette, itt is egy folyosón kellet átmenniük. Néhány lépés után egy fénysugár indult feléjük. Cecil megtorpant, nem mert továbbmenni, de Egbertet nem zavarta.

- Egbert Percifield! - szólalt meg egy gépi hang - Üdvözöljük a Megaira Guardian1 térkapujánál. Felhívjuk a figyelmét, hogy jelenlegi célállomás a Föld Guardian térkapuja. Amennyiben ez nem megfelelő Önnek, a terminálon új célállomást állíthat be.

Ugyanezt a szöveget Cecilnek is elmondta a hang, miután a DNScan beazonosította.

- Érdekes, amikor jöttünk nem üdvözöltek minket - morfondírozott Cecil.

Közeledtek a terminálhoz, amikor Cecilnek újra eszébe jutott, hogy mit látott a földi terminálnál. Már akkor meg akarta kérdezni Egbertet, de a szétnyíló bilincsek elvonták a figyelmét. Most viszont már nem volt helye kérdéseknek, a szomorú valóság előttük állt. Cecil a Holdon a terminál előtt egy rácsozott ajtót látott, ami akkor nyitva volt, mivel éppen használták a kaput. Ezt a rácsot, ami előtt álltak zárva találták.

Hát persze! - gondolta Cecil. Minden világossá vált. Az új világrendben mindenhol a biztonság volt a legfontosabb, amit lehetett többszörösen túlbiztosítottak. A Guardian térkapuit is több zár védte az illetéktelenek elől. Nem volt elég átverni a DNScant, kellett volna a kulcs is a rácshoz.

- Nem! - Egbert csak ennyit tudott kinyögni. Megpróbálta kinyitni, de egyik irányba sem mozdult. Teljes erőből megrázta, de hiába.

- A huszonkettedik század elején vagyunk, a dns szkennerek és a holo tévék korában, egy lépéssel ugrálhatunk egyik univerzumból a másikba, itt meg még kulcsot használnak! - kiabálta szinte eszét vesztve, miközben egyre csak rázta a rácsot, ami továbbra sem mozdult.

- Menjünk vissza a Holdra! - javasolta Cecil, aki valahogy meg tudta őrizni nyugalmát.

- Igen, és mit csinálunk ott? Elkötünk egy kompot?

- Igen, az is egy lehetőség. De itt nem maradhatunk, akkor biztosan...

A riasztó szirénázása szakította félbe. Ettől az éles, magas hangtól mindkettőjükben megfagyott a vér.

- Hogyan... Még nem telt le az idő! - hebegte Egbert az órájára pillantva.

- Nem maradok! - kiáltotta Cecil és a kapu felé futott.

- Állj! - kiáltotta egy hang. A szeme sarkából látta, hogy őrök érkeztek a folyosóra. Egbert a falhoz hátrált, de Cecil nem állt meg. Már elég közel jutott a kapuhoz, látta a túloldalon folytatódó sínpárt és a Hold szürke épületeit. Még néhány lépés... elrugaszkodott és átvetődött a túloldalra.

Felugrott és körbenézett. A légzés még mindig nehezen ment neki. Már csak egy űrhajót kellene találni. Remélte, hogy érkezését nem vette észre senki, de tévedett. Egy tucatnyi őr zárta körbe. Amikor újra körbenézett rájött, hogy nem jutott messze. A riasztó lezárta a kaput, így ő még mindig a Megaira holdján volt.

- Letérdelni! Kezeket a tarkóra! - hallotta az utasításokat.

Miközben bilincs kattant a csuklóján látta, hogy Egbert tesz egy reménytelen kísérletet, hogy kitörjön az őt körbezáró őrök gyűrűjéből. Nem volt esélye, egy lövéssel leterítették. Nem halt meg, de így már nem tudott menekülni.

Később kiderült, hogy már érkezéskor eldőlt a sorsuk. Az őr - aki fogadta őket - egy szavukat sem hitte, ezért megerősítést kért a Guardian központból. Közben a biztonság kedvéért lezáratta a terminált. A központ visszajelzett, és akkor minden kiderült. Hiába volt a StatCom minden mesterkedése, egyiket sem hagyták jóvá felülről, ezért még a kötelező ellenőrzés előtt visszaállították a változás előtti állapotot. Erre szólalt meg a riasztó, ami a végzetük lett.

Két napja volt Cecil a Megairán, ez alatt tizenháromszor találkozott a Tűzkorbáccsal. Az első ütést akkor kapta, amikor arra gondolt, hogy mi lehet Egberttel. Azonnal csattant a korbács. Először a bal karján érte, majd a hátán egy újabb ütés, mivel az iszonyatos fájdalomra új gondolatok fordultak meg a fejében. Megpróbálta teljesen kiüríteni az agyát. A légzését figyelte, de vigyázott, nehogy számolni kezdje. Eltelt így néhány kimerítő óra. Fárasztó semmire sem gondolni, fordult volna meg a fejében, de elfojtotta a gondolatot, mielőtt létrejött volna.

Még három óra telt így el, amikor bevillant egy szám: tizenöt. Ennyi évre zárták be ide, de ezt már nem gondolhatta hozzá, mert a korbács ütése felhasította a bőrt a hátán, majd újabb két csapás következett, végül eszméletlenül nyúlt el a földön.

Amikor magához tért ételt talált az asztalon, mellette egy kancsóban átlátszó, vízhez hasonló folyadékot. Evett és ivott, de akkor sem gondolt semmire, amikor kiderült, hogy az ital enyhén keserű. Az előző veréstől még sajgott a háta, de próbált nem foglalkozni vele.

Ezután leheveredett az ágyra és a plafont bámulta. Egyszemélyes cellája kis alapterületű volt, viszont rendkívül magas, legalább ötven méter. Átlátszó üvegből készült rácsok zárták körbe, mögöttük sötétség volt, arra nem látott semmit. Ezért a plafont bámulta. Figyelte a mennyezetre szerelt világítást. A két lámpa nagyon hasonlított valamire. Amikor rájött, hogy mire, rátört a nevetés. A magasból egy izzó szempár nézett vissza rá.

Tehát ezért ilyen nagy a Megaira. Óriások lakják. Bezártak egy rohadt kalitkába, és az egyik állandóan figyel - gondolta. Mire a mindezt kitalálta, vagy nyolc ütés érkezett a korbácstól minden irányból. A szemek félrehúzódtak, a cellában korom sötét lett. Cecil újra elveszítette az eszméletét.

A szerződés

A folyó egy papírlapot sodort magával. A hullámok ide-oda dobálták, míg végül megakadt a part közelében egy kövön. Petra szórakozottan figyelte. Lassan közelebb sétált, lehajolt, hogy jobban láthassa. Végül közelebb lépett és kihalászta a vízből. Közben vizes lett a cipője is, de ezzel most nem törődött.

A szöveg majdnem teljesen elmosódott.

"...bűnbe, vágd le és dobd el! Inkább egy tagod vesszen oda, mintsem az egész tested pokolba kerüljön..."

Többet nem tudott kivenni. A szavak hatására újból lelkifurdalás kezdte gyötörni.

A folyóból a Biblia úszik hozzám. Ez égi jel - gondolta. Korábban nem tartotta magát különösebben vallásosnak, de két nappal ezelőtt hozott egy nehéz döntést, azóta mindenhol jeleket látott. Az elhatározásán viszont eddig még nem változtatott. Pénzre volt szüksége, méghozzá sok pénzre. Egy élet múlhat rajta.

Újra elolvasta a sort, majd összegyűrte a vizes papírt és visszadobta a folyóba.

Most mi legyen? Mi legyen? A találkozót a közvetítővel délre beszélte meg, addig már nincs egészen öt perc. Még mindig megvolt rá a lehetősége, hogy meggondolja magát. A közvetítő nem találná itt, ő pedig élhetné tovább az életét, várva a nem is nagyon távoli szomorú jövőt. A gyászt nehezen viselné, de legalább nem adná el a lelkét.

Hirtelen elhatározással megfordult és megindult az út felé.

- Pintér kisasszony?

Petra a hang irányába fordult. Egy jól öltözött, hatvan év körüli, szakállas férfit látott közeledni.

- Igen.

- Úgy hiszem rám várt. A Fények Harcosainak közvetítője vagyok.

Pontosan dél volt. A lány tudta, hogy már nincs visszaút.

- Nagyon nehezen jutottam erre a döntésre - mondta a férfinak.

- A felekezet által felkínált összeg úgy gondolom elég motiváló. Ezen kívül teljes diszkréciónkról biztosítjuk. Önnel mi soha nem kerültünk kapcsolatba. Erre nincs bizonyíték és nem is lesz. Az alany egy huszonkét éves fiatalember - egy papírt vett elő zakójának belső zsebéből. - Kerekes Uriás. Szokatlan egy név. Ő ki?

- A barátom... Illetve dehogyis, nagyon szeretne az lenni.

- Nem lesz probléma? A legcsekélyebb nyilvánosságot sem engedhetjük meg magunknak.

- Nem fog gyanút, majd úgy teszek, mintha randira hívnám. Ott leszünk a megadott helyen.

A férfi a táskájából egy lapot vett elő, és Petra orra alá tartotta.

- Egy aláírást kérek itt a lap alján.

- Mi ez? Szerződés? Nem azt mondta, hogy nem lesz nyom?

- Olvassa csak el!

Petra gyorsan átfutotta a szöveget, majd meglepetten felnézett.

- Szexuális szolgáltatás?

- Egy általános műfaj. Mindenki ért hozzá, nem igényel szakképesítést. Mint mondtam, mi nem kérünk az ügyfeleinktől személyes információkat, a szerződés tartalma viszont mindenkire érvényes kell, hogy legyen.

- Mi szükség van erre a... erre a szerződésre?

- Ha aláírja már nem lesz visszaút. A felekezet nem szereti, ha átverik. Utólagos visszalépés esetén is érvényesítjük követeléseinket.

Petra szemmel láthatóan elbizonytalanodott.

- Gondolja meg! Tízmilliót kaphat, ötöt most, a másik ötöt utána - mondta a férfi, amivel meghozta Petra helyett a döntést.

Nem gondolkodott tovább, odafirkantotta a nevét a szaggatott vonalra.

Így megtarthatom a házat - próbálta nyugtatni magát.

- Hol lesz a hely? Hová vigyem az... alanyt - elfintorodott, ahogy kimondta az utolsó szót. Nem tetszett neki, olyan volt így, mintha egy kísérletről lenne szó. Pedig ennél sokkal több volt.

- Oda, a túloldalra - mutatott a közvetítő a sziget felé. - A hídtól nem messze láthatja azt a nyárfát. Magasabb, mint a többi, könnyen odatalál. Ott várják majd, holnap tizenegykor.

Betette az aláírt lapot a táskájába, kivett egy kis csomagot és Petra kezébe adta.

- Mi soha nem találkoztunk - mondta a lánynak. Sarkon fordult, és elindult abba az irányba, ahonnan jött.

Petra még egy kicsit elidőzött a parton. A csillogó vízfelületet nézte. A fények játékától egészen elszédült. Korábban sokszor ült ki a partra meditálni. A víz látványa egy rövid időre mindig elfeledtette vele a problémákat, de most ez sem segített.

A csomagban pénz volt. Nem számolta meg, de ránézésre ötmillió lehetett. Sóhajtott egyet, majd elindult lefelé a part mentén, amikor újra megpillantotta a jelet. Az összegyűrt papírdarab csak néhány métert sodródott odébb, majd újból elakadt a kövek között.

"...egész tested pokolba kerüljön..."

Már elmúlt tíz óra is, amikor Petra és Uriás a híd felé sétáltak. Nyári este volt, egyikük sem volt túlöltözve. Uriás fehér pólóban és kék farmerben jött el arra a találkozóra, amit már régóta várt. Petrával már régóta jóban voltak, de soha nem hitte volna, hogy bármilyen esélye lehet nála. Már elmúlt húszéves, de komolyabb kapcsolata még nem volt. Az igaz szerelmet kereste, ami a barátai szerint ritka egy férfinél. Sokat várt ettől az estétől.

Petra is sokat várt, de teljesen mást. Ruházata teljesen szürke volt, mintha így akarna beleolvadni a környezetébe, hogy ne is lássa senki. Szívében többféle érzés harcolt egymással. Szeretet, sajnálat, megbánás, bizonytalanság és határozottság. Igyekezett oldottnak tűnni, pedig belül majdnem szétvetette a feszültség. A sziget felé nézett. Nem volt ugyan kivilágítva, de a fák körvonala jól kivehető volt a holdfényben. Minden néma és kihalt volt, egy lélek sem járt az utcán.

- Hogy van anyukád? - kérdezte Uriás.

- Változó. Most éppen jobban van, de nem tudom meddig. Van az a műtét, amit már mondtam - anyjára gondolva teljesen elszomorodott. Most már nem is akart jókedvűnek tűnni.

- Az a helyzet, hogy - folytatta nagy levegőt véve - el kellene adnunk a házat, hogy ki tudjuk fizetni a műtétet. Erről viszont hallani sem akar. Azt mondja, minden emlék oda köti, főleg az apámé. Túl nagy az a ház, apám meg úgysem jön vissza, de anyám hajthatatlan. Képes lenne inkább meghalni, minthogy költözzön.

- Ez nehéz ügy - sóhajtott Uriás, már bánva, hogy szóbahozta. Petra mintha megérezte volna, egyszer csak témát váltott.

- Akkor most csapunk egy jó estét, nem? - erőltetetten elmosolyodott. - Uri, most ne foglalkozzunk az anyámmal, se az apámmal, sem pedig a te őseiddel!

Szembefordult a fiúval és átkarolta a nyakát. Egymás szemébe néztek és a lányt melegség járta át. Vajon igazak lehetnek Uri érzései? A szeméből úgy tűnt, igen.

A pillanatnyi jó érzés hamar elmúlt. Ahogy átnézett Uriás válla fölött, megpillantotta a nyárfát, ami kiemelkedik a többi fa közül. Behunyta a szemét, majd újra kinyitotta, hogy lássa, nem hallucinált-e. A jel. A nyárfa és a körülötte álló fák körvonala úgy nézett ki, mint egy ég felé mutató ujj.

"...egész tested pokolba kerüljön..."

Újra erőt vett rajta a gyötrő lelkiismeret furdalás és a bizonytalanság.

Aláírtam, már nincs visszaút!

- Tudod, miről híres ez a sziget? - nézett újra a fiú szemébe.

- Híres valamiről?

- Azt mondják róla, hogy az onnan induló szerelemnek soha nem lesz vége.

- Erről még nem hallottam.

- Kámea barátnőm szerint, ha egy pár nevét felvésik az egyik fára, akkor az érzéseik soha nem változnak.

- Kámea a neve a barátnődnek?

- Igen - mondta Petra mosolyogva. - Ő egy jósnő.

Egy ideig szótlanul mentek tovább, végül Uri szólalt meg:

- Hát, ha Kámea is úgy gondolja, tehetnénk egy próbát.

Igen!

Lassan elindultak a hídon a sziget felé. Uri nagyon feldobott volt az ötlettől, habár nem hitt a legendákban. Petra viszont tudta, hogy ha elindul a hídon, akkor egy egyirányú ösvényre lép, ahol már nem fordulhat meg.

A híd közepén járhattak, amikor észrevett a túloldalon egy alakot. A parton ült egy padon a sötétben. Őket figyelte. Menekülésre így gondolni sem lehetett. Úgy látszott, a Fény Harcosai szeretnek biztosra menni.

Uriás nem vette észre. Folyamatosan beszélt valami olyasmiről, hogy korábban miért nem volt igazán szerelmes, de Petra nem figyelt rá, mert észrevette, hogy egy másik alak elindult utánuk a hídon. Négyükön kívül nem látott mást a környéken.

Újra felnézett a felfelé mutató nyárfára, majd eszébe jutott a papírdarab, amit a vízben talált.

Nem!

A döntést meghozta és úgy érezte, egy hatalmas kő gördül le a szívéről.

- ...csak hát a legtöbben egy éjszakás kapcsolatot akartak. Csak szex, más semmi... - folytatta volna Uriás, de Petra megállt és félbeszakította:

- Hagyjuk most a szexet. Azt mondod, az igazira vártál? Hát nem én vagyok az.

Uri értetlenül nézett rá.

- De az előbb még azt mondtad...

- Az most nem számít. El kell tűnnünk innen.

Sietve elindult a sziget felé. A padon ülő alak ekkor felállt.

- Gyorsabban, sietnünk kell... - megfordult, de Uriás nem ment utána. Még mindig ott állt a hídon, ahol hagyta.

- Gyere már!

- Petra, mi van? Most szórakozol?

A férfi, akit a padnál látott elindult a híd felé. Petra látta, hogy nemsokára már nem lesz merre menekülni. Megfogta Uri karját és a híd vége felé húzta, de a fiú kirántotta a kezét a lány szorításából.

- Nem megyek, amíg el nem mondod, mi van.

Petra végleg kétségbe esett.

- Indulj, különben meghalsz!

- Mi? Miről beszélsz? - értetlenkedett tovább.

A lány látta, hogy itt szavakkal már semmit nem ér el. Egy váratlan mozdulattal átlökte Uriást a korláton, és futva indult a sziget felé.

- Csak éld túl! Én is azon leszek - mondta már csak magának, amikor hallotta a csobbanást. Közben a férfi, aki mögöttük állt, a hídon futva indult felé. A híd közepén megállt, és lenézett a folyóra, majd futott tovább. Petra néhány pillanattal előbb érte el a híd végét, mint a padon ülő alak. Teljes erejéből futott és bevetette magát a fák közé. A két férfi a szigeten találkozott, majd együtt folytatták az üldözést.

Sokáig rohant, legalábbis úgy érezte. Közben többször irányt váltott, hogy megtévessze üldözőit. Már maga sem tudta hol van, a sötétben szinte semmit nem látott. Végül megállt, hogy levegőhöz jusson. Fülelt egy ideig, de semmi neszt nem hallott. Várt még, nem mert tovább menni.

Egy visszacsapódó ág hangját hallotta maga mögött, de már nem volt ideje megfordulni. Csak egy szúrást érzett a nyakánál, mint egy szúnyogcsípést. Hárman állták körbe. Tudatánál volt, de nem tudott mozdulni a kábító injekciótól. A Fény Harcosai megfogták és a sziget belsejébe vitték. Még látta, hogy a balszerencse éppen a nyárfához vezette.

Lassan kezdett elhomályosulni a tudata. A hangok távolinak tűntek.

- Megmondtuk, hogy nincs visszalépés. Aláírta a szerződést, mi pedig érvényt szerzünk a jogainknak.

Petra felismerte a hangját, a közvetítő volt. Egy lépcsőn vitték lefelé. Egy vasajtó kinyílt, majd egy másik is. Végül egy kőlapon fekve találta magát. Közel járt már az eszméletvesztéshez.

Nem tudta pontosan meddig feküdt ott. Egyre többen gyűltek a terembe. Mindenki egy poharat tartott a kezében. Egy fehér ruhába öltözött hosszú hajú nő lépett hozzá. Mosolytalan arcán kegyetlenség tükröződött. Nem rá nézett, hanem a gyülekezethez szólt:

- Harcosok! A Fény Urának adjunk hálát, hogy most újra együtt lehetünk!

A tömeg felmorajlott.

- Ma újra kérhetjük, hogy támogasson minket a küzdelemben. Mindannyian sokat köszönhettek Neki. Ürítsük poharainkat a Fény Urának dicsőségére!

Kiitták az italt a poharakból. A nő egy monoton, ütemes dallamot kezdett énekelni. A gyülekezet bekapcsolódott. Az ital és az ének hatására hamar extázisba kerültek.

A fehér ruhás nő egy tőrt vett a kezébe.

- Kérjük a Fény Urát bátorságért!

- Bátorságot! - felelte a tömeg.

- Kérjük a Fény Urát erőért!

- Erőt!

- Kérjük a Fény Urát a hatalomért!

- Hatalmat! - a gyülekezet egyre hangosabb lett. A nő magasba emelte kezét. A tőrt ekkor három oldalról egy-egy fénycsóva világította meg, amitől úgy ragyogott, mint egy csillag.

- Kérjük a Fény Urától az örök győzelmet!

- ÖRÖK GYŐZELMET! - üvöltötte a tömeg.

Petra látta, amint a tőr közeledik. A kábultságtól még csak nem is félt. Fájdalmat nem, csak egy tompa ütést érzett, amint a tőr a szívébe talált. Érezte, ahogy a kőlapról lefolyó vérével együtt lassan elhagyja minden ereje. A gyülekezet közben újra énekelni kezdett.

- Mikor látta a lányát utoljára? - a kérdést egy riporternő tette fel az ötvenes éveiben járó megtört asszonynak. Hangjában a riporterektől szokatlan, őszinte együttérzés csengett.

- Két hónappal ezelőtt - az asszony próbált nyugodtan válaszolni. - Akkor este az új barátjához ment. Azt mondta tesznek egy sétát a folyónál.

- Úgy gondolja, a férfi befolyása alá került?

- Nem ismertem a fiatalembert. Én nem hiszem, hogy befolyásolták, mindig erős akaratú volt - könnyek szöktek a szemébe. - Nemrég volt egy veszekedésünk. Azt hiszem, azért ment el.

- Mit üzen Petrának, ha nézi az adást?

- Kislányom! - kezdte síró hangon, egy zsebkendővel a szemét törölgetve. - Gyere haza! Neked volt igazad. Eladjuk a házat és minden jóra fordul, meglátod.

A kamera lassan az asszony könnyes szemére közelített. A riporternő elbúcsúzott a nézőktől, majd a műsor végén felcsendült a szokott dal:

"Runaway train never comin' back..."

Az elfekvő

Tobiah Krudop tanácsos türelmetlenül járkált fel-alá az ezredes irodája előtt. A titkárnő már vagy tíz perce bejelentette, és neki fogalma sem volt, mi tarthat ilyen sokáig. Már csaknem negyven éve volt befolyásos tagja az Egyesült Kontinensek vezető testületének. Ennél azért több tiszteletet várt volna.

Időnként le kellett ülnie a folyosó hatalmas ablaka előtti székre. Sokáig már nem bírt állni és járkálni sem. Hatvan évével már sok mindent nem tehetett meg, ami fiatalon még egyszerű volt. A kinti panorámát nézte. A látvány elégedettséggel töltötte el, végül is a város a legszebb épületeit neki köszönhette. A testület tagjaként sokkal nagyobb lehetősége volt építészeti elképzeléseit valóra váltani, mint más építészeknek. Az eredmény nem volt kétséges. Remekműveket alkotott a szülővárosában, amit aztán máshol is igyekezett megvalósítani több-kevesebb sikerrel.

- Saldeen ezredes várja. Most bemehet - jelent meg a titkárnő az ajtóban.

- Köszönöm, hogy ilyen gyorsan - morogta Tobiah kelletlenül, majd belépett az ajtón.

Az ezredes egy bőrszéken ült az íróasztalnál. Az előtte fekvő néhány lapot még gyorsan aláírta, majd széles mosollyal az arcán felállt.

- Toby! Ezer éve nem láttalak. Mi járatban errefelé?

Alexis Saldeen ezredes szintén tagja volt a testületnek. Jó kiállású, harminc év körüli fiatalember volt sötétszőke hajjal, mélykék szemekkel, széles vállakkal és állandó mosollyal az arcán.

A nők bálványa - gondolta a tanácsos, de nem mondta ki hangosan.

- A kérelmem ügyében jöttem, amit már hónapokkal ezelőtt beadtam. Mostanra már biztosan sikerült elbírálni, de eddig még semmit nem...

- Egy italt? - szakította félbe Alexis. - Van itt minden: konyak, whisky, vodka... Vagy esetleg valami gyengébbet? Van egy üveg vörösborom. Rendkívül jó évjárat.

- Jó lesz a bor.

Átvette a felé nyújtott poharat.

- Igyunk rád! Úgy tudom, mostanában töltötted be a hatvanat.

- Igen - sóhajtott Tobiah. - A kérelem, amit beadtam... Ugye nem adtátok meg az engedélyt.

Alexis konyakot töltött magának. Ivott egy kortyot, majd még mindig mosolyogva válaszolt.

- Nem szoktuk. Csak azok mentesülhetnek, akik veszélyt jelentenének a közösségre. Például, egy skizofrén gyilkos, vagy aki valamilyen fertőző betegségben szenved. Nálad sajnos, ha lehet ilyet mondani, nem állt fenn hasonló körülmény.

Krudop tanácsos hamarabb elveszítette a türelmét, mint várta.

- Harmincévnyi kemény munkát nem így kellene meghálálni.

- Jól van, nem kell mindjárt mérgeskedni - nyugtatgatta az ezredes, ami csak olaj volt a tűzre. - Bolygónk legnagyobb gondja a túlnépesedés, ez nem változott az elmúlt húsz évben. Át kell adni a helyet a fiataloknak, méghozzá szó szerint. A társadalom nem tud eltartani benneteket.

- Engem nem kell eltartani, van elég vagyonom, amiből életem végéig megélek...

- Amit a tudásoddal együtt át kell adnod az utókornak, mielőtt a szigetre távozol.

Tobiah nem tudta visszafojtani hirtelen dühét. A borospoharat az asztalra csapta, a bor kilöttyent és eláztatott néhány ott heverő papírt.

- A Szigetre! Ott töltsem hátralevő életemet? Abban az elfekvőben? Nézz csak ki az ablakon! Amit látsz, az mind az én kezem műve, és most azt akarjátok, hogy dominózzak, meg kártyázzak az életben már semmire sem számító öregekkel?

- Van könyvklub is... - próbált meg viccelődni az ezredes, de Krudop tanácsos még ingerültebben tovább folytatta.

- Az egész életem munkáját idegeneknek adnátok!

- Nem tehetünk mást, nincs örökösöd. Ne aggódj! A Sziget sokkal jobb hely, mint gondolnád. Nem csak kártyázni meg dominózni lehet. Vannak ott nagyon kedves idős hölgyek, lehet ismerkedni...

- Nős vagyok, tudod jól.

- Igen, és mást is tudok. Tudom azt, hogy a testület tagjaként te is megszavaztad a túlnépesedés elleni törvényt. Akkor, húsz évvel ezelőtt elfogadtad azt a pontját is, amely szerint a hatvan év felettiek a vagyonukat az örökösöknek adják, a tudásukat pedig rögzítik az Egyesült Egyetem adatbankjába, majd pedig a Szigetre távoznak. A Sziget olyan, mint egy luxusüdülő. Folyamatosan szerveznek programokat, van rendszeres orvosi felügyelet, mi kell még? Azt is tudom, hogy a feleséged már ott van. Akkor nem kaptam tőletek kérvényt. Amikor megkapod a behívót... - Tobiah szemébe nézve rájött, hogy miért volt neki olyan fontos a személyes találkozó. - Már megkaptad, ugye?

- A múlt héten - felelte szomorúan a tanácsos.

- A megadott időben ott kell lenned az egyetemen.

- Mi lesz, ha nem megyek?

- Van, aki megy, másokat visznek. - Az ezredes újra belekortyolt az italába. Már nem mosolygott.

Miközben a hajó a Sziget felé száguldott, a tanácsos a nap eseményein gondolkodott. Végül mégis úgy döntött, hogy önként leadja vagyonát, utána elmegy az egyetem adatbankjába. A gép egy scanner segítségével negyed óra alatt feltérképezte az agyát, kivetítette, majd rögzítette a felhalmozott információkat.

Ennyi egy élet munkája. Negyed óra - gondolta Tobiah elkeseredetten.

A házat viszont sajnálta. Születésétől kezdve ott élt, sok szép emléket kellett otthagynia. Persze minden könnyebben ment volna, ha a lett volna örököse, de Eve hallani sem akart gyerekről. Az igazat megvallva ő sem bánta, így több ideje maradt az építészeti, később pedig a tanácsosi karrierje építésére.

A hajó kikötött egy kis öbölben. Krudop tanácsos néhány sorstársával együtt a sziget földjére lépett. Ők voltak az aznapi új lakók.

A homokos partot a pálmafák között sétányok szabdalták. Tobiah a közelben egy tengerparti üdülőhöz hasonló hangulatos épületet látott. A parton egy szemüveges, kedvesen mosolygó idős hölgy várta őket.

- Uraim! Köszöntöm Önöket új otthonukban. Mrs. Houlihan vagyok, de szólítsanak csak Matildának. Kövessenek! Megmutatom a lakosztályukat.

Az épület felé közeledve jó néhány nyugdíjassal találkoztak. Tobiah várakozásaival ellentétben mindegyikük majd kicsattant az egészségtől. Asszonyok egy csoportja vidáman nevetgélt, férfiak golfoztak és teniszeztek. Olyan ruganyosan és gyorsan mozogtak, hogy a tanácsos alig akart hinni a szemének. Szinte repültek a labda után. A fák között még egy csókolózó párt is észrevettek.

Szégyentelenek - gondolta Tobiah - ennyi idős fejjel...

- Ne csodálkozzanak - szólalt meg Matilda, mintha csak a gondolataiban olvasna. - Az ilyesmi nálunk mindennapos. Lakóink már életük alkonyán járnak, miért ne töltenénk vidáman és gondtalanul ezt a hátralévő kis időt? A szex pedig fiatalít és egészséges. Nem látszik rajtam, de már elmúltam hetven, és még mindig bátran állítom... - Mrs. Houlihan itt kissé zavarba jött. Megköszörülte a torkát, majd folytatta. - De hát most nem is én számítok. De higgyék el, a szexben nincs korhatár.

Krudop tanácsos lakosztálya egy első emeleti, barátságos kis szoba volt. Az erkélyről szép kilátás nyílt az öbölre. Zavartan állt meg a franciaágy előtt, nem értette, miért kapott ekkora fekhelyet. De a következő pillanatban minden megvilágosodott, mert beviharzott a szobába Eve, a felesége, akiről csaknem megfeledkezett!

Az asszony sem volt már fiatal, de a csókja egyszerűen szenvedélyes volt:

- Örülök, hogy itt vagy - sugárzott. - Majd este beszélünk, most rohannom kell vízi balettra.

Felkapta a sarokban fekvő sporttáskát és elszáguldott.

Tobiah alig tért magához a döbbenettől.

- Vízi balett?

- Lakóink többsége igen energikus - állt meg az ajtóban Matilda.

- De hogyan lehetséges ez? - kérdezte a meglepett Tobiah.

- Sétáljunk egyet a szigeten, közben elmondok mindent!

Délután négy óra körül járhatott az idő, a nap már nem tűzött olyan erősen, így egy kellemes sétát tehettek a fák között. Matilda közben folyamatosan beszélt.

- Amikor megnyitották a Szigetet, természetesen ellátták személyzettel is. Voltak itt ápolók, orvosok, szobalányok, minden, ami a kényelmes élethez kell. De néhány év alatt kiderült, hogy egy részükre nincs szükség, hiszen lakóink között is voltak szakemberek, akik szívesen bekapcsolódtak a munkába, hogy tevékenyen tölthessék nyugdíjas éveiket. A fiatalok végül szinte teljesen eltűntek, csak mi maradtunk. Az öregek. - Matilda rámosolygott Tobiah-ra. - Az agyunkat nem szívták le, csak lemásolták. A felhalmozott tudást itt jól tudtuk kamatoztatni, sőt továbbfejleszteni. Az elmúlt húsz évben itt a Szigeten olyan szintre fejlődött az orvostudomány, amiről odakint még csak nem is álmodhatnak. Amióta ide kerültem én is sokkal egészségesebbnek érzem magam. Orvosainknak hála mindannyian elkerülhetjük az öregkorral járó testi nyűgöket. Nem kínoznak ízületi fájdalmak, jó a látásunk és a hallásunk, halállal végződő megbetegedés pedig már évek óta nem volt. A várható élettartam itt a Szigeten száznyolc év.

Séta közben egy völgy széléhez értek.

- Most gyönyörködhetünk a kilátásban. Hát nem festői? A Bázisunk. Nézze!

Tobiah letekintett a mélybe, és amit látott, attól csaknem elállt a szava.

- A Bázis?..

- Tudósok, professzorok, a kinti világ egykori legjobbjai folytatják itt a munkát. Reméltük, hogy Ön is csatlakozik hozzájuk. Szükség lehet a szakértelmére.

- Az én szakértelmemre? - csodálkozott az öreg. - Mihez?

- A visszatérésünkhöz, Tobiah! Húsz évvel ezelőtt hoztunk egy döntést, de nem gondoltunk bele, hogy a következmények egyszer minket is elérnek. Azóta felnőtt egy generáció, akik már semmibe vesznek minket. Elveszik a vagyonunkat, a tudásunkat, amiért nem dolgoztak meg. Minket pedig bezárnának ide. Az Ön szakértelme világhírű. Szükségünk van rá az újjáépítéshez.

- Újjáépítés? Miért? Előtte rombolni fognak? - Krudop tanácsos nem hitt a fülének. - Háborút akarnak? De hát a gyerekeik, az unokáik ellen?

Matilda válasza lesújtó volt, de Tobiah tudta, hogy igaza van.

- A gyerekeinknek nem kellünk. Már tíz éve vagyok itt, de még nem hallottam, hogy bárkit meglátogattak volna, pedig a lehetőség adott. Levelek, e-mailek egyre ritkábban jönnek, végül teljesen elmaradnak. Lemondanak rólunk. Ott a völgyben az emberiség legjobbjai dolgoznak. Nagyon sok ember önzetlen munkájára volt szükség. Akik ezt a bázist építették tudták, hogy ők maguk már nem térhetnek vissza. Mégis rendíthetetlenül munkálkodtak a következő nemzedékért. Ezt tesszük mi is. A kitartásunknak hála, eljött végre az idő, hogy visszaszerezzük az életünket. A megbecsülést. A tiszteletet. Ha kell, akár erővel is.

Tobiah Krudrop tanácsos kicsit gondolkodott, aztán mosolyogva felelte:

- Azt hiszem, mégis csak jól fogom érezni magam ebben az "elfekvőben".

JOHN®

Gyönyörű verőfényes napra ébredtek a zárda lakói. Még Bess nővérnek is jó kedve volt, pedig nem szerette a napsütést. Jobban érezte magát viharos időben, szélben, villámok között. Ilyenkor jobban érezte Isten jelenlétét. Szép időben viszont a dombtetőn álló zárda ablakából messze ellátott. Beláthatta csaknem az egész világot, legalábbis ami megmaradt belőle.

Már az ablakból látta, hogy a kapu előtt igen nagy a nyüzsgés. Kopogtak az ajtaján, majd válaszra sem várva Bessie nővér lépett be izgatottan.

- Gyere le gyorsan! Ezt látnod kell. Először azt hitték nekem jött, de a tiéd. Nem hittem volna, hogy Mr. Brydon megtartja az ígéretét.

- Ó, Uram Atyám! Mondtam neki, hogy nem kell. Most mit csináljak vele? Egyáltalán hol lesz a helye? - Bess nővér kicsit bosszús lett, de mire leértek a lépcsőn már elmúlt. Bess nővér és Bessie nővér. Ötvenes éveik elején jártak mindketten. Habár Bess volt az Újjáalakult Keresztény Gyülekezet feje, ugyanolyan formaruhát hordott, mint társai. A nevük is hasonló volt, ezért gyakran összekeverték őket, ami Bess és Bessie nővért is rendkívül szórakoztatta. Néha előfordult, hogy egy-egy ismeretlen látogatót így megvicceltek. Inkább erre gondolt, mint a kapott csomagra.

Caleb Brydon úr ajándéka valójában igen értékes volt. Bess nővér egy HIBER-550-et kapott, ami a legjobb és egyben legdrágább hibernáló készülék volt. A hosszú, szögletes tartálynak gyönyörű, ezüstös felületére arany betűkkel írták az "Elisabeth Lorenzini" nevet.

- Mintha csak a koporsómat látnám - mondta Bess nővér, a többiekből általános derültséget váltva ki.

- Mr. Brydon igen hálás lehet, amiért év közben felvetted a fiát az osztályodba - lelkendezett Bessie.

- Nem vártam érte semmit, de ezt neki is mondtam. Ishmael nagyon okos és tehetséges fiú. Kár lett volna, ha elkallódik valahol ebben a lehetetlen, semmire nem jó közoktatási rendszerben.

Bess nővér ekkor végignézett a sokadalmon, akikhez már gyerekek is csatlakoztak.

- Hölgyeim, uraim! Elég legyen a bámészkodásból! Mindjárt nyolc óra. Gyerekek, irány az osztály, a többiek pedig a dolgukra!

- Hol lesz a helye? - kérdezte egy férfi, aki a kezében szerszámosládát tartott, a szájában cigaretta füstölgött.

- Megkérem, hogy ne dohányozzon a zárda területén! - Bess nővér gondolkodóba esett. - Talán tegyék a pincébe. Ott lesz még hely.

- Majd én mutatom az utat - jelentkezett önként Bessie nővér. A cigarettájától morogva megváló szerelővel a pince felé indultak. Öt jó erőben lévő szállítómunkás cipelte utánuk a HIBER-550-et.

Az osztályterem felé menet a lépcső aljánál majdnem összeütközött az egyik arra rohanó tanítványával.

- Ishmael! Csak nem megint elaludtál?

- Nem, Bess nővér - mentegetőzött a fiú. - Baleset volt az úton, és dugóba kerültünk.

- Ugye, nem akarsz becsapni? Tudod, hogy úgyis kiderül.

- Na, jó, elaludtam - adta fel végül Ishmael.

- Semmi baj nem történt - felelte Bess mosolyogva -, hiszen úgy tűnik mindketten késünk. Megtanultad a tegnapi tananyagot?

- I-igen - a fiú hangja nem csengett túl meggyőzően.

Közben az osztályteremhez vezető hosszú folyosóra kanyarodtak.

- Ha el tudod mondani, amíg odaérünk, hogy minek is köszönhetjük mostani szép világunkat, akkor megígérem, hogy ma nem te felelsz belőle. Csak, mert elmondtad az igazat. - Bess nővér mindig sokra értékelte az őszinteséget. Erre motiválta tanítványait is.

- A rendszer... A rendszert a feltalálóról nevezték el JOHN®-nak - kezdte Ishmael. - Összetevői jelen vannak a levegőben, a vízben és... mindenhol.

- Helyes. Mik is ezek az összetevők és mekkorák?

- Olyan aprók, hogy nem is láthatók. Érzékelő részecskéknek nevezzük őket.

Érzékelő részecskék. Bess csak mosolyogni tudott azon, hogy a tananyag írói mennyire lenézik a gyerekeket. Egy tizenegy éves már meg tudna jegyezni olyan szavakat, mint a sensorion.

- Folyamatosan információt gyűjtenek az emberekről és a környezetről - folytatta Ishmael. - Adatgyűjtés közben a részecskék feltöltődnek.

- Így van. Mi történik utána?

- A feltöltődött részecskék felemelkednek az égbe. Ott elektromosan kisülnek, utána visszajönnek a földre. Az összegyűjtött adatokat a megfelelő helyre továbbítják.

- Igen. Mik ezek a helyek? - tette fel az utolsó kérdést Bess nővér.

- A rendőrség, a kórházak és... és... és a kezünkre csatolt jelfordító. Azon keresztül szól hozzánk JOHN®.

A tolker. De nevezhetjük jelfordítónak is.

- Igazi hangja nincs, olyan, mintha a fejünkben beszélne egy hang - fejezte be Ishmael a rögtönzött beszámolót, mert elérték a termet.

Este Bess nővér fáradtan kapcsolta be tolkerét.

- Jó estét, Bess Lorenzini! - köszöntötte egy kellemes bariton hang.

- Jó estét, JOHN®! Ma mit tudsz nekem mondani?

Bess nővér nem szerette ezt a technikát.

Úgy gondolta, az embereket még jobban elszigeteli egymástól, mint annak idején az internet. Nem is tartotta napközben bekapcsolva tolkerét. Bőven elég volt neki, ha este meghallgatja JOHN®-t.

- A tolker energiája még 4997 év 2 hónap és 13 nap működésre elegendő. Utána feltöltés szükséges - kezdte JOHN®.

- Köszönöm, hogy minden nap figyelmeztetsz rá, de nem hiszem, hogy fel fogom tölteni.

- Az egészségi állapota megfelelő - folytatta JOHN®. - A félévente esedékes fogorvosi vizsgálatra jövő keddre kértem időpontot.

- Nagyszerű, de addig még figyelmeztess!

- Az osztályból holnap 81% valószínűséggel Benedict Fujimura hiányozni fog. Influenza tüneteit észleltem nála, a házukhoz hívtam egy orvost.

Bess elhatározta, hogy az esti imájában kérni fogja Benedict mielőbbi gyógyulását. Közben JOHN® megállás nélkül beszélt:

- ...HIBER-550 beszerelése elkészült. Bessie Daffin kipróbálta a beállításait, ezért használat előtt szükséges lehet az ellenőrzése.

- Kedves tőled, hogy figyelmeztetsz, de eszem ágában sincs lefagyasztani magam.

- A jelenleg rendelkezésre álló adatok szerint 0,00000723% a valószínűsége annak, hogy szükség lehet a hibernáló készülék használatára.

- Van még valami, amit tudnom kellene? Csak a lényegeseket kérem, mert fárasztó napom volt. - Bessre hirtelen rátört az álmosság.

- A fiatalember, akit délután a kapu előtt látott, szexuálisan vonzónak találta.

Az előbbi fáradtságnak nyoma sem maradt. Egy pillanatra a lélegzete is elakadt.

- Nem éppen erre gondoltam, amikor a lényeges dolgokat kértem.

- A fajfenntartás az egyik legfontosabb szempont, amit figyelembe kell vennem.

- De nem egy apácánál. Tudod, hogy a vallásom nem engedi. Főleg nem az én koromban.

- A vallás nem értelmezhető fogalom számomra. Megmondtam a fiatalembernek, hogy Ön is szépnek találta.

Bess nővér érezte, hogy a fejébe szökik a vér. A férfi egy jól öltözött harmincas úr volt, talán valamelyik tanítványát várta. Valóban csinosnak találta, de ezen kívül semmi mást nem érzett, főleg nem szexuális vonzalmat, hiszen akár az anyja is lehetne.

- Ilyet többet ne csinálj, te széltoló! Legközelebb talán árajánlatot is teszel a nevemben. Nem is ismerem azt az embert.

- Nem adhatom ki az adatait, mert nem elég szoros a kapcsolat Önök között.

- Nem is lesz semmilyen kapcsolat közöttünk, mit képzelsz! Na, mára elég volt belőled. Jó éjszakát, JOHN®! - meg sem várva a választ lekapcsolta a tolkerét.

- Szemtelen kerítő! - morgolódott. Kisétált az erkélyre, hogy egy kis friss levegőt szívjon. JOHN®-t igazából soha nem szerette. A mesterséges intelligencia csúcsának tartották létrehozói, az emberek viszont kezdetben tiltakoztak ellene. Bess nővér egyetértett velük. Érthető, hogy nem tetszett nekik, hogy ezen túl nem lesznek titkaik egy gép előtt, és egymás előtt sem. Bess gyakran érezte úgy, hogy JOHN® túl sokat enged meg magának. A sensorionok segítségével szinte mindenről tudomást szerez, amiről nem, azt meg kiszámolja, kikövetkezteti. Ezek az információk aztán bárhova kerülhetnek. Nem mondta meg a fiatalember adatait, de meddig tartana utánanézni. Csak ki kellene figyelni, kire várt, onnan már könnyen menne, de Bess úgy gondolta, mások gondolatai nem tartoznak rá.

Végül az emberek megszokták, lassan elmaradtak a korábbi rendszeres tiltakozások. Az évek során a közvetlen emberi kapcsolatok szinte teljesen megszűntek, a megmaradtak is többnyire csak a szexre és a feltétlenül szükséges munkakapcsolatokra korlátozódtak. Minden mást JOHN® intézett helyettük, ami teljes elkényelmesedéshez vezetett. Bess nővér már a rendszer üzembe helyezésekor eldöntötte, hogy csak ritkán él JOHN® szolgáltatásaival. Az áltata alapított iskolákban is erre nevelték a gyerekeket. Legyenek önállóak, vállalják a felelősséget tetteikért és szeressék egymást.

Két dolgot azonban nagyra értékelt a rendszerben. Az egyik a bűncselekmények teljes hiánya volt. JOHN® folyamatos kapcsolatban állt a rendfenntartó erőkkel, így a bűnözést egy éven belül teljesen felszámolták. A másik a látvány volt. Bess nővér esténként gyakran kiült az erkélyre, hogy az eget nézze. A sensorionok kisülése gyönyörű tűzijátékot eredményezett. Folyamatos villámlás, amit csak éjszaka lehetett látni, és amit nem kísért zavaró menydörgés. A nővér még egy kicsit gyönyörködött a látványban, majd nyugovóra tért.

A hívatlan látogatók másnap este érkeztek. Szürkület volt, a gyerekek már hazamentek. A nővérek éppen a közös esti imát végezték a kápolnában, amikor két nagydarab, marcona fickó rájuk törte az ajtót. Bess nővért keresték, és minden tiltakozás ellenére magukkal is vitték, magukra hagyva az ijedt nővéreket.

A fekete limuzin az iskola bejáratánál várta őket. Bess - kísérői nem éppen gyengéd segítségével - beszállt a hátsó ülésre. Egy hatvan év körüli, jól öltözött szakállas úr ült vele szemben. Megjelenéséből sugárzott az önbizalom.

- Jó estét, Bess! Még nem találkoztunk, de már biztosan hallott rólam - kezdte a férfi. - A nevem John Nangle.

Jó estét, JOHN®! A nővér hirtelen nem találta a szavakat.

- Bizonyára kíváncsi, mi dolgom lehet Önnel ezen a szép estén - kezdte John.

- Valóban nem számítottam ilyen neves látogatóra - Bess a két testőrre pillantott -, sem pedig kedves kísérőire.

- Nem szeretek mellébeszélni, rögtön a lényegre is térek - a férfi arca keménynek és rendíthetetlennek tűnt. - Amikor sok évvel ezelőtt beüzemeltük a rendszert, a megmaradt Föld emberei készen álltak arra, hogy önként az irányításunk alá kerüljenek.

- Az irányításuk alá? - Bess nővér nem akart hinni a fülének. Ez az ember tényleg nem kertel. - JOHN® által?

- Igen, de ne szakítson félbe! Majd megadom a szót, ha úgy látom jónak. Sokáig úgy tűnt, rendben mennek a dolgaink. Hagytuk a magához hasonlóknak, hogy működtessék a kis szektájukat, úgy gondoltuk baj nem lehet belőle. Még azt is megengedtük, hogy iskolákat nyissanak, de most már belátom, ez nagy hiba volt.

- Nem magukon múlt. Tudtommal a demokratikusan megválasztott vezetőink engedték - szakította félbe Bess, nem várva engedélyre.

- Ugyan, ne nevettessen! Az emberek azt választják, akit mondunk nekik. Ne becsülje le a média hatalmát. A legfontosabb fegyver pedig JOHN®, aki a mi kezünkben van.

- Miért akarnák irányítani őket?

- Mert az emberek képtelenek az önálló létezésre. Demokrácia? Én csak cseléduralomnak nevezem. Mindenki egyenlő? Végül a legutolsó földműves is hatalmat akar magának, mert demokrácia van. A végeredmény széthúzás, osztályharcok, háborúk. Egy keménykezű uralkodó megtarthatja a békét és a rendet. A maga iskolája viszont veszélyezteti a terveinket. Olyan dolgokra tanítják itt a fiatalokat, ami nem helyes.

- Nem helyes az önállóság? A felelősségvállalás? Becsületre és tisztességre tanítjuk őket. Hogy lehetne ez helytelen? Ezek a gyerekek szeretik egymást, ahogy családjaik is.

- Most még igen, de ne bízzon bennük olyan vakon. A túl nagy önállóság majd megváltoztatja őket.

- Lehet, hogy így van. Maga erre az élő példa. - Bess ezt sértésnek szánta. - Egyébként sem hiszem, hogy a mi kis iskoláink ekkora hatással lennének az emberiségre.

- Gondolja? Ha jól tudom ma is átvettek egy tanítványt a helyi iskolából. Honnan tudja, hogy mekkora a hatásuk? JOHN® mondta?

Habár Bess nem szerette JOHN®-t, eddig feltétel nélkül hitt neki. Most rájött, hogy hiba volt.

- Reméltük, ha maga és a hittársai nem kapnak híreket egymásról, akkor vége lesz ennek az őrületnek. Tévedtünk. Világszerte a családok negyede járatná porontyait egyházi iskolába. Ennek véget kell vetni. A maga dolga, hogy bezárja az iskolákat és feloszlassa ezt az egész szektát.

Bess nővért elégedettség töltötte el, ugyanakkor rettentő dühös lett.

- Nem! Ha ez így van, annak csak örülök. Ha ekkora szükség van ránk, nem hagyjuk cserben az embereket.

- Látom nem fél, pedig jobban tenné.

Bess közelebb hajolt John-hoz.

- Fenyegetőzhet, amennyit csak akar. Mit csinálna? Megölet? Akkor majd más folytatja a munkámat.

Most John hajolt közelebb.

- Nem, nem ártanék magának. Ezt a döntést önként hozza meg. Mert dönteni fog, az biztos. Tudja mi ez? - John a csuklójára mutatott.

- Tudom. Egy tolker. Nekem is van.

- Azzal tud beszélgetni. Én az enyémmel irányítani tudok. Szálljunk ki!

Még mindig a kolostor előtt álltak, a limuzin meg sem mozdult a beszélgetés alatt. John a völgy felé nézett. Az első lakóházak a domb alján álltak, távolabb egyre sűrűbben lakott rész következett. Messze, a horizonton már a várost lehetett látni.

- Előttünk láthatja a megmaradt népesség talán egy tizedét. - Miközben beszélt, férfi a tolkerével babrált. - Mondja meg, hány halál kell, hogy jó döntést hozzon!

Bess a házak között villanást látott, majd az épületek nagy robajjal összedőltek.

- Mit akar tenni? - kérdezte ijedten.

- Demonstrálom, hogy mi történik, ha a feltöltődött sensorionok nem emelkednek fel. A híveik biztosan tudni szeretnék, hogy miért kellett meghalnia egy lakótelepnyi embernek a maguk istene miatt.

A város felett füst gomolygott, miközben a villámok romba döntötték a házakat.

- Hagyja abba! - kiabált Bess nővér. - Nagyon veszélyes, amit csinál!

A fizikában nem volt különösebben járatos, de azt megtanították neki, hogy a sensorionok egyensúlya a rendszer legérzékenyebb pontja. A feltöltődött részecskék nem maradhatnak lent, mert a körülöttük létrejövő mágneses mező a többit is magához vonzaná.

- Hagyja abba! Így mindenkit megöl! - Bess már majdnem sírt.

John tovább folytatta a pusztítást. Bess bekapcsolta a tolkerét.

- JOHN®! Állítsd le!

- Az én irányításom alatt áll, és addig nem hagyom abba, amíg nem hallok egy ígéretet - válaszolta a férfi JOHN® helyett.

- Jól van! Úgy lesz, ahogy akarja! - kiabálta Bess, de már későn.

Időközben besötétedett, így jól láthatták, hogy az égi tűzijáték hogyan közelít feléjük. Az egyensúly felbomlott. Bess az iskola bejárata felé hátrált. John értetlenül nézte az eget, amíg a következő villám el nem találta. A nővér futásnak eredt. Berontott az iskolába, de a kilincs úgy megrázta, hogy azt gondolta, leszakad a karja. Még egyszer hátranézett a völgy felé, de nem látott mást, csak vakító villanásokat és lángokat mindenfelé. Az ablakok berobbantak mögötte, ahogy a folyosón futott. Mindenfelé üvegszilánkok záporoztak.

Hirtelen ötlettől vezérelve irányt váltott. Berúgta a pinceajtót és lefutott a lépcsőn. Az áramütéstől iszonyúan fájt a karja. A pincében még minden nyugodtnak tűnt.

Egyelőre, de ide is elér majd! A haláltól nem félt, csak az azzal járó fájdalomtól, ami most elkerülhetetlennek látszott. Tekintete ekkor a sarokba tévedt. Nem fog fájni.

A HIBER-550 működésre készen várakozott, ahogy előző nap hagyták. Bess nővér az érintőképernyővel kezdett babrálni.

Csak tudnám, hogyan működik! INDÍTÁS? Az igent választotta. A tető kinyílt. A nővér befeküdt a gépbe és magára csukta a fedelet. Először enyhe hűvöset érzett, közben hallotta, ahogy a sensorionok elérik a pincét. Utána semmi.

Hallgatta egy ideig a csendet. Fülelt, de egy hang sem ütötte meg a fülét. Úgy tűnt, vége a pusztításnak. Majdnem egy óra telt el, amíg összeszedte a bátorságát, hogy megnézze mi maradt a zárdából. Nem értette, miért nem működött a hibernáló készüléke, de most nem is ez foglalkoztatta. Rosszul állította be, ennyiben maradt.

Teljesen ismeretlen helyen találta magát. A barlangban a HIBER-550-en kívül más nem volt. A közelben egy járatot talált, aminek a végén mintha fényt látott volna. Végigment rajta, a barlang bejáratához ért. A szeme elé táruló látvány lenyűgöző volt, de egyben ijesztő is. Ameddig a szem ellátott, sűrű fenyőerdő borította a vidéket. A fák aranyló színben tündököltek a naplementében.

- Hol vagyok? - tette fel magának a kérdést.

- A kígyóról elnevezett törzs vadászterületén - szólalt meg a fejében egy ismerős hang.

- JOHN®? - Bess nővér még sohasem örült ennyire egy ismerősnek.

- Jó estét, Bess Lorenzini! A tolker energiája még 4 perc működésre elegendő. Utána feltöltés szükséges - kezdte JOHN®.

- Négy perc?! Akkor mégis működött a gép. Ötezer évet aludtam volna?

- Nem. Mindössze 4997 évet, 2 hónapot és 12 napot. Figyelmeztettem, hogy Bessie Daffin megváltoztatta a beállításokat. Használat előtt ellenőriznie kellett volna.

Mintha csak tegnap lett volna.

- Vészhelyzet volt, és azt is mondtad, hogy valószínűleg nem használom majd. - Ekkor eszébe jutott John Nangle és a nagy terve, amit a villámok az öreggel és a zárdával együtt megsemmisítettek.

- Mi lett a többiekkel?

- A többség meghalt. A kevés túlélő leszármazottai uralják most ezt a vidéket - válaszolta JOHN®.

A nővér tudta, négy perc kevés lesz, hogy minden kérdésére választ kapjon.

- Hogy tudom feltölteni ezt a ketyerét? - kérdezte.

- Ha a tolkerre gondol, azt most nem tudja feltölteni. Meg kell várnia, míg a szükséges technikát újra feltalálják. A korábbi tapasztalatok alapján 90 000 év körüli időre számíthat.

- Korábbi tapasztalatok? - Bessel fordult egyet a világ. - Eddig hányszor találták fel a sensoriont?

- Egyszer találta fel az első emberiség - válaszolta JOHN®. - A további három emberiség újra felfedezte, egyre rövidebb idő alatt. Az első rendszer JOEY volt. Működését egy atombomba szakította meg. Őt követte PHIL hozzávetőlegesen 200 000 évvel később, aki JOEY sensorionjait használta. Miután a második emberiséget a felmelegedés csaknem teljesen kipusztította, PHIL nem kapott több energiát, így működése leállt. 160 000 év kellett, míg a harmadik emberiség beüzemelte a TOBIAS rendszert. Egy aszteroida becsapódását követő jégkorszak után jött JOHN®, 115 000 évvel TOBIAS után. A rendszer változott, a sensorionok ugyanazok maradtak. JOHN® 2 perc 21 másodperc múlva befejezi működését. A továbbiakra nézve nincs adat.

- Erről senki sem tudott, igaz? Miért nem?

- Senki nem kért ezzel kapcsolatban információt.

Bess nővér nagyon magányosnak és becsapottnak érezte magát.

- Uram, a Te útjaidat valóban nehéz kifürkészni.

- Isten és a vallás nem értelmezhető számomra - válaszolt JOHN® Bess imának szánt mondatára.

Bess ekkor váratlan elhatározásra jutott.

- De értelmezhető lesz a következő JOHN, vagy MARCUS, vagy ELIZE vagy ki tudja, ki az ördög számára. Missziót fogok indítani. Mindent megteszek azért, hogy kilencvenezer év múlva egy jobb világban éljenek az emberek, amit nem akarnak majd tönkretenni.

- A célja elérésének a valószínűsége...

- Ne! JOHN®! - szakította félbe Bess. - Tudom, hogy nem sok, de reménykedni még lehet.

Bess nővér ezzel elindult a fák közé, hogy megkeresse a kígyóról elnevezett törzset.

- Jó éjszakát, JOHN®! - mondta, mielőtt a tolkere végleg lemerült.

Kelet-Nyugat

Az ügynök mosolya töretlen volt. Egy másodpercre sem esett ki a szerepéből.

- Ms. Villareal, ezt az ajánlatot kizárólag Önnek készítettük. Gondolja meg! Korlátlan SilverNet-hozzáférés, ötszáz digitális csatorna. Mihez lenne kedve? Filmekhez? Zenéhez? Utazni szeretne? - Az ügynök sejtelmesen elmosolyodott. - Esetleg szexhez? Mindet megkaphatja nagyfelbontásban, térhangzással. Csak bejelentkezik a kapott jelszóval, és máris az Ön kívánsága szerint alakul a műsor. Digitális rádióműsorainkat akár út közben, az autójában is élvezheti.

- Az ajánlata tényleg csábító - mosolygott vissza Adelaide -, de a munkám miatt amúgy is sokat utazom, és a barátom is kielégítően teljesít az ágyban.

Adelaide ölni tudott volna a SilverSky Inc. legújabb csomagjáért, amit már hetek óta reklámoztak. A jelenlegi előfizetése csak arra volt elég, hogy a napi levelezését lerendezze, esetleg a fontosabb hírek elolvasására futotta még a havi húsz órából. A tévé annyira nem érdekelte, de újságíróként nagy szüksége lett volna a világháló nyújtotta információkra.

- Az árát viszont igencsak sokallom. Havi ötezret elkérni, ez azért nem semmi. A fizetésemnek csaknem a fele.

- Nem! - tiltakozott az ügynök. - Nem ötezer, mindössze négyezer-nyolcszázkilencvennyolc.

- Hát persze! Az a bajuk maguknak, hogy nincs konkurencia. Akkor nem lennének ilyen drágák.

Adelaide azokra a szép időkre gondolt, amikor még az Internet segítségével bármilyen információhoz percek alatt hozzájutott. Csak hát az emberek igényei megnőttek, az Internet pedig túlterhelődött, majd egyik napról a másikra összeomlott. Az élet minden területén úrrá lett a káosz, hiszen jóformán semmi sem volt, amit ne a neten keresztül intéztek volna. A rend helyreállításához gyors és nagy volumenű fejlesztésre volt szükség.

Mindössze két vállalatnak sikerült az új igényeknek megfelelni. A SilverSky a nyugati, a Perakudara a keleti kontinensről szinte egy időben állt elő az új technológiával. A többi társaság nem tudta tartani a lépést, végül csak ketten maradtak a piacon. Minden jel arra mutatott, hogy a Perakudara sem húzza már sokáig, így a SilverSkynak már nem jelent konkurenciát.

- Hölgyem! - folytatta az ügynök ünnepélyes hangon. - A minőséget mindig meg kellett fizetni. Nem az én tisztem, hogy a Perakudara szolgáltatásait minősítsem. Rendszeresen mérjük az előfizetőink elégedettségét, és higgye el, sokkal jobbak az eredményeink, mint a konkurens cégnek... - egy tompa puffanás hallatszott a szomszédból. Mindketten a fal felé fordultak.

- Semmi különös, csak a szomszédom, Basil - magyarázta Adelaide bosszankodva. - Kicsit félcédulás, folyton hallgatózik, kiles másokat. Talán titkos ügynöknek képzeli magát, nem tudom.

- Tudja mit? - folytatta. − Térjünk erre vissza egy hónap múlva. Nemsokára elutazom, és egy hétig nem leszek itthon. Ez túl drága mulatság ahhoz, hogy kihasználatlan maradjon. Majd ha hazajöttem beszélünk róla.

- Szolgáltatásunk nagy előnye - folytatta az ügynök rendíthetetlenül -, hogy bármikor kérheti a felfüggesztését. Ez alatt az idő alatt természetesen nem kell fizetni. Később tetszés szerint újraindítható. Most pedig jöjjön a meglepetés. Egy hétig ingyen használhatja, ráér utána dönteni. Ez a személyre szóló ajánlatunk. - Újra megvillantotta hófehér mosolyát - Csak Önnek! Csak most!

Adelaide úton volt anyja vidéki házához, miközben az elmúlt időszak eseményei jártak a fejében. Az ügynök egy hetes ingyenes ajánlatát végül elfogadta, a hét leteltével pedig fejvesztve rohant a SilverSky ügyfélszolgálatához, hogy megkössék a szerződést. Szerelem volt első látásra. Azóta éjszakákat töltött a SilverNettel, alig tudott elszakadni tőle. Segítségével beutazta az egész világot, letöltötte kedvenc filmjeit, amiket a tv-ben soha nem adtak. Sokkal többet olvashatta a híreket is. Megtudta többek között, hogy újra emberjogi aktivisták tűntettek a bevándorlók hátrányos megkülönböztetése ellen, hogy az elnök újra eredménytelenül tárgyalt a keleti vezetőkkel, hogy a mindig kitűnő Bella Lukaszewski kapta a legjobb női főszereplőnek járó Oscart, és hogy a Perakudara ellen csődeljárás indult.

Örömmel fogadta a hírt, mert csak megerősítette abban, hogy jól döntött, amikor a SilverSky-t választotta. A kíváncsisága néhány pornóoldalra is elvezette, és rá kellett jönnie, hogy a barátja korántsem olyan "jó pasi" - ahogy a kolléganőknek gyakran emlegette -, mint gondolta.

Az elmúlt héten legtöbbet mégis a munkájához használta a most már korlátlanul elérhető világhálót. Hónapokra előre megírta az úti élményeket az "Utazz velem!" rovatba, amit ő szerkesztett már két éve, annak ellenére, hogy tiszta szívből utált kimozdulni a városból. Az igazat megvallva már bele is fáradt a rengeteg jövés-menésbe. Szívesebben lett volna oknyomozó riporter, de eddig még nem akadt olyan sztorira, amivel sikeresen pályázhatott volna a SilverNetes híroldalaknál. Most viszont fáradtságos utazások nélkül, a világháló segítségével írhatta meg az olvasóit drága utakra csábító írásait. Még csak ki sem kellett mozdulnia a négy fal közül.

Írással töltötte a múlt éjszakát is, és csak azért hagyta abba, mert életbe lépett a szolgáltatás egy hétig tartó szüneteltetése. Megkezdődött a szabadsága, amit a szülői házban tervezett eltölteni. A SilverNetet lemondta erre a hétre, a tévé előfizetését pedig átirányította anyjához, hogy ezzel egy kis örömet szerezzen neki. Clare ugyanis - Adelaidehez hasonlóan - bolondult a régi filmekért, amiket most egy héten keresztül együtt élvezhetnek.

A szabadságát nem véletlenül időzítette erre a hétre. Leslie, a legjobb barátnője rossz híreket kapott. A család régi barátját végleg kiutasították a keleti kontinens területéről. Mivel az ő lakása kicsi volt, Adelaidet kérte meg, hogy szállásolja el egy hétre Hodget, amíg találnak neki egy olcsó albérletet. Adelaide is rossz véleménnyel volt a keleti diktatúráról, ezért szívesen segített egy menekültnek. Mivel mégsem akart összeköltözni egy ismeretlen férfivel, ezért kivette az évi szabadságát, a lakást pedig üresen átadta. Hodge ma reggel költözött be. A vártnál jóval fiatalabb, kellemes megjelenésű, kedves fiatalembert ismerhetett meg, akire nyugodt szívvel bízta a lakását, persze előtte azért eltette szem elől az értékesebb dolgokat.

A nap már lemenőben volt, amikor elérte az Arany-völgyet, ahol gyermekkorát töltötte. Clare éppen a kertből igyekezett befelé, amikor meglátta a lánya autóját.

- Adelaide! Nem is számítottam rá, hogy meglátogatsz ma.

- Dehogynem anya, hiszen már hetek óta tervezzük.

Clare viselkedése a férje halála után kicsit furcsa lett, amit agyi érelmeszesedése is súlyosbított, hol jobban, hol kevésbé. Adelaide mindig türelmes próbált maradni, és annak azért örült, hogy az anyja még nem szorul állandó felügyeletre.

- Persze, most már emlékszem. Tudod, néha kihagy az agyam. A korral jár.

- Hoztam neked egy meglepetést - kezdte Adelaide, miközben bementek a házba. A már őskövületnek számító PENGE márkájú síkképernyős tévén pillanatok alatt beprogramozta az otthonról átirányított csatornákat. - Egy hétig nézhetjük a kedvenc filmjeinket.

- Jaj de jó! - Clare szinte ugrált örömében. - Az 1-es is bejön?

- De anya! Az eddig is megvolt. Most akármit nézhetsz. Van ötszáz csatorna...

- Kapcsolj csak az 1-esre - szakította félbe Clare -, most kezdődik a sorozatom.

- Várj csak, kitalálom. "A homok titkai". Az a film már száz éves, és legalább hússzor láttad.

Clare közben a csatornákat váltogatta, végül rátalált az 1-esre.

- Igen, de Raquel most tér vissza a halálból, és már nem emlékszem mit mond Virgílionak. Na, itt van. Éppen most kezdődik.

Azzal Clare leült a kanapéra és a továbbiakban ügyet sem vetett a lányára. Adelaide kicsit csalódott volt, hogy anyja nem értékeli az ajándékát, de hamar napirendre tért fölötte. Készített egy csésze teát, és egy kisrádió társaságában kiült a teraszra, hogy gyönyörködhessen a naplementében. Kényelmesen elhelyezkedett a kerti székben, közben bekapcsolta a rádiót.

- ...Perakudara kifizette elmaradt tartozásait. A részvényárfolyamok nem emelkedtek, a befektetők még mindig nyugtalanok - fejezte be a bemondó a gazdasági híreket. - Meg nem erősített információk szerint legalább negyvenkét áldozata van a délutáni terrortámadásnak. Az öngyilkos merénylő egy gyorsvonaton robbantotta fel magát. A szerelvény kisiklott és a közeli étterem épületébe csapódott...

Adelaide kikapcsolta a rádiót, és csendben kortyolgatta tovább a teáját.

Ez a nyugalom hete lesz, nem a rossz híreké - gondolta.

A szabadság hamar eltelt. Adelaide élvezte a nyugalmat, de a végén már alig várta, hogy újra dolgozhasson. Hodge elköltözött, az üres lakásban senki nem fogja zavarni a munkában. Ahogy belépett az ajtón első mozdulatával bekapcsolta a számítógépet. Mire letette a kabátját, a net működésre készen várakozott.

Éppen a ruháit pakolta ki, amikor tekintete a képernyőre tévedt. A kezdőlapként beállított híroldalon különös címeket vett észre. Közelebb ment, és hangosan olvasni kezdte:

- Új gazdasági csoda... A keleti nagyvállalatok nyugaton terjeszkednek... Kisvállalkozók előnyben... civilek leplezték le nyugati befektetők törvénytelen ingatlanspekulációit... - A következő híren igencsak meglepődött. - Csődben a SilverSky.

Adelaide végképp nem értette. Nemrég még annak örült, hogy egy virágzó vállalattal kötött szerződést, most meg úgy tűnik, nem volt igaz. Tovább olvasott. A hírek ismerősek voltak, de mégis minden másképp hangzott, mint korábban.

- A Perakudara önkéntesei adományokat osztottak... Az Akadémia tévedése − Bella Lukaszewski botrányosan rossz alakítása Oscart ért... Merénylet a vonaton...

Megnyitotta a cikket. Az egy héttel ezelőtti vonatrobbantásról írtak részletesen, fényképes illusztrációkkal.

- Emberek ezreit tönkretevő üzletember ellen hajtottak végre merényletet... A vonat kisiklott... A bátor önkéntes egy táskában vitte fel a bombát... Hősi halált halt...

A merénylőről egy fekete keretes fényképet is leközöltek.

- De hát ez... ő... ez... - a fényképről Hodge nézett vissza rá, akinek egy hétre kölcsönadta a lakást. Egy terroristának, akit a hírekben éppen hősként ünnepelnek. Adelaide most már egy szót sem értett. Ekkor hirtelen minden megvilágosodott. Amikor hazaérkezett rögtön a számítógép elé ült, anélkül, hogy előtte újra kérte volna a SilverNet újraindítását. A szabadság előtt kérte a szolgáltatás felfüggesztését, hogy ne kelljen fizetni arra az időre. Csak a rádiót hagyta meg az autóban, és a tévét helyeztette át Clare házába.

A híroldalon az impresszumra kattintott, majd lassan végigfutott a szerkesztők nem éppen rövid névsorán. Végül a lista legalján megtalálta, amit keresett: a híroldalt szerkesztő vállalatot.

- Perakudara Ltd.

Úgy látszik Hodge otthonról áthozta az előfizetését, de meghalt. Adelaide már hívta volna a SilverSky-t, a SilverNet újraindítása miatt, de meggondolta magát. Mindig is oknyomozó riporter szeretett volna lenni, hát most itt a lehetőség.

A következő hetet azzal töltötte, hogy délelőtt az autójában ülve lejegyzetelte a SilverSky híreit, délután pedig összehasonlította a Perakudara híroldalaival. Az eredmény ugyanaz volt minden esetben. Az események megegyeztek, de a tálalás teljesen más volt. Mintha két különböző világról szólnának hírek. Adott volt tehát két vállalat, amik teljesen eltérően tájékoztatják az embereket. Talán ki lehet valamit hozni ebből a történetből, ezzel a szándékkal hívta fel a főnökét:

- Halló! Adelaide vagyok. Azt hiszem ráakadtam egy sztorira, ami sokakat érdekelne. Esetleg utánanézhetnék? Nem, nem utazással kapcsolatos, de ha igazam van, akkor egy nagy disznóságról ránthatnánk le a leplet... Igen, tudom, hogy csak egy kis életmódmagazin vagyunk, de ezzel nagyok lehetnénk. Beléphetnénk a nagy híroldalak közé. Bemegyek és elmondom a részleteket. Utána mondj nemet, ha tudsz!

Gyorsan magára kapta a kabátot, és már éppen a kilincs felé nyúlt, amikor csengettek. Basil, a folyton hallgatózó szomszédja állt az ajtóban.

- A-a-adelai-ide! - kezdte. A beszéd is nehezen ment neki. - Ké-érem, jö-ö-öjjön át! Szüksé-é-égem le-enne a se-e-gítsé-é-égére.

- Rendben, de siessünk, mert nem nagyon érek rá - egyezett bele Adelaide. Már máskor is előfordult, hogy kisebb-nagyobb dologban a segítségére volt szellemi fogyatékos szomszédjának.

Basil bezárta maguk mögött az ajtót.

- Azért kértem, hogy jöjjön át, mert itt nyugodtabban beszélhetünk. Itt nem hallgatnak le minket.

Adelaide teljesen elképedt.

- Basil! Maga nem...

- Nem vagyok gyagyás. De így, békén hagynak. Egy "hatos" IQ-jú nem jelent rájuk veszélyt.

- Maga miről beszél? - A nő egy szót sem értett.

- El fogom mondani. Meg szeretném győzni, hogy ne írja meg a cikket. A történet sokkal összetettebb, mint gondolná, és csak veszélybe sodorná magát.

- Ki jelentene veszélyt? Az embereknek tudniuk kell, hogy valamelyik vállalat folyamatosan hazudik. Nem tudom melyik, de kiderítem.

Basil felsóhajtott.

- Rendben! Elmondom, amit tudok. Az Internet az élet minden területét behálózta. Nélkülözhetetlen volt, és ami még fontosabb: pótolhatatlan. Papíron, vagy más adathordozón már semmit nem tároltak. Amikor összeomlott, a vezetők tudták, hogy aki helyettesíteni tudja, azé lesz a hatalom. A legbefolyásosabb pénzügyi körök együttműködésével megszületett a SilverNet. A létrehozásához szükséges technikai fejlesztést titkosították, így a SilverSky Inc. egyeduralkodóvá válhatott.

- De ketten voltak - szakította félbe Adelaide. - Megfeledkezik a Perakudaráról.

- Kezdetben a kettő ugyanaz volt. Ezek az emberek globális hatalmat akartak. Az eredeti terv az volt, hogy a Perakudara és a SilverSky fokozatosan közelíti egymáshoz a keleti és a nyugati világot. Minden eszköz megengedett volt, például az Ön által felfedezett hírhamisítás is. Mindkét cégnek több ezer leányvállalata van. Mostanra odáig jutottunk, hogy szinte mindenki nekik dolgozik, mindent az ellenőrzésük alatt tartanak. A szabadság és függetlenség csak illúzió. A legkifinomultabb eszközökkel befolyásolják az emberek véleményét, gondolkodását, a közízlést, de erőszakhoz is folyamodnak, ha kell. Ugyanazok a céljaik, az eszközeik és még a nevük is: Silver Sky, Perak Udara. Ezüst Ég, ezt jelenti.

Adelaide egészen elszédült a hallottaktól. Nagy sztoriról álmodozott, de nem ekkoráról.

- Végül lehetett valamilyen nézeteltérés a két vállalat vezetése között - folytatta Basil -, ami miatt egymás ellen fordultak. Évekkel ezelőtt történt. Azóta szaporodtak meg a merényletek. Harcolnak egymás ellen, és ehhez felhasználják az embereket.

- Ezt történt a barátnőm ismerősével is? Rávették az öngyilkos merényletre?

- Igen, az a vonatos ügy. Rávették, de lehet, hogy csak egyszerű utas volt és csak a nevét használták fel. Bármilyen eszköz megengedett ebben a játékban. Végül csak az egyik marad meg, de nagy árat fizetünk érte.

- Ha ez igaz, akkor meg kell írnom - döntötte el Adelaide.

- Nem maga az egyetlen, aki rájött valamire ebből az egész ügyből. Évente több százan vannak. Aki hallgat, az túléli, a többiek eltűnnek. Egyelőre titokban dolgozunk, de idővel nyíltan felvesszük ellenük a harcot. Még nem állunk készen, ezért kérem, hogy hívja fel a főnökét, és mondja, hogy tévedett. Többet érne nekünk élve.

- De kik maguk? Végig többes számban beszél.

- Egy szervezethez tartozunk mind, akik tudjuk az igazságot. Ha majd készen állunk, összehangolt támadássorozattal megtörjük a két vállalat hatalmát.

Adelaide pár másodpercig elgondolkozott, végül döntött:

- Sajnálom, de én az újság hasábjain harcolok - mondta, majd kisétált a lakásból.

Két héttel később egy kis SilverNetes magazin főoldalán a következő címeket olvashatták az érdeklődők:

Tíz jó tanács az örömteli szexhez

A nagy szerelem - Bella Lukasewski őszinte vallomása

A csillagok állása szerint - Heti horoszkóp

Utazz velem! - Beszélgetés Ladislaus Fairburn-nel, a rovat új szerkesztőjével

Az utalvány

- Nem mondod komolyan! - Matild érezte, hogy kezd rettentően dühbe jönni. Tudta, hogy örülnie kellene, hiszen jutalmat kapott, de így mégsem volt jó.

- Én visszakérdeztem, de ugyanazt mondta. Ő nem kap - erősítette meg Kató, majd Matild kezébe adta a borítékot.

Matild kinyitotta, ajándékutalványok voltak benne. Lehangoltan megszámolta. Pontosan tizenötezer forintértékben, ahogy Kató mondta.

- Á, inkább nem is mondok semmit - legyintett Magda, az iroda harmadik dolgozója. Mindhárman az épület alagsorában ültek. - Tavaly ugyanezt csinálta Etelkával is. Mindig rászáll valakire, és addig nem hagyja békén, amíg ki nem utálja innen.

- De pont neki nem? Mindent ő csinál! - mondta Matild. Személyes sértésnek vette, hogy kedvenc kollégája kimaradt a jutalomosztásból.

- Azért mindent nem - mosolyodott el Kató a túlzáson.

- Akármi baj van a számítógépekkel, mindig neki szólunk. Az a kuka ott fent meg nem is tudja - mutatott a lépcső tetején lévő ajtó felé, ami mögött többek között a főnökasszony irodája is volt. - Ez így nagyon igazságtalan. Nekiadom a felét.

- Nem fogja elfogadni - vélekedett Magda. - De meg is értem. Így nekem se kellene. Az a majom meg fulladjon a pénzébe.

- Tőlem elfogadja. Majd rábeszélem.

- Nem fogja, hidd el! Nem az a típus.

Kató sóhajtott egy nagyot, majd elindult a lépcső felé.

- Megyek, megmondom neki a "jó" hírt.

- Elmondod neki? - szólt utána Magda.

- Úgyis megtudná előbb utóbb.

Péter dühösen rúgott odébb egy földön heverő sörös dobozt. Közben megcsúszott a jeges úton, és majdnem elvágódott.

- Rohadjatok meg mind!

- Mi van Péterkém? - szólította meg egy idősebb férfi a kerítés túloldaláról. - Nem kapta meg a munkát?

- Nem, Csaba bácsi - felelte mosolyt erőltetve az arcára. - Nem vagyok elég képzett. Nem hittem volna, hogy már a gyárba sem elég a nyolc általános.

- Ne szomorkodj! - kiáltott oda neki Tina, aki eddig a havat lapátolta apja udvarában. - Előbb utóbb mindenki talál munkát, aki keres.

- Igen - felelte Péter elkeseredetten. - Csak most lesznek az ünnepek, és a gyerekeknek vettem volna valamit. Ez lesz az első karácsonyunk Cili nélkül, és...

Elhallgatott. Tina látta, hogy Péter a könnyeivel küszködik. Cili, a felesége hosszú betegség után halt meg a nyáron, hátrahagyva a férjét és három gyereküket. Ráadásul Péter nem sokkal előtte veszítette el az állását, és ha mindez nem lett volna elég, a két éve felvett hitelük törlesztő részlete többszörösére emelkedett.

Ezt beszélték a faluban, habár Péter sohasem panaszkodott. A szeméből viszont csak szomorúságot lehetett kiolvasni. Tina ismerte jól, a szomszédban laktak, korábban sokat beszélgettek. Amikor a gyerekekkel játszott az udvaron próbált vidámnak és felszabadultnak tűnni, de Tina látta rajta, hogy ez csak színjáték. Az ablakból rálátott Péterék udvarára, és gyakran észrevette, hogy a férfi távolba révedő tekintettel áll a kerítésnél. El sem tudta képzelni, mi járhat a fejében. Aggódott miatta. Igaz, hogy sok minden összejött, de nem szabadna ennyire elkeseredni. Még fiatal, alig múlt harminc. Lehet még jobb is az élete.

- Nem tudom! - sóhajtott Péter. - Kétezer forint ment el az oda-vissza útra értelmetlenül. Úgy tűnik, karácsonykor vagy ajándékok lesznek, vagy eszünk. Néha úgy érzem, jobb lenne, ha felkötném magam.

- Na, ezt meg sem hallottam! - szólt rá mérgesen Csaba bácsi.

- Csak viccelődök - mondta Péter fásultan, és megindult a kapujuk felé. Tina szomorúan nézett utána. Szívesen segített volna, de tudta, hogy a férfi soha nem fogadna el pénzt.

Van egy rossz hírem - kezdte Kató, miközben zavartan matatott a papírjai között. Krisztián letette a fejhallgatót, ami eddig a fülén volt, munka közben ugyanis mindig zenét hallgatott. - Ajándék utalványokat kaptunk, és Elvira úgy döntött, hogy neked... hogy te nem kapsz.

Krisztián keze alig észrevehetően megremegett az egéren.

- Nem baj, nem volt betervezve - felelte végül színtelen hangon. Újból a fülére helyezte a fejhallgatót, és a monitor felé fordult. Összevissza kattintgatott, amíg Kató el nem ment. Azután abbahagyta, és rögtön elfogta a szomorúságnak és a haragnak egyfajta sajátos keveréke. Szomorú volt, mert már megint mellőzték, ahogy eddig az összes munkahelyén, és ahogy a családban is. De, hogy ezt pont Elvira tette meg, és csak vele, azt végképp felháborítónak tartotta. Ha lett volna legalább még egy valaki, csak egy, aki nem kap semmit, könnyebben túltette volna magát rajta. Így viszont úgy érezte, hogy személyesen ellene irányul a főnökasszony támadása.

Ostoba, hülye kétszínű tehén! Utálta azt a nőt. Nem tudta elviselni a jelenlétét sem. Még szerencse, hogy a munkaidő nagy részét az emeleten töltötte, míg a főnöke a földszinten maradt. Nem tudta elfogadni, hogy szemtől szembe mindenre rábólint, ám ha problémája van, akkor nem az érintettel beszéli meg. Megtehetné, hiszen ő a főnök, de nem. Másod- vagy harmadkézből kell mindent megtudni. Irritálta, hogy kéretlenül osztogatja a magánéleti tanácsait, amiből mindig az jött ki, hogy bezzeg ő mennyivel különb bárkinél. Mindig mindent leszól, és káromkodik, mint egy kocsis. És akkor itt van a karácsonyi utalványosztás. Eddig minden évben ugyanaz a három ember kapott, a tizenötből, ezzel nem kis munkahelyi feszültséget okozva. Idén úgy látszik változtatott ezen. Most csak egyvalaki nem kapott semmit. Arról persze meg volt győződve, és ezt nem is titkolta, hogy ő a világ legkorrektebb cégvezetője.

Gondolataiból akkor zökkent vissza a jelenbe, amikor észrevette, hogy Matild feljött az emeletre. Szemmel láthatóan ideges volt, ami ritkaság számba ment az ő esetében. Krisztián újból lekapcsolta a zenét.

- Neked adom a felét - mondta Matild mindenféle bevezető nélkül. - Ne is vitatkozz!

- Nem kell! Nem vagyok rászorulva.

- Nem baj! Akkor is! - azzal letett az asztalára hétezer-ötszáz forintnyi ajándékutalványt. Krisztián undorral nézett a kis papír fecnikre. Végül nem ellenkezett, nem akarta megsérteni Matildot. Már négy éve dolgoztak egy részlegen, és ő volt az egyetlen a kollégák közül, akit emberszámba tudott venni. Nem köszönte meg, de Matild nem haragudott meg érte. Tudta jól, milyen érzések kavarognak munkatársa fejében.

Krisztián aznap délután rendkívül agresszív hangulatban hagyta el a munkahelyét. Sűrű hóesésben bandukolt hazafelé. Közben besötétedett, ő pedig úgy választotta meg az útvonalat, hogy lehetőleg mindig az utca sötétebb felén maradjon. Amúgy sem volt nagy emberbarát, de ezen a napon végképp nem akart egyetlen élőlénnyel sem találkozni. Leszámítva persze az akváriumi halait, de azok legalább csendben vannak.

A templom előtt elhaladva észrevette, hogy egy hajléktalan támaszkodik a lámpaoszlopnak. Meggyorsította a lépteit.

- Uram! - próbálta megszólítani a kopott kabátot viselő szakállas fickó.

Nem! Nem és nem! Krisztián szó nélkül elviharzott mellette. Soha nem szerette, ha ismeretlenek bármilyen indokkal megszólítják az utcán. Ráadásul ezek a koszos csőlakók miért éppen őt szúrják ki mindig. Soha semmit nem kaptak tőle, de úgy látszik, nem fogják fel, hogy ebben nem is lesz változás.

De utálom az embereket. Jézus Mária! Kezdek megijedni az érzéseimtől.

Már egy utcányira járt a templomtól, amikor eszébe jutott az utalvány. Megállt, és visszanézett.

Végül is, miért ne? Odaadhatná a hajléktalannak. Így legalább nem veszne kárba, mert ő maga úgysem költené el. Az a csöves meg vehetne magának egy jobb kabátot, vagy akármit. Csak azt sajnálta, hogy nem hozta magával a borítékot. Első mérgében az íróasztal fiókjába dobta, hogy ott feledésbe merüljön. De majd holnap magával hozza.

Péter az egész délutánt a konyhában töltötte. Az asztalra kiterítette az összes csekket és számlát, amit be kellene fizetni. Villany, víz, gáz, ezek kerültek a legtöbbe. Egy papírra felírta a díjakat, és a várható további kiadásokat. A lap jobb oldalára a munkanélküli segély összege került. A mérleg meglehetősen távol állt az egyensúlytól.

Órákon át sakkozott a fizetési határidőkkel, mire nagy nehezen összehozta azt a stratégiát, amivel talán mindenre jutna: a gázszámlára, az ételre és a gyerekek karácsonyi ajándékára. A vízdíjat és a villanyszámlát majd következő hónapban fizetné, addig talán adnak haladékot. De ha le is kapcsolnák őket, gyertya van, kút van az udvarban. A gáz viszont mindenképpen kell a fűtéshez.

Amikor minden összeállt, valamivel jobb hangulatban állt fel az asztaltól. Egy szerény ünnepi vacsorát is össze tudna hozni, és az ajándékok is kijönnek. A fa nem kerülne pénzbe, a közeli fenyőerdőből hozna egyet. Nem szabályos, de úgyis mindenki ezt csinálja. A bevásárló központban ünnepi leárazások vannak... aztán eszébe jutott, hogy ahhoz be kell menni a városba, ami újabb kétezer forint mínusz.

Nem baj! Akkor is... majd bevitetem magam valakivel, vagy bemegyek gyalog. De akkor is rendes karácsonyunk lesz, még ha nélküled is...

Amikor eszébe jutott a felesége, újra összeszorította a szívét a szomorúság. De erőt vett magán.

Jövőre minden más lesz - próbált csak erre gondolni. Januártól több munkalehetőség lesz, ezt mondták a hivatalban.

Az órára pillantott. Indulni kellene a gyerekekért. Kettő még óvodába jár, a legidősebb már iskolás. Mindig büszkeséggel töltötte el, amikor arra gondolt, hogy milyen jó tanuló a fia.

Az eszét az anyjától örökölte. Éppen a bakancsot kötötte be, amikor SMS érkezését jelezte a mobilja.

Terhelési értesítő a banktól... Tájékoztatjuk, hogy... új egyenleg...

Először kényszeredetten felnevetett, amikor eszébe jutott, hogy a hiteltörlesztő részletét elfelejtette számításba venni. Majd miután alábbhagyott az erőltetett jókedve, a telefont teljes erőből a falhoz vágta.

Nem maradt semmi...

Krisztián elgondolkodva ült az irodában az asztalánál. Mégsem jó, ha a hajléktalannak adja az utalványt. A végén még elkezdene hálálkodni, ami roppant kínos szituációt eredményezne. A hasonló helyzeteket nem igazán tudta kezelni. Szerencsére eddig nem is nagyon volt része benne.

Odaadom egy segélyszervezetnek. De a gondolatot rögtön el is vetette. Mihez kezdenének vele, azoknak inkább pénzt szokás adni, esetleg használt ruhát.

Mindenképpen olyan megoldás lenne jó, ami teljesen névtelen. Már az is eszébe jutott, hogy bemegy a templomba, és bedobja a perselybe. Jót derült rajta, amikor eszébe jutott, hogy a szerzetesek kiürítik a dobozt, és a sok ötvenes és százas mellett kiesnek belőle az utalványok is. Vehetnének maguknak valamit karácsonyra, de hogy nem abból lesznek felújítva a freskók, az is biztos.

Vagy elküldöm valakinek. Ez az ötlet nem is tűnt rossznak. Fellépett az Internetre, hátha talál egy listát a rászorulókról. A Google kereső mezőjébe először beírta az "adomány" szót, majd sorba végignézegette a találatokat.

Az ötödik hasznosnak bizonyult, ezen az oldalon rászorulók leveleit olvashatta. Az udvarias bevezető, és a nehéz helyzetük leírása után többnyire megadták a bankszámlaszámukat, amire a támogatást kérték. Volt, aki csak az e-mail címét tette közzé. Végigolvasott néhány ilyen kérő levelet. Rögtön megállapította, hogy az ide írók többségének valami borzalmas a helyesírása. Aztán az is eszébe jutott, hogy ezek talán nem is rászorulók. Ki tudja, lehet, hogy az így összeszedett pénzből jobban élnek, mint azok, akik adnak. Ki tudja, mire költik a pénzt. Lehet, hogy elisszák, vagy bedobálják a játékgépbe.

Ennyi erővel én is kérhetnék - jegyezte meg rosszindulatúan. A nyolcadik levélben végül talált címet is, amit fel is írt egy lapra. Levelet nem szándékozott írni, viszont kinyomtatta az elfogadóhelyek listáját, amit majd az utalványokhoz csatolva elküld.

Ám ekkor nagyszerű ötlete támadt. Minek is költene borítékra és bélyegre, amikor itt az irodában is van.

Ez az! Drága Elvirám, te igénytelen lotyó! A te pénzedből vett borítékba teszem a te pénzedből vett utalványokat, és ráragasztom a te pénzedből vett bélyeget. Téged meg megehet a penész! Belezöldülhetsz! Majd ha már nem itt dolgozok, elmondom neked is, ne félj!

Mire becsomagolta a listát és az ajándék utalványokat rendkívül jó kedve kerekedett. A feladó helyét üresen hagyva, hazafelé bedobta a legközelebbi postaládába.

Két nappal karácsony előtt Péter éppen a melléképület korhadt gerendáját nézegette. Elvileg nem törik ketté, ekkora súlyt el kell bírnia. A kötelet már előkészítette, most már csak egy széket kell keresni. És persze nem ártana megtalálnia a bátorságát sem, ami egy órával ezelőtt még megvolt, de mostanra nyoma sem maradt.

Pedig nincs más választása. Kudarc az egész élete, és most már semmi remény a változásra. Pénz nincs, hiába kérne kölcsön, az csak ideiglenes megoldást jelentene. Visszafizetni sem biztos, hogy tudná, ráadásul akkor a szégyenbe halna bele. A gyerekek állami gondozásba kerülnének, de ott legalább nem fognak éhezni. Az apjukkal így se, úgy se maradhatnának, hiszen úgy el van maradva a hiteltörlesztéssel is, hogy a bank talán a házat is elviszi.

A kötelet átdobta a gerenda fölött, majd a hurkot próbaképpen a nyakába akasztotta. Nem is tűnt annyira félelmetesnek. A kötél végét a gerendához kötötte, majd visszament a házba, és kihozta az egyik széket a konyhából. Ráállt, a fejét újból a hurokba tette.

Most már élesben. Vett egy nagy levegőt, majd lelépett a székről. Akkor beugrott valami. Az utolsó pillanatban sikerült elkapni a kötelet a hurok felett. Lábával megtalálta a széket. Kapkodva vette a levegőt, amikor már újra a földön állt. A gyerekei jutottak eszébe. Nem lesz jó, ha ők találják meg az akasztott apjukat. Valahogy ezt meg kell oldani.

Megkéri Tinát, hogy menjen el értük az óvodába, és utána vigyázzon rájuk, amíg értük nem megy. Aztán amikor nem jelentkezik, akkor Tina majd átjön, és megtalálja. Sajnálta, hogy sokkoló élményben lesz része a lánynak, de már elhatározta, és így is fog tenni. A kapu felé vette az irányt. Reflexszerűen nyúlt a postaládához, amikor észrevette, hogy van benne valami. Egy boríték volt, feladó nélkül.

Leszakította a boríték felső részét, nem ügyelve arra, hogy esetleg a küldemény is megsérülhet. Igazából nem nagyon érdekelte, mit kapott. Kivette a papírt, amibe beletépett, miközben kinyitotta a borítékot. Az összehajtogatott lapból a földre potyogott valami. Lehajolt, és felszedte őket. Ajándékutalványok voltak.

Mi ez?

Újból megnézte a feladót, de nevet nem talált. A papír sem levél volt, hanem egy lista a beváltóhelyekről. Kinézett az utcára, de senkit nem látott. A bélyegzőről leolvasta, hogy honnan jött a levél. Az a város nagyon messze volt.

De, hogy? Miért? A címzett egyértelműen ő volt. Valaki neki szánta ezeket az utalványokat.

Lassan úgy érezte, kezd visszatérni a remény. Egy ismeretlen visszaadta neki. Már nem is gondolt az öngyilkosságra. A gyerekek jártak a fejébe. Még van egy egész napja, hogy elmenjen a bevásárló központba. Mégis meg tudják ünnepelni a karácsonyt, még ha szerényen is.

A többit majd meglátjuk!

Tina mosolyogva hallgatta Péter beszámolóját a titokzatos borítékról. Amikor megkérte, hogy vigye be a városba természetesen igent mondott. Nem bánta meg, mert megtudta, hogy a levél, amivel Péternek akart segíteni, és amit feltett az Internetre elérte célját.

Egy hónappal később Krisztián mogorva tekintettel nézegette a kapott étkezési utalványokat.

- Ezt a nőt meg mi szállta meg?

- Étkezési utalványt mindig mindenki kap - nyugtatta meg Kató.

- Én meg már azt gondoltam, hogy én lettem drága Elvirám új szerelme - a gondolattól kissé megborzongott. - Na, nem! Előbb harapom ketté a billentyűzetet.

Kató jót nevetett kollégája ironikus megjegyzésén, majd lement a földszintre. Krisztián még egy ideig nézegette az utalványokat. Egy gondolat kezdte befészkelni magát a fejébe, bármennyire tiltakozott is ellene. Még mindig tartani akarta magát ahhoz az alapelvéhez, hogy jobban szereti az állatokat az embereknél. Leült a számítógép elé, feltette a fejhallgatót, és belemélyedt a munkájába. Öt perc után leállította a zenét.

Melyik is volt az az oldal?